-részlet az Interaktivista második számából -
Hogyan zárjuk ki az átmenő forgalmat és hogyan
csökkentsük le a helybéliek
autóinak sebességét
a József Attila-lakótelepen?
Önt most nem egy lakossági fórumra, hanem egy közösségi tervezésre szeretnénk meginvitálni. Nem áll szándékomban zsákbamacskát árulni, ez a próbálkozás emberkísérlet lesz a javából. E témáról ugyanis a magyar civil szakirodalomban csak olyan feljegyzéseket találni, mint más szakirodalmakban a Jetiről, amiről ugyanúgy, ahogyan a közösségi tervezésről, mindenki pontosan tudja, hogy hogyan néz ki, de soha életében senki sem találkozott vele élőben.
Magunk körülbelül fél évvel ezelőtt láttunk hozzá a József Attila-lakótelepen naponta áthaladó több tízezer autó, kamion, busz, gyorsasági motor
kizárásának, és a helyi forgalom lelassításának közösségi tervezéséhez. E munka elvégzésére az a tény késztetett bennünket, hogy az átmenő forgalom kedvelt útvonalain a törvény által megengedett 60 decibeles zajhatárt nappal átlagosan 10 decibellel lépi túl a zajártalom. Emlékeztetőül szeretném megjegyezni, hogy a tartósan, 30 dB feletti disszonáns és kontrollálhatatlan zajok már visszafordíthatatlan károsodást okoznak az emberi szervezetben.
A lakótelep forgalmát Budapest Főváros Polgármesteri Hivatal Közlekedési Ügyosztályának Közlekedésfejlesztési Alosztájának információi alapján utoljára 2000-ben a Közlekedés Kft. tervezte át. A cég azt a feladatot kapta, hogy csillapítsa le a lakótelep már abban az időben is túlterhelt utcáinak forgalmát. A szakemberek azt javasolták, hogy a területet az illetékesek változtassák TEMPO 30-as zónává.
Ferencváros Önkormányzata látva, hogy a 30-as zóna bevezetése a legcsekélyebb mértékben sem csillapította a lakótelep forgalmát, 2006-ban egy 3 millió forint értékű traffipax készüléket vásárolt, amelyet a lakótelepi Rendőrség gondjaira bízott.
A terület forgalma 2006 óta drámaian megnőtt, a lakótelepet már nem csak a személygépkocsik használják arra, hogy rajta keresztül lerövidítsék az M5-ös autópályáról az Üllői út felé, s viszont vezető útjukat. Az elmúlt évben a kisteherautóknak, a nagy tehergépjárműveknek, a versenymotoroknak, a turista és távolsági buszoknak és a száz kilométer per órával, éjjel, a kihalt utakon szirénával közlekedő mentő- illetve tűzoltóautóknak is kedvelt útvonalai lettünk.
A Rendőrségnek (a Rendőrség elmondása szerint) nincs kapacitása sebességmérő üzemeltetésére, így a készülék használaton kívül pihen az őrsön. Mára tapasztalatból tudjuk, hogy a TEMPO-30 és az egyenrangú útkereszteződések beiktatása, a körforgalmak valamint a fekvőrendőrök nincsenek csillapító hatással a forgalomra.
Előfordul, hogy némely ötletek nem működnek akkor sem, ha kezdeti botladozásukat látván még több pénzt, még több energiát ölünk életben tartásukba. Ilyenkor két út áll előttünk: újabb összegeket és újabb emberi erőforrást fektetünk a módszer működtetésébe, vagy tévedéseinket születésünk óta kommentáló belső navigációnk szavára hallgatva, a legkisebb veszteség elvén, mihamarabb hozzálátunk az újratervezéshez.
A Napfény utcában a két lehetőség közül mi az újratervezést választottuk!
A holland Makkinga városka főtere. Itt nincsenek útjelek, közlekedési lámpák , jelzőlámpák.
De még balesetek és gyorshajtók sem.
