Napfény Poszt - Stílus, művészet, társasági élet - Budapest napos oldala

Napfény Poszt


Ez magától értetődik Watson

2012. április 14. - napfényposzt

 Írta: Keresztesi Judit - Nagycsillag rovat

           Írtam egy bejegyzést, ami kulturálisan érthetetlen. Szokásokkal halad szemben, vagyis a hatalommal, a szokás hatalma pedig olyasmi, amit nem ad ki a kezéből egykönnyen az ember. A cikknek a fiatalsághoz és egészséghez kapcsolódó dogmák a célpontjai, bizonylatokat tár az olvasó elé, mennyi minden másként lehetne, ha másként volna. Vón vón. Ez itt a huszonegyedik század, vetik oda nekem méltósággal, a mondat nem is folytatódik, mintha ez az öt kurta szó bőven elég magyarázattal szolgálna, már minden ki van találva, fölösleges okoskodni. Azért én szerkesztettem egy preambulumot, elővigyázatosságból, egy mozitrélert, ami arra figyelmeztet, hogy jön valami, ami új, a benne rejlő információ eltér a megszokottól, határokat feszeget.  A kultúra erejét hirdeti, ugyanakkor azt hogy a tradíció nem mindig megkérdőjelezhetetlen. Egyik másik része kifejezetten olyan, mint az amalgám. Betömték a gyerek fejébe korábban, de időközben tévedésnek bizonyult, ki kell azt onnan venni.

            Nem tudom, próbált-e már az olvasó elmagyarázni valamit, amiről biztosan tudta, hogy az úgy van, de senki más nem ismerte a tényeket, és nem is értett egyet, a kultúra mást sejtetett, apák bűnei fiúkban hetedíziglen, ezzel az átokkal középtávon nem sok esélye marad az embernek. Nekem van egy tehetségem, absztrakt  üzeneteket változtatok érthetővé, mintegy szépen, tütübe öltöztetve adom közre az információt, olyasmit is, ami elképzelhetetlenül bonyolult. Van még egy szokásom, ez már inkább makacsság mint kötelezvény, ezen a bolygón, ahol a veszélyes, kalandos, bonyolult, interdiszciplináris élettel szemben támasztott elvárás, hogy profán legyen, csak azért sem vagyok hajlandó vágni az anyagon. Az igazság bonyolult, ez az igazság. Szeretném, ha ezzel a ténnyel megbarátkoznánk. 

Tovább

Tavaszi színek, nyári ízek az Asztalon

 Írta: Keresztesi Judit - Asztalon rovat

DSC 1864 Barbival tizenkét éve dolgozom együtt, ritka, hogy két ilyen pocsék természetű ember, ilyen jól kijöjjön egymással. A munkában jellemzően nem rajongunk túl semmit, példa nélküli eredmények láttán szemünk sem rebben, nyilván szédületes lehet velünk dolgozni. Így csodaszámba megy, ami a héten történt: megterítettünk egy asztalt, főztem egy menüt, lefotóztunk mindent, és amikor végeztünk, nem szóltunk semmit, megtapsoltuk magunkat. Hát, remélem, nem csak mi hisszük, hogy jó lett, amit csináltunk.

Tovább

Meggyes vaníliás tortácskák, citromkrémmel

Írta: Keresztesi Judit - Zseniális falatok rovat

DSC 1487 Hozzávalók a tésztához:
Másfél bögre kimagozott meggy,
275g liszt
3 csapott teáskanál sütőpor 
100g kristálycukor
1/4 teáskanál só
1 tojás
210ml tej
1 evőkanál citromlé
100g olvasztott vaj,
1 evőkanál reszelt citromhéj,
1 evőkanál vaníliaesszencia


Hozzávalók a citromkrémhez:
2 evőkanál puha vaj,
12dkg krémsajt,
20dkg porcukor,
1 teáskanál reszelt citromhéj,
1-3 evőkanál citromlé. (Ízlés szerint.) Figyelni kell azonban arra, hogy
 a citromlé nehogy túlságosan fellazítsa a krémet.


Elkészítés

Tovább

Willem Kalf asztalterítéseit ma tízezrek osztanák meg a Pinteresten

 És ha már itt vagyok, közzéteszem az én szilveszteri asztalom képeit is.

