1989-ben diákmunkán voltam egy főiskola könyvtárának olvasótermében. Katalóguscédulákat bélyegeztem, először fegyelmezetten az elvárt sarkokat illettem pecséttel, később szirommintában nyomtattam dátumot mindenre, ami kezem ügyébe került. Éppen egy rózsaszín papírt dekoráltam nagy műgonddal, amikor megzavartak. Közismert tanár rontott be a terem előszobájának ajtaján, nehéz léptekkel közeledett a puha padlószőnyegen, ám mielőtt az asztalhoz ért volna ahol ültem sarkon fordult, és a kijárat felé vette útját. Úgy tűnt, ez az irány sem felel meg számára, mert a küszöb előtt hátraarcot vezényelt magának, és ismét a helyiség belsejébe indult, majd megint a bejárat felé lódult, kiszámíthatóan. Így, ilyen szilajul rótta köreit ez az ember, s közben indulatosan de csendesen, mégis csak egy olvasóteremben voltunk, három szót ismételgetett: peresztrojka, paradigmaváltás, pluralizmus. A kezdőbetűket inkább köpte, mint ejtette s amikor amolyan habil módra kitombolta magát, köszönés nélkül távozott. − Örülök, hogy segíthettem − mormoltam, és visszatértem a félbehagyott alkotáshoz.

           Ez az emlék idéződött fel bennem néhány hónappal ezelőtt, amikor egyetemre menet a metrón minden figyelmeztetés nélkül szakadt ki belőlem két fogalom, melyek az elmúlt hónapokban nem hagytak nyugodni, úton útfélen gyötörtek, ezeket értelmeztem, forgattam, szedtem darabokra: - Kultúra! Identitás! Majd rövid szünet után még egyszer, jól hallhatóan: - Identitás... Kultúra... Kultúra... Identitás... Tettem két lépést a kocsi belseje felé, majd a másik irányban is a rend kedvéért, mogorván, mint a doktor annak idején a könyvtárban. Az utasok látták, hogy szú rág a lelkemen és nagyvonalúan hunytak szemet az incidens fölött.

           Az elmúlt évemet az identitás és a kultúra fogalmak kibontásával töltöttem. Magyarázatot akartam arra, hogyan lesz valakiből felnőttkorára hiteles, magabiztos, rugalmas, fejlődőképes személy. Olyasvalaki, aki független, nem befolyásolható, álláspontja határozott, s képes a párbeszédre is. Hogyan alakulhat ki az a kegyelmi állapot, amelyben a kép, amit az ember önmagáról alkot megegyezik a képpel, amelyet mások nyernek róla? E kérdések megválaszolását az tette halaszthatatlanná, hogy létezik egy hely, most az egyszerűség kedvéért nevezzük Magyarországnak, ahol egy, és csak egy kérdésben nemzet szinten egyetértünk s ez nem más, mint hogy kevés sürgetőbb teendő létezik mások – szomszédok, idegenek, családtagok, rajtunk kívül tehát mindenki - helytelen viselkedéseinek megváltoztatásánál.

           S vajon – vittem tovább a gondolatot – van-e még legalább egy elv, amiben mi mindannyian itt lakók, mint egy tízmilliós ikrek ennyire egy véleményen volnánk?

           A József Attila-lakótelepen 1998-ban vettem lakást, és beköltözésemet követően további hét éven át nem érdekeltek a szomszédok, egyáltalán. Embergyerek voltam még, ha akartam volna sem tudtam volna barátkozni felnőttekkel, de hogy ez eszembe sem jutott, mindannyiunk dolgát megkönnyítette. Érett lettem mire a fordulat beállt, egy kulör lokál hozta, a mellettünk lévő, szerintem hangos közértről kérdeztem meg a környékbelieket, hogy vajon szerintük is hangos-e? Később felkerült egy Óriás Adventi Naptár a ház üvegablakaira, megtaláltam a barátomat a földszinten, megrendeztük az első töklámpa-fesztivált, további barátaim lettek a harmadikon, a negyediken, jöttek az ismerősök, ismerősök ismerősei, helyi lapok, helyi rádiók, országos lapok, országos rádiók, országos tévé. Végül társadalomtudósok látogattak meg. Ez utóbbiak mit akartak pontosan ők sem tudták, volt itt valami, ami érdekelte őket és nem tágítottak, nem bánták, hogy még nem körvonalazódott, azt mondták, megvárják.