Tizennyolc hónapon át tanulmányoztuk a közlekedésszabályozásról szóló külföldi és hazai szakirodalmat. Megtudtuk, s ezt a hírt mi éppen olyan hitetlenkedve fogadtuk, mint feltehetően ön fogadja majd, hogy a ma használatban lévő közlekedésszabályozási eszközök, vagyis a rendőrlámpák, a fekvő rendőrök, a felfestett gyalogátkelő helyek, valamint a KRESZ- táblák csak a múlt század közepének járműparkját voltak képesek kordában tartani. A mára több mint hatvanszorosára nőtt gépkocsi-mennyiséget merőben más módszerekkel kénytelen a városvezetés ritkítani és alacsonyabb sebességre kényszeríteni.
Hans Monderman mérnök kérésére a holland Makkinga városkában az önkormányzat eltüntetett minden szokványos útjelet, közlekedési lámpát, jelzőtáblát és a gyalogosforgalom bonyolítására addig szolgáló járdát. Ezzel optikailag is egyesítette a gyalogos és autós forgalom színtereit. Az intézkedések nyomán 30%-kal csökkent a balesetek száma, a gyorshajtás pedig teljes egészében megszűnt. Monderman azt vallotta, hogy a KRESZ-táblák és a demarkációs vonalként szolgáló forgalomszabályozási tereptárgyak megkérdőjelezik a sofőrök intelligenciáját és azt is állította, hogy az utaknak puszta jelenlétükkel képesnek kell lenniük „közölni a helyi közlekedő-közösség társasági szabályait”.
Néhány hónappal ezelőtt mi, az Első Problémamegoldó Lakócsoport csatlakoztunk ahhoz a nemzetközi kezdeményezéshez, amely keretein belül a New Yorkiak visszahódítva egy kétszer négy sávos sugárutat, újra élhetővé és emberléptékűvé tették a Broadway egyes részeit. A Livable Streets (élhető utcák) nevű közösség tagjai több európai és számos egyesült államokbeli nagyváros lakóiból verbuválódtak. Elméletük az, hogy a lakott területen belül létesített utakat minden ember azonos jogokkal használhatja. A gyalogosok, babakocsijukat tologató szülők, a kerékpárosok, a kerekes székesek és gépkocsik az utcák egyenrangú utasai.
„Tévhit, hogy ha szűkítjük bizonyos utcaszakaszok forgalomáteresztő képességét, az rémálomszerű dugókat okoz. Az útlezárásról mindenkinek az egy helyben, reménytelenül veszteglő gépkocsi tenger jut eszébe, pedig ha kiismerjük a közlekedés természetét, akkor rá kell jönnünk, hogy a forgalom kontraintuitív. A forgalom annyi sávot és annyi parkolót tölt meg, amennyi rendelkezésére áll. Ha a parkolók és sávok számát csökkentjük, akkor a forgalom, különösen az átmenő forgalom, zokszó nélkül máshol keres helyet magának”. (Mark Gordon – Az Open Planning Project igazgatója)
2009 áprilisában Napfény Poszt című helyi lapunkban megjelentettünk egy koncepciórajzot, amely a Napfény utca egy szakaszán kialakított, elméletbeli közösségi teret ábrázolt. A lapban részletesen elmagyaráztuk, hogy mit jelent az utcák visszahódítása, hogy a gépkocsikat nem kiirtani kell, hanem együtt élni velük, és hogy a gépkocsik bármilyen erősek is, egyetlen apró százalékponttal sem tartózkodnak több joggal az utakon, mint a járókelők vagy a biciklisták.