Írta: Keresztesi Judit - Asztalon rovat

still life with nautilus cupWillem Kalf, Csendélet Nautilusz kupával, 1662, Museo Thyssen-Bornemisza, Madrid - Olaj, vászon, 79 x 67 cm

           A pszichológiatudomány, belül azon is Maslow (1908 – 1970), aki az ember szükségletei között szerepelteti az esztétikát, mint a szellemi növekedés alapvetését még sehol sem volt, amikor Willem Kalfnak (1619 – 1693) már igénye támad arra, hogy déligyümölcsök, velencei kristályok, keleti szőnyegek, szívszorítóan kecses Ming porcelánok csoportjait, saját maga gyönyörűségére, barokk panorámába rendezze.

           A Kalf csendéletek elragadóak, emellett örömmel tárják elénk a korabeli Nyugat-Európa legbelsőbb magánügyeit. A gazdag asztal feltételezi a velencei mestert, aki gyermekkorában állt be inasnak, és így már húszas éveinek elejére kész a technika-tradíció-tökély hármasát érzékeny üvegalkotásaiba sűríteni. A képek mutatják a 17. század jómódú polgárának személyes tárgyait, melyek alapján nemcsak a tulajdonosnak, de a kor kereskedőjének ízléséről is sokat megsejthetünk. A legszembetűnőbb mégis az Kalf festményein, ahogyan Kelet kincseit a kontinens műremekei mellé helyezve, a két földrészt egymás rokonkultúrájaként, eszményi kiegészítőjeként ábrázolják. 

Tovább

Egy nagyvárosi nő feljegyzései

 Írta: Keresztesi Judit - Nagycsillag rovat

          Fran Lebowitz akit a nyolcvanas évek irodalomkritikusai csak modern Dorothy Parkerként emlegettek azt mondta a legutóbb, róla készült Scorsese dokumentumfilmben, hogy a nők különböznek a férfiaktól, és ha valakinek kétségei támadnának efelől figyelje csak meg, hogy nemcsak az írói hangjuk más, de eltér a telefonhangjuk is. Azt kérdezték tőlem, mit akarok ezzel a bloggal, azt mondtam, nem akarok semmit, feszítenek a betűk az ujjaimban, igyekszem azoktól megszabadulni. De hogy mégis, mi készül itt, mákos rétes-e avagy almásderes? Ha az önkéntelen késztetésnél is bővebb magyarázatra van szüksége bárkinek, hát íme: engem a nő érdekel, tudniillik saját magam.

Tovább

Vasárnapi uzsonnaterítés

 Írta: Keresztesi Judit - Asztalon rovat

Vonzódom az élelmiszer alapanyagokhoz és a porcelánokhoz. Baráti vélemény szerint ez a szó nem írja le jól a viszonyt, szerintük a pillantás, amit egy darab friss marhahúsra vagy egy Eva Zeisel készletre vetek, zavarba ejtő. Vasárnap volt egy uzsonna nálunk, lefényképeztem a terítést, remélem, nektek is tetszeni fog.
ossz 02
Különleges fehér porcelánhoz még hozzájuthat, aki komolyan keres itthon, de izgalmas asztali kiegészítőket jobbára csak Barbitól tudok kikönyörögni. A szalvétagyűrűk festett fakarikából és kartonszívre tekert szaténrózsából vannak. Az ültetőkártyáknak mini cserepeket festett meg, ezeket tömte ki hungarocellel, és arra halmozta a szalagrózsákat. A névtáblákat régi csokordíszekből és papírból készítette. 

Tovább

Kedves Bajor Gizi! - levelek egy nőhöz, aki a színpadon valóságos életet teremtett

 Írta: Keresztesi Judit

Germán Tibor fül-orr-gégész, egyetemi tanár valahányszor korán ment el hazulról, s nem tudott a feleségével beszélni, üzeneteit ilyen apró versikébe foglalva hagyta Gizi asztalán:

Kilenctől féltízig a Jánosban 
imádom,
Féltíztől-féltizenegyig a Pajorban 
imádom,
féltizenegytől- egyóráig a Poliklinikán 
imádom,
egytől konzíliumokon
imádom,
s ha kocsira szüksége van, telefonálja meg
valamelyik helyre, ahol akkor éppen véletlenül
imádni fogom Magát.

