Napfény Poszt - Stílus, művészet, társasági élet - Budapest napos oldala

Napfény Poszt

Fokhagymás garnéla, flamand tojás, mandulás gyömbéres körte

2016. január 22. - napfényposzt

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná
2016. január 21.
zoldsegek nyito01
         A végtelenségnek, melyre még visszatérünk, megvolt az a hátulütője, hogy összemosódtak a napok, egy szerda, csak példaképp mondom, az gondolkodás nélkül lett csütörtök, nyilván érthető, hogy ezzel a megszorítással így minden, amit el akarok mesélni azon a napon történt, amelyiken akart. Tehát ezen a különös napon az Isten azt mondta, hogy: jól van, neki erre tényleg nincs ideje. A bal felől srégen mögötte várakozó angyal erre hangosan felnevetett. Az Isten kíváncsian nézett hátra, arca, ez a fiatal férfiarc, amelyet egyébként mindenki idősnek ábrázolt, és ezen ő, az arc tulajdonosa sokszor elcsodálkozott, rózsaszínre változott, az angyal keresetlenül elmosolyodott és ő maga is elpirult, de egyáltalán nem félénkségből. Legyenek szívesek, szedjék össze magukat, mondta aztán a szeráfok főnökének az Isten, erre nem szólt senki semmit, az Úr fáradtan sóhajtott, eszébe jutott egy luxemburgi férfi, aki a maga vad, csöndes, kávéházi módján megkérdezte az Úrtól nem olyan régen, hogy a humora, az meg hova lett, és erre neki rögtön a nő jutott eszébe. Az Úristen a történeteket szerette. A nő egy történetet írt. Egyébként mindig egy történetet írt, úgyhogy pusztán ennek a képnek láttán nem lehetett őt időben jól elhelyezni, de annyi bizonyos, hogy most, mint egyébiránt általában, úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a zöld szempár őt figyeli. Emez nem zavartatta magát, mintha csak tűnődés közben, véletlenül rajtafelejtette volna a tekintetét a nőn, puha arca volt, szép, egyenes orra, a halántéka fölött kétoldalt felfésült, gesztenyebarna sűrű hajából kivilágított néhány szőke tincs, rövidre nyírt szakállából ugyanúgy. Az Úristen evés és beszéd közben is egyre csak a nőt nézte, olykor kissé az oldalsó ajtó felé fordult, de a szemét sohasem vette le róla. A nő egy mondattal vacakolt, „… habos levesbetéteken merengve hazafelé ballagott, és pont ott, a szőlőlugasokkal szegélyezett félúton álldogált ez a férfi, nézte a telefonját, nagyon sok mindent megnézett már, de még mindig nem mindent, finom ujjai a telefon tükrén siklottak ide-oda, leheletvékony szálakkal kötöttek össze a félhomályban mindent mindennel, szinte észrevétlenül…” – Igen? – nézett föl egyszer csak a nő. Alig volt ez kérdés. Inkább állítás. Hangsúlyos állítás. Igen.
– Ez ő?
– Ez ő.
         Hogy mondjon már el ennek a férfinek mindent részletesen, mondta az Isten. Hogy nincs az az isten, ha érti az Isten, hogy mire gondol, mondta a nő. S közben tömte magába a chilis, fokhagymás rákokat, friss kenyérrel, egyiket a másik után, most belenyúlt az apró edénybe, s hogy nem tapintott ki már semmit, legyintett. És már bőven benne jártak a délutánban, amikor kitért a konyha irányába és óvatosan a tűzhely fölé hajolt, hogy beleegyen a maradékba, a zöldségek sorának szalonnával ízesített keverékébe, melybe kis mélyedéseket simítottak korábban, s ezekben most frissen tükörtojás remegett. A szafttal a blúzát ledisznózta, és beletörülte a szoknyájába a kezét, majd kikanalazott a desszertből is egy darabot, a mandulás morzsával meghintett, alig átmelegített gyömbéres körtékből, és teli szájjal mondta, hogy sérti az önérzetét, hogy ahogy most eszik, azt róla egyébként korábban feltételezték, de maradjon ez titokban, azt szeretné kérni.

Tovább

Mézeskalácsváros, stílus, művészet, társasági élet

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2016. január 1.
mezeskalacsvaros 01
Budapest mézeskalácsszobra december 20-án délelőtt nyitott ki és január végéig várja a látogatókat. 