Megkértük a lakókat, hogy egy előre megadott szempontrendszer szerint legyenek szívesek véleményezni az elképzelést. Megkértük őket arra is, hogy a véleménylapot a Polgármestersakk szurkolócédulával együtt dobják be postaládánkba. Három hét alatt, mi és ha már itt tartunk, ön is, 1200 db szurkolócédulát kaptunk. Az írásunkat alaposan áttanulmányozó lakók rövid idő alatt megértették, hogy miért nem csillapíthatja a Napfény utca forgalmát egy fekvőrendőr vagy egy rendőrlámpa s éppen ezért az újságban megjelent utópiát ért kritikák a rajz pontosításán, a busz átengedésének biztosításán, a teljes lakótelepi táblarendszer e tervhez való hozzáidomításán kívül nem követeltek mást rajtunk. Számos levél érkezett azonban, amelyben a lakók naivitásunk és mesebeli elképzeléseink iránt fejezték ki együttérzésüket, ugyanakkor tájékoztattak bennünket arról, hogy egy ilyen terv megvalósításához az önkormányzat soha nem adja majd hozzájárulását.
A Polgármestersakk jelentkezőinek levelei, nyilatkozatai és szurkolócédulák
Később, 2009 májusában közzétettük azokat a jelentkezési lapokat, amelyeket Ferencváros Testületéből, a Polgármestersakk játékra jelentkező képviselők küldtek el hozzánk. Ezzel a lépéssel (a lakók reakcióiból mindenesetre így tűnik) egy szakaszon átszakíthattuk azt a falat, amely az elmében a lehetetlen és a lehetséges között húzódik. A következő hetekben újabb, sok száz sakkcédulát kaptunk, így lett végül 2481 szurkolónk, köztük olyan lakókkal, akik korábban az együttműködést az önkormányzat rugalmatlansága okán elképzelhetetlennek tartották.
Ekkor gondoltunk arra először, hogy megnyitjuk Közösségi Tervezésünk következő szakaszát és valóban elkészítjük a lakótelepi átmenő forgalom kizárásának terveit.
1. ábra Fi István Forgalomtechnika című könyve alapján a lakótelepi úthálózatot
Kővári Ákos építőmérnök és munkatársai tervezték át – szabad idejükben.
Milyen elven terveztük újra az úthálózatot?
A tervezés Fi István egyetemi tanár (BME Út- és Vasútépítési Tanszék) Forgalomtechnika című könyve (Műegyetemi Kiadó) alapján történt. Az alapkoncepciót „Az úthálózat kialakítása a lakó-pihenő övezetben” (90. oldal) fejezet alapján dolgoztuk ki. Az átmenő forgalom súlyosan terheli a Napfény - Pöttyös utca tengelyt, a Dési Huber – Távíró utcát és az Epreserdő utcát. A területen lévő összes úticélt (közintézményt és lakóházat) a mellékelt térképen jelölt gyűjtő és kiszolgáló utak hálózatán át érheti el a célforgalom. (85. oldal) A hálózat kialakítása a következő módokon történhet:
A jelenlegi közlekedési rend alapján, az átmenő forgalom megakadályozására egy Napfény (munkanevű) teret alakíthatnánk ki a Napfény utca 10. és 7. számú kiszolgáló létesítmények között. A nyúldombi játszótér és futópálya meghosszabbításaként megteremtenénk a gyalogoskapcsolatot a kiserdő és a lakótelep között a Távíró utcán keresztül. Ezen a két helyen – a Ráday utcában látottakhoz hasonlóan – csak a BKV járműveit engednénk közlekedni. A Csengettyű utca és Epreserdő utca torkolatánál szintén egy gyalogos áttörést alkalmaznánk, mely a Csengettyű utcai villamosmegállóhoz biztosítana zavartalan eljutást, egyben gátolná az Epreserdő utca átmenő forgalmát. (lásd 3. ábra)
2. ábra
Dr. Fi István könyve alapján gyűjtő és kiszolgáló utak hálózatát alakítjuk ki a területen. Gyűjtőútként a Napfény utca – Pöttyös utca tengely (Napfény térrel megtörve), a Dési Huber utca (Toronyház utcáig) és az Epreserdő utca (Csengettyű utcánál megtörve) tekinthető. Ezek az utak vezetik a forgalmat a főutakra. A gyűjtőutakra csatlakoznak a kiszolgáló utak, melyeket kivétel nélkül egyirányú utakká alakítottunk át.