DSC_9139Ebben a posztban eredetileg a Bajor Gizi Színészmúzeumot, mint vasárnapi programot szerettem volna tálalni az olvasónak, de valami félresikeredhetett a konyhában, és mikor az írás végére pontot tettem vissza kellett kullognom ide a bejárathoz, hogy az érkező vendéget figyelmeztessem. Úgy néz ki, hogy a cikk inkább könyvajánló lett. Ha muszáj, még mindig rendelhetünk pizzát. Tessék azért befáradni.

Az előtt jártam a Bajor Gizi színészmúzeumban, hogy januári szünetre ment volna, azt hiszem, nem sokat változtattak a berendezésen azóta, és ha igen, az sem nyugtalanítana engem, mert nem tárlatot akartam vezetni, hanem a villa lakóit láthatóvá tenni, nem kitömött állapotukban, hanem még abból az időből, amikor éltek. 

Tovább

Párizsi randevú

 Írta: Keresztesi Judit

Ez az ajándék Bajor Gizi, (az, aki után minden férfi bomlott) és a Párizsi Kocka (az, amelyikbe a kávés nugátkrémet töltötték)  összeötvözéséből született. A Bajor Gizi vonatkozást - ami egyben első osztályú pletyka is - egy másik alkalommal mesélem el, a Párizsi Kocka jelenléte egy párizsi randevú esetében nem szorul magyarázatra, azt hiszem.
 

  1. alapanyagVégy egy nagy befőttesüveget, pink, fehér, pöttyös, piros, fekete színű maradék ruhaanyagokat, tűt, cérnát, ollót, gombostűt, vattát, szatén szalagot, celluxot, egy legalább 7cm nagyságú papírszívet, színes filctollat, egy Párizsi Kockát, egy mindenes ládát arra az esetre, ha a felsorolásból kifelejtettem volna valamit, és egy rózsás dobozt, aminek az elkészítési útmutatóját Barbi jövő héten közzéteszi.
  2. konturKifordítva (hogy visszájukra lehessen dolgozni) hajtsd félbe a ruhadarabokat, a szívsablon segítségével rajzolj ki rájuk annyi szívet, amennyit szeretnél, a szívek belsejében az anyag felső rétegét az alsó réteghez gombostűvel rögzítsd, és vágd ki a szíveket.
Tovább

Romantikus, de nem émelyítő ajándékötlet, ha bárki szükségét látná ilyesminek

 Írta: Keresztesi Judit

„Holnap szent Bálint napja lesz,
Mindjárt reggel korán;
És ablakodnál, párodul,
Ott leszek, én leány.
Kelt a legény, felöltözött,
Ajtót nyitott neki:
Bement a lány, de mint leány
Többé nem jöve ki.”
William Shakespeare, Hamlet 
(Arany János fordítása)

DSC_8098Ez a poszt most az én szórakoztatásomra született Bálint napra. Nem keresek ezúttal kulturális felhatalmazást, egyszerűen csak beszélek az ünnepről önhatalmúlag, arra hivatkozva, hogy ha Shakespeare-nek megfelelt, biztosan nekem is megteszi. 

Minden úgy kezdődött, hogy egyszer télen, szükségem volt harminc fő mikulásra abban a rémes igazgatói állásomban, amit egy kereskedelmi rádióban töltöttem be. Tizenegy évvel később, abból az alakulatból az egyik mikulás elvett feleségül. Aki ennél pikánsabb részletekre számított, az tényleg nem ismer engem. 

A Valentin napot kettőnk közül én szeretem jobban, a férjem a találkozásunk dátumát kedveli, ő arra készül, én erre szoktam. Ezeknek a mini ünnepeknek van egy komfortfokozatuk, az ajándékozás környékükön nem kötelező, csak ajánlott vagy még talán az sem, érthető és jogos, ez minden, ami biztosan elmondható róla. Ez a szabadság inspirálja a résztvevőket gondolom, mert rendre izgalmasabb meglepetésekkel szolgálnak, mint a nagy nyomás alá helyezett napokon általában szoktak. Az egyik évfordulónkra például 720 hektár földet kaptam a Holdon.