           Az egymást irritálóan különbözőnek érzékelők közötti azonosság, vagyis egy közös nevező keresését 2007 őszén kezdtük a környező utcákban, s 2010 tavaszán, amikor már éppen beismerni készültünk a vereséget láttuk meg első jelét létezésének. A Napfény utca hatos számban következett be az elképzelhetetlen, itt történt meg, hogy a múlt év egy időpillanatától számítva már nem egy, hanem mindjárt két kérdésben mutatkozott összhang köztünk, szomszédok között:
a.) mások, úgy általában lehetetlenül viselkednek és ezen nem ártana sürgősen változtatniuk,
b.) ebben a házban a közös javakat és tevékenységeket tekintve nem lehet senkit jogtalan előnyökben részesíteni, vagy igazságtalan hátránnyal sújtani, bármi okból.

           S mihelyt elfogadtuk, hogy a csoporton belül nincsenek egyenlőbbek az egyenlők között további változások jöttek, olyanok, melyek bekövetkezésének valószínűségét korábban nullának sejtettük, demokratikus döntéshozatali rendszer épült, szabad vélemény nyilvánítás, magas részvételi arány, vitakultúra keletkezett, a pénztelenség megszűnése, gazdasági felemelkedés mutatkozott. Mondhatni megbékéltünk.

           A közhiedelem úgy tartja, hogy az emberek akkor élhetnek jólétben s békében egymással, ha megváltoznak és mindenkiből egy szent lesz. E dogma szerint az ideális emberi közösség nem más, mint egy csoport mosolygós, rózsaszín lábujjacskákon szökdelő pacientúra, egy értő tömeg, akiknek szíve egy ütemre dobban, esze egy srófra jár, mind között nagy az egyetértés az összes felmerülő kérdésben. A valóság ezzel szemben az, hogy egy normális embercsoport, amelyre már lehet világbékét alapozni ugyanolyan sokszínű és sokvéleményű, mint bármelyik másik, barátságok szövődnek benne ezt nem tagadom, egyszerűen az ismeretség okán itt többeket fűz egymáshoz rokonszenv, mint más közegekben, és jellemző valamiféle biztonságérzet, amelynek tudatában a tagok jó modorral tűrik maguk körül azon további társaikat, akiket fenntartás nélkül utálnak.

           Az ember intuíciója, védelmi késztetése, hogy elszigetelje önmagát az ismeretlentől. A külvilág nem biztonságos, a többiek harapnak, ezt minden túlzás nélkül állíthatom. Mégis azt kell mondanom, hogy a valóság kontraintuitív, az ember nem egy sziget, hanem egy kontinens darabja, és csak másokkal, szomszédokkal, vadidegenekkel összekapcsolódva érkezhet meg oda, ahol sajátos emberi értelemben véve boldogulni képes. Őszintén sajnálom, hogy ezt éppen tőlem kell hallania.

           Az azonosságkeresés fontos, vagy ahogyan én szeretek fogalmazni, életbe vágó. Ha bárki egyetért velem, annak azt ajánlanám, hogy most kezdjen szóba állni vadidegenekkel. Én általában merni merem, amit más nézni sem mer, így szeretném én kezdeni az ismerkedést: engem Keresztesi Juditnak hívnak, író vagyok, a családommal a Napfény utcában, a piramisok felé mutató irányítótábla szomszédságában élünk, és olykor sikeres, néha pedig zavarba ejtően sikertelen kísérleteket teszünk arra, hogy a helybélieket szórakoztassuk, s ezáltal álláspontokat hangoljunk össze.

           A töklámpa-fesztivál egyike próbálkozásainknak, nem profi, de népszerű, talán éppen azért, mert nem profi. Ha van kedve akár távolról megnézni bennünket, akár néhány szót váltani velünk, szívesen látjuk október 8-án, öt órától a Napfény utca 6. szám előtt a Jószomszédok Harmadik Töklámpa-fesztiválján.

Üdvözlettel
Keresztesi Judit

A cikk a 2011. szeptember 19-i Napfény Poszt-ban jelent meg. kattintson ide és töltse le a lapszámot pdf-ben.