Alapkoncepcióként hurok útrendszert alakítottunk ki. (91. oldal) A hurok útrendszer az átmenő forgalom kialakulását nehezíti, a belső úticélok azonban a hurkok segítségével gyorsan elérhetők. A gyűjtő utakat hurok alakban készítettük el. (92. oldal) A hurkot a Dési Huber utca és a Pöttyös - Napfény tengely képzi. A tengelyeken két helyen terveztünk olyan szűkületet, ahol csak egyirányú forgalom lehetséges és az is elsősorban csak BKV járművek részére. Kialakítására a következő javaslatot tesszük:
3. ábra
Szerző: Kővári Ákos építőmérnök és munkatársai
Az oldalszámok Fi István Forgalomtechnika című
könyvében értendőek.
Napfény tér, Magyarország első, úttestre festett állandó közösségi tere
A Napfény utca napjainkban
A Napfény utca közösségi térré alakítva (terv).
Az 1. ábrán található térképen ezt a teret az 1-es számmal jelöltük.
- Az aszfalt átfestésével jelöljük ki a tér helyét. A világos színekkel a Broadway-en például elérték, hogy az aszfalt kisebb mértékben hevüljön fel a nyáron megszokottnál.
- Színesre festhetjük a kerékpárutakat is.
- A tereken hatalmas virágcserepeket helyezünk el. Az aszfalt megbontása nélkül telepíthetünk növényeket és kisebb cserjéket a területre. A téren asztalokat, székeket és napernyőket helyezünk el. Ezeket a tárgyakat New Yorkban az önkormányzat munkatársai felügyelik, rendezik el reggelenként, szedik össze esténként.
- A Napfény utcán a közösségi közlekedésnek (az autóbusznak) helyet kell biztosítani. A hosszú távú tervek között szerepelnie kell, hogy a BKV nagyon rossz állapotban lévő, a zajszennyezési határértéket meghaladó üzemzajt kibocsátó buszait le kell cserélni csendes üzemű gépjárművekre. Ez a tétel a zajcsillapítási projekt része.
A terek berendezéséhez szükséges tárgyak
Nagy kültéri kaspók, és kisebb kültéri kaspók.
- Napernyők,
- asztalok,
- székek,
- padok
- a kaspókba növények.
A terek kialakításához szükséges munkálatok
- Az aszfalt felfestése,
- növények elültetése,
- a bútorok kihelyezése.
A terek üzemeltetéséhez szükséges munkálatok
- Takarítás és karbantartás,
- a bútorok összeszedése esténként, reggelenkénti elrendezése,
- a növények ápolása.
Egy tér, amely kapcsolatot biztosít az erdő és a futópálya között.
Felfestett közösségi tér a Távíró utcán.
Az 1. ábrán látható térképen ezt a teret jelöltük 2-es számmal.
Az Epreserdő utcán gyalogoskapcsolatot létesíthetnénk a villamosmegálló és a park között
A szakaszon a bicikli utak mindkét irányból megmaradnak.
Az 1. ábrán látható térképen ezt a teret 3-as számmal jelöltük.
Hogyan kaphat zöld utat egy ilyen terv?
Ide azt illene írnom, hogy elsősorban a képviselők és általában véve Ferencváros Önkormányzatának tetszését kell elnyernie egy olyan tervnek, amelynek ambíciói között első helyen a megvalósulás szerepel. A tervezés természetes útja ezzel szemben az, hogy az önkormányzat és néhány civil szervezet által közösen alkotott megoldás, elsőként a lakók reakcióit kell hogy tesztelje. Később, ha már beérkeztek az irányított metodikával beszerzett lakóvélemények, a hozzáértő tervezők ezeket értékelve, súlyozva vetik el, gondolják tovább, tervezik újra, legjobb esetben hagyják helyben egy probléma elhárítására alkotott ötletüket. A mi kísérletünkben a közösségi tervezés még nem természetes útját járja, nem az önkormányzat és egy (vagy több) civil szervezet puhatolja a közösen elkészített terv kiváltotta lakóreakciókat, hanem mi, furcsa testvérpár puhatoljuk külön-külön a lakók és az önkormányzat reakcióit egy probléma megoldására.