        A fejemhez kaptam... aztán mentem a főutcán, neveletlenségemben bebámultam a házak ablakán, láttam von Hoffmann kéményseprő urat, éppen langyos tejet ivott lefekvés előtt, de nem ismert meg. Kimentem a hídhoz, megnéztem a lányt, aki biciklijét a hídfőnek támasztotta, majd fölült egy oroszlán mellé, úgy számlálta a szembejövő járókelőket, de ő sem vett észre. A kávéház előtt asztalok sorakoztak. Más elfoglaltsága miatt csak délután tudott sort keríteni a csirke a fazék tejeskávéra meg a kiskosár zsömlére, ami minden délben várt rá, mire visszajött a falusi munkájából, és most kilépett a csirke a kávéház teraszára és rám nézett, meghajoltam és elmosolyodtam, de a csirke csak egy pillanatig habozott, aztán határozottan megrázta a fejét, leült az egyik asztalhoz és a menübe mélyedt. Mindenki úgy nézett rám, mintha először járnék itt.
       A másik irányban, nem olyan messze tőlem egy óriási fenyő alatt a hóemberegylet fehér ruhás tagjai álltak földig érő szoknyákban. Az egylet elnöknője kalauzolt ott alighanem valaki fontosat, talán festő lehetett az illető, frakkot, nagy, színes kalapot és zöld sálat viselt, mint Picasso, csak ennek sárga csőre is nőtt mindehhez. Az elnökasszony mutogatott, a pingvin orra előtt húzta ujjával a körvonalakat, szépen, érzékletesen írta le a városon keresztül-kasul futó tojáshab-girlandokat, ám tévedne, aki azt hinné, hogy az egylet elnöknője egyedül a tárlatvezetésre figyelt, dehogyis! Gondolatai félig a közelben álló zöld mintákkal feldíszített, apró színházépület körül keringtek, három éve szerelmes volt a színház igazgatójába, Gotier úrba, tulajdonképpen rögtön beleszeretett, ahogy az életregényét megismerte. De beszélt tovább halkan az elnökasszony, és a szavai mindig másmilyen képek villantottak fel a szemem előtt, mint valamiféle fényreklámok: a tavon a hattyút, amely olyan szép volt, mint egy vízitündér, és a hobbit lak is, meg Jurassic park is megjelent nekem, hogy feljegyzések vannak arról – így a városszépítők elnöke – hogy ezt a két helyszínt a Szentlélek például személyesen látogatta meg. Rámutatott azután a domborműnek is beillő kerítés mögötti állatkertre, ahol még nagyon régen Lendl zoológus a vízilovait fürdette, melyek jelenleg is egy kis tóban tapicskolnak, és egymás hátára köpködik a vizet a szájukkal, mintha egy vödörből érkezne a vízesés, pontosan úgy, ahogy a filmeken látni.
        Úgy érdemes elképzelni, hogy a terepasztal, amelyen mindezek a történetek láthatók, kezdetben üres és ez nyilván a világon lévő minden terepasztalra, sőt akármilyen más asztalra is igaz, de ez itt csak úgy telik meg például, ha sokan hoznak rá épületeket. És ha egy lélek sem hoz semmit, akkor az asztal üres marad. És akkor nem volna mit mesélnem. De az történt idén, hogy mindenféle színben, alakban és méretben érkeztek épületek, szépen stilizáltak, tele díszes kacskaringókkal és domborodó erővonalakkal, mint a lugast körülnövő rózsabokor, úgy futották be a finom mintahálók a házfalakat, hogy amikor közelükbe ment az ember, levette a lábáról ez az érzékeny szépség. Az építők elhelyezték a házukat, ahová csak akarták, ezt a sorsszerűséget szeretem a legjobban ebben a játékban, hogy nem lehet hozzányúlni a letett épületekhez később, mert a tulajdonos önállóan érzi meg a helyet, ahová a legmegfelelőbb lenne az ő háza, és abba a művészetbe nem szabad beleavatkozni. S ha megy minden a maga útján, akkor olyan telekszomszédságok alakulnak ki véletlenszerűen, mint amilyen például a Szentendre főtér – Óriáskerék viszony, vagy a másik oldalon a Csillagkapu – János-hegy – Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola – tizenkét emeletes budapesti panel - Barcelona futballstadion - Star Wars dokkoló – Eiffel-torony – Lánchíd ökumenikus tengely, pont, mint az életben, majd meg tetszenek látni, ha eljönnek valamikor. A kiállításról föltettem ide néhány felvételt, és megkértem Barbit, hogy írjon hozzájuk kommentárokat, de nyilván nem tudunk mindent bemutatni, és a szobor január végéig nyitva van, általában délután, kivéve holnap és holnapután, akkor még délelőtt is, tizenegytől kettőig. Azt kívánom, hogy legyen nagyon boldog új éve mindenkinek!

Tovább
süti beállítások módosítása