Ha az ügy menete természetes útját járná, akkor Ferencváros Önkormányzata egy eredményes közösségi tervezési projektet követően elkészítené a kivitelezési tervet s annak végleges költségvetését. A terveket a helyi önkormányzat a Főváros elé terjesztené, aki a beruházás költségét nem vállalja, a tervezésben nem vesz részt, de szavával jogában áll megakadályozni azt, hogy a beruházás vagy átalakítás elindulhasson. A vétójog ezek szerint olyasvalaki kezében van, aki nem érdekelt a probléma megoldásában és nem is akar benne részt venni. E konfliktus feloldása csakúgy, mint minden más konfliktus feloldása is, a bőséges információ áramlásában és a helyes kommunikációban rejlik. De az önkormányzatok közötti együttműködés természetes mederbe terelése már egy újabb kísérlet tárgyát képezi, s ennek részleteit csak a következő Interaktivistában lesz módom ön elé tárni.
Hogyan függ össze a Napfény utca 6. szám előtt 2009. október 17-én megrendezett
Töklámpa-fesztivál a forgalom kizárásával és az autók sebességének lelassításával?
A lakótelepeken áthaladó külső forgalom és a gyorshajtás csak látszólag azonos problémák. A valóságban külön módszertana van az átmenő autók kizárásának és a helyi gyorshajtók lecsillapításának.
Egy ausztrál olyan városokat teremt, amelyekben a gyalogosok, a kerékpárosok, a motorosok, a babakocsisok, a kerekes székesek és az autósok egyenrangú utasai az úttesteknek.
David Engwicht művész, közösségfejlesztő és utcai filozófus. Nevéhez fűződik a Sétáló Iskolabusz, a Kocogó Autó Mozgalom és az Utca Visszahódításának ötlete. Engwicht-et a világ leghaladóbb, forgalomszabályozással, közösségi élettel és városkép-tervezéssel foglalkozó gondolkodói között tartják számon. Szilárd meggyőződése, hogy érdekes és meglepetésszerű lakótelepi utak létrehozásával olyan világot teremthetünk, amelyben az emberek jó közérzetének fenntartása mindennél fontosabb szempont.
A korábbi papnövendék, 1987-ben azonban már ablaktisztító kisiparosként dolgozó David akkor indult el a forgalomlassítás alternatív módszereit kutató pályán, amikor a helyi önkormányzat úgy határozott, kiszélesíti az Engwicht utcáját keresztülszelő úttestet. A hatóság annak érdekében szánta rá magát a munkára, hogy megszüntesse a közeli, nagy forgalmú úton időről időre jelentkező torlódást, és lehetőséget adjon az autósoknak arra, hogy menetidejüket a közeli – immáron kiszélesített – utcácskákon lerövidíthessék.
David részt vett a helyi közösségek útkiszélesítés ellen szervezett kampányában, s később írt erről egy pamfletet is, amelynek a Forgalomszelídítés címet adta. Ebben a kis könyvben tudatta a világgal először, hogy hátralévő életét a forgalomlassítás forradalmasításának fogja szentelni.
David Engwicht elmélete, hogy közlekedési szempontból két világ épült az emberek köré. Az egyik egy autók uralta föld, ahol a gépjárművek egyenes, széles pályákon közlekedhetnek a városok között. A másik egy közösségek lakta vidék, ahol az emberek kényelmének kiszolgálása magasabb rendű feladat, mint a kocsik sebesség iránti vágyának beteljesítése. A közösségek lakta birodalomban Engwicht szerint gyalogos, kerékpáros, babakocsis, autós, motoros, kerekes székes egyenrangú utasai az úttestnek. Az ausztrál forgalomszelídítő azt állítja, hogy a jövőben a városatyák megtakaríthatják a gyalogosforgalom biztonságossá tételére szánt költségeket, amelyeket ma még rendőrlámpák, fekvőrendőrök, sebességmérő berendezések telepítésére és most kérem, kapaszkodjon meg: járdák építésére különítenek el. Tíz év múlva ugyanis a felsoroltak közül egyetlen eszközre sem lesz szükség, sőt – ahogyan a ma már főállású városkép-tervezőként dolgozó filozófus előrejelzi – annak következtében, hogy gyalogos és autós ugyanazt az utat használja majd, nemcsak a gyorshajtás és a kibékíthetetlen gyalogos-autós konfliktus szűnik meg, de az autók koccanásából származó károk mértéke és a gázolás okozta halálozások száma is drámaian csökken.
Engwicht-et az különbözteti meg a többi elméleti szakembertől, hogy ő nem nyugszik addig, amíg ötleteit a gyakorlatban ki nem próbálja, és meg nem győződik azok életképességéről.
Először szomszédait vette rá arra, hogy próbálják meg közösen megszelídíteni a forgalmat és hódítsák vissza az úttestet önmaguk számára. Ebben a kifejezésben, vagyis az utca visszahódításban, benne lakozik a múlt, pontosabban szólva az a tény, hogy valaha ezek az utcák a mi birtokunkban voltak. Néhány évtizede még a gyerekek az utakon játszottak, a felnőttek pedig a közelben álldogáltak és beszélgetéssel múlatták az időt. A közösség színes forgatagánál, az út mellé állított székekben üldögélő néniknél és a kertjüket rendezgető embereknél talán nem is létezik izgalmasabb látvány a Földön. Így amikor e régi időkben egy-egy autós a környékre tévedt, a kavalkád láttán lelassított, és alaposan kiélvezte az őt körülvevő, számtalan, meglepetésszerű esemény nyújtotta élményt. Ilyenkor a gyerekek kicsit félrehúzódtak, hogy a gépkocsi kényelmesen elférjen, s amikor az lépésben elhaladt mellettük, visszaszaladtak eredeti helyükre és folytatták a játékot tovább. Ezt az idilli állapotot, amelyben minden közlekedő, játszadozó és beszélgető teljes joggal tartózkodhatott az úttesten és annak közelében, először valószínűleg egy gyorshajtó dúlhatta fel. Elegendő volt egyetlen vezetőnek túllépnie a biztonságos sebességhatárt ahhoz, hogy tettével beindítsa azt a végzetes láncreakciót, amelynek eredményeként a mai rideg utcakép kialakult.
A szülők megijedtek a szokottnál gyorsabb autótól és gyermekeiket a járdára parancsolták. Az autósok a kiürült utat veszélytelennek tartva bátrabban adtak gázt, s immár olyan sebességgel haladtak át a lakótelepeken, amelynek láttán a szülők kénytelenek voltak elővigyázatosságból az út szélén játszadozó gyermekeiket még távolabb vinni a forgalomtól. A természetes díszüktől, a közösségektől, szabadidejüket olvasással, beszélgetéssel, sakkozással utcán töltő emberek szépséges látványától megfosztott, kopár környékek elveszítették érdekességüket és meglepetésszerűségüket. Ezért történhetett meg, hogy az autósok úgy ítélhették, az út kellően biztonságossá és kiszámíthatóvá vált ahhoz, hogy a sebességet az egekbe emelve rohanhassanak át rajta.
Ez a folyamat eltávolította az embereket a természetes közösségi élet színteréről, az utcáról és az úttestről.
Engwicht arra jött rá, hogy ami történt, visszafordítható. Természetesen nem azt ajánlja, hogy mostantól, mindenki álljon ki az úttestre és kezdjen labdázni a forgalomban. Inkább azon fantáziál, hogy hogyan lehetne visszaadni az utcák érdekességét és meglepetésszerűségét, vagyis hogyan lehetne a ma még csakis az úticél elérésére koncentráló autósok figyelmét valami olyasmire fordítani, aminek látványa izgalommal tölti el őket, és aminek hatására azonnal lelassítják masináikat. Engwicht azt javasolja, hogy ne gyűlöljük a gyorshajtókat, mert egyelőre még senki sem tanította meg nekik, hogy az utakat minden szereplő azonos jogokkal használhatja. A sofőrök egyszerű félreértés áldozatai. Ökölrázás helyett inkább integessünk nekik az út széléről,
állítsunk padot az út mellé és üljünk ki rá a szomszédokkal, ragasszunk szarvacskákat a biciklis sisakunkra, öltöztessük a gyereket sárkánynak és sétáljunk el vele az óvodába… szóval tegyünk bármit, ami magára vonhatja ennek az ádáz társaságnak, a sebességmegszállottaknak, vagyis ha jobban meggondoljuk: saját férjünknek, feleségünknek és el ne felejtsem, saját magunknak figyelmét.
Ha többet szeretne megtudni David Engwicht módszeréről, Az érdekes és meglepetésszerű utak, a forgalomlassítás új eszközei című könyvet szabadon letöltheti amennyiben
ide kattint
.
Forgalomlassító Töklámpa-fesztivál
2009. október 17-én, szombaton délután 5 órától kiülünk a szomszédainkkal, s ha elfogadja meghívásunkat, akkor önnel együtt, a Napfény utca 6. szám előtti parkolóöbölbe, és megnézzük, hogy az autók valóban lelassítanak-e, ha izgalmas, színes forgatagot látnak az út mentén. Azt az elméletünket is itt ellenőrizzük majd, hogy a töklámpával feldíszített, érdekes és meglepetésszerű utak megzabolázzák-e az arra járó, más alkalmakkor utcáinkon csak lélektelenül keresztülszáguldó gépkocsik sebességét.
Az a tapasztalatunk, hogy alkotás közben az emberi agresszivitás minden lehetséges formája megpihen, így töklámpa vájás közben kitűnő alkalom nyílik arra, hogy mindannyian konstruktív, irányított beszélgetést folytassunk jövőről, tervekről, elvárásokról, az Univerzumról, meg mindenről.
Ha ez a közösségi tervezés természetes útját járná, akkor mi, független, e témában mélyen érintett helyi civil szervezet és önök, az önkormányzat döntéshozói ezt az eseményt közösen szerveznénk a lakóknak. Az előkészítő munkálatok során önök és mi, értelmi szerző felek, már megegyeztünk volna abban, hogy a terv elviekben kivitelezhető, és elindulhat az elmélet gyakorlati finomhangolása.
Ha így lenne, akkor mi részletesen ismertetetnénk terveinket a Napfény térről és a Forgalomlassító Töklámpa-fesztiválról a Napfény Poszt jövő héten megjelenő számában. A rendezvény napján pedig óriás posztereken közszemlére tehetnénk a közeljövő József Attila-lakótelepének fotóit. A tervek mellé kérdéseket, a véleménynyilvánításhoz ötletet adó mondatokat írnánk ki nagy, a tervek kommentálására használható lapokra. Ezeken az irányított „fehér vásznakon” bárkinek lehetősége nyílna építő, vagy ha neki úgy jobban tetszik, nem építő kritikáinak közzétételére.
Ha így volna, akkor így lehetne, ha így lenne, akkor így lehetett volna, de mivel nincs így, hát nem így van. Ez logikus. Ebben azt hiszem, egyet kell értenünk Subiduval Tükörországból.
A Napfény Poszt lakótelepi újság
Egyelőre nem ismerjük az önkormányzat forgalomkizárásról alkotott álláspontját, ezért úgy döntöttünk, hogy a Töklámpa-fesztiválon, a közösségi tervezésnek egy kockázatmentesebb változatát alkalmazzuk. A lakókkal általánosságban beszélünk majd a forgalom kizárásának lehetőségeiről, valamint az érdekes és meglepetésszerű utakról, a forgalomlassítás új eszközeiről. Eljátszunk majd annak gondolatával is, hogy mindössze egyetlen hétvégi napra, egy ideiglenes Napfény teret alakítsunk ki a József Attila-lakótelepen, és megtöltsük csöndes, interaktív, XXI. századi programokkal.
E kísérlet célja, hogy gyakorlatban lássuk az álláspontok közelítésének, az érthető célok megfogalmazásának, az együttműködésnek, a társadalmi támogatottság megszerzésének folyamatát. A kísérlet másik célja, hogy mindeközben felhőtlenül szórakozzunk.
Reméljük, hogy október 17-én mindannyiunk örömére, remek időben lesz részünk!
Üdvözlettel
Keresztesi Barbara és Keresztesi Judit
Barbival tizenkét éve dolgozom együtt, ritka, hogy két ilyen pocsék természetű ember, ilyen jól kijöjjön egymással. A munkában jellemzően nem rajongunk túl semmit, példa nélküli eredmények láttán szemünk sem rebben, nyilván szédületes lehet velünk dolgozni. Így csodaszámba megy, ami a héten történt: megterítettünk egy asztalt, főztem egy menüt, lefotóztunk mindent, és amikor végeztünk, nem szóltunk semmit, megtapsoltuk magunkat. Hát, remélem, nem csak mi hisszük, hogy jó lett, amit csináltunk.
Öltönyös menedzserkedem egy nagyon nagy vállalatnál, szükségét láttam valaminek ami ellazít, így mentem el önkéntesnek a Fővárosi Állatkertbe. Eredetileg a lepkékhez osztottak, de annyi nyugalmat, ami ott volt, nem lehet bírni idegekkel, ezért fogtam, és áthelyeztem magam a paraszt udvarba. 
Hozzávalók a tésztához:
Hozzávalók
Szeretném figyelmeztetni, hogy a programjavaslatok nagy része szülői részvételt is igényel. Ha olyan ajándékot szeretne adni, ami biztosan ad néhány óra szabadidőt valamelyik szülőnek, javaslom a „Szabadidő és Szeretetkuponok Karácsonyra” elnevezésű kiállítási darab megtekintését. .jpg)
A magam fajtát az adrenalin hajtja, extrém helyzetekben érzi, hogy él és nem tud kiszállni, csak ha hajszál híján agyonüti valami. Az ilyen ember az igazán nagy slamasztikában is képes úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne körülötte. Ezért az a leghelyesebb, ha „életveszélyben” ráadásként eltörik egy végtagja, mondjuk a lába, hogy kénytelen legyen gondolkodással múlatni a rája szakadt időt. 
Csalódást kell okoznom mindenkinek, aki úgy érzi, hogy most felmentettem őt az eddigi ügyetlenkedései nyomán keletkezett károk súlya alól. Én ennek ellenkezőjére készülök. Szerintem mára eleget tudatlankodtunk itt, Európa szívében. Ha nem oktatott bennünket senki, akkor ideje kitalálnunk, hogy hogyan intézzük értelmesen ügyeinket mi magunk. Nem logikus, hogy egyik pillanatról a másikra szelektív tárolók özönlik el az utcáinkat és mi semmilyen instrukciót nem kapunk arra, hogy mit és hogyan dobjunk beléjük. Nem logikus, hogy környezetvédelem címén e konténerek körül felhalmozott szemét lepi el utcáinkat. Nem logikus, hogy a lakótelepeken kontrollálatlanul átszáguldó forgalom, a szabályozás nélküli szállítmányozás, a meggondolatlanul kiadott építési engedélyek miatt keletkezett zajszennyezés törvényesen betegítheti meg az embereket. Nem logikus, hogy az állampolgárok mindennapjaiért papíron felelősséget vállaló cég- és városvezetők, a lakosság életét pokollá tevő határozataikat minden különösebb akadály nélkül hatályba léptethetik. És ha mindez nem logikus, akkor miért kellene várnunk arra, hogy Európa megint kipellengérezzen bennünket emiatt, miért ne használhatnánk az eszünket, és miért ne tehetnénk e dolgok menetét logikussá a saját módszereinkkel? Ki tudja, a végén még kitalálunk valami olyasmit, aminek a többi ország is csodájára jár. Éppen úgy, mint a régi szép időkben. 