Tovább

Mágikus hatású Luca napi szövegek

 Boldog születésnapot! Boldog névnapot! Boldog Karácsonyt! Kellemes Húsvéti Ünnepeket! Eddig azt hittem, ennyiben merül ki a hazai kívánságkészlet. Nem tudtam, hogy könyvekre való Luca napi jókívánság örökségünk van, külön-külön rigmussal arra, hogy bőséget, egészséget, jó időt, gazdag termést, gyermekáldást hozzanak a háziakra. A Luca napi szövegekben démonikus nőalak jelenik meg, az az asszony, akitől az ember és az állat szaporodása függ. Ezért kívánják a falusi gyerekek a Luca nap reggeli kotyolások alkalmával, hogy „bornyas legyen” a tehén, „csikós legyen” a ló, „malacozzon” a disznó, „tojósak” legyenek a tyúkok, ludak; az asszonyok „fiazzanak”, s „egy kas gyerekük legyen”. Ez utóbbi Ipolykeszin így hangzik: „a gazdasszony alatt legyen egy filkas gyerek”.


„Vas legyen fazekatok, 
cin legyen tálatok, 
ólom legyen kanalatok, 
csikózzon meg a lovatok, 
bornyazzon meg a tehenetek, 
malacozzon meg a disznótok! 
Adj Isten gazdának bort, búzát, 
gazdasszonynak tyúkot, lúdat, 
menyecskének egy kas gyereket! 
Igy heverjenek a tyúkok e!” (Csáky Károly gyűjtéséből)

 

A jókívánságok sokat jelentenek számomra.

Tovább

11.12.13. Luca napja a 2011-es év 12. havának 13. napjára esik. Ez a hazai sikerkultúra újjáéledésének dátuma.

 A folklorista Sebestyén Gyula által szerkesztett Ethnographia 1909-es kötetében megjelent Luczaszék című közleménye, arról tudósított, hogy országszerte elterjedt hiedelem szerint Luca napján kellett elkezdeni, és karácsonyestére befejezni a lucaszéket. Rajta ülve készítője karácsony éjjelén, az éjféli misén úrfelmutatáskor megláthatta a falu boszorkányait: „Mert a néphit szerint az ilyen bátor vállalkozó nemcsak az elforduló arczokat látja, hanem még azt is, hogy melyiknek milyen szarva van; sőt ha sok boszorkány akad a falubeliek közül, akkor még a sok szarv gyakori összekappanását is meghallja.” írta Sebestyén Gyula. 

A Magyar Nemzeti Múzeum első lucaszéke Fejér megyéből, Válról származik, említett cikkében elsőként Sebestyén Gyula közölte: „A régiségtári osztály 1871. évi szerzeménynaplójába október 7-én 267. Sz. alatt a következő bejegyzés történt: ’Luczaszék 1 db 7 féle fából. Gürtler Mihály vaáli plébános és egyházkerületi esperes ajándéka. Jegyzet. Vaálban 1868-ban éjféli mise alatt elkobzott Luczaszék, melyen 18 éves vaáli legény Körmendy János a helybeli templomatya által ülve találtatott.’


Sötét titok, amit el kell mondanom: az én népemben ma nincs kultúrája a sikernek. Nemzedékekre visszamenően nincs, Buendiák történeteinek láncolata vagyunk, legkevesebb száz év magány. Nálunk generációk óta öröklődő hagyománya, kultúrája, megkérdőjelezhetetlen technikája van a boldogtalanságnak. Mindenki a maga szerencséjének kovácsa, tartja a népi bölcsesség. Könnyű azt mondani, tartom én.

A kulturális örökségről a legtöbb ember azt hiszi, hogy az a Hortobágy, vagy a Skanzen. De az igazság az, hogy a kulturális hagyaték nem más, mint a család, a törzs, a nemzetség közös memóriája, amelyben saját, hallgatólagoson született, íratlan szabályait tartogatja. Egy ország iszik erős fekete teát, tejjel, pontban ötkor, minden nap, ha bombák zuhannak az égből is. Egy ország barátságos vagy rideg, törekszik boldogságra vagy ennek ellenkezőjére.luca_joboszorkany
A kultúra egy sorsmeghatározó áldás vagy átok, egy automata program, változtatni rajta emberfeletti feladat. Így két eshetőség jöhet csak számításba: vagy írmagja sincs a sikernek a magyarok kultúrájában, s akkor nem sok teendőm marad, vagy történt velünk valami emberi ésszel föl nem fogható útközben, ami átmenetileg törölte emlékeinkből a siker kódjait. 

Három évvel ezelőtt gondoltam először arra, hogy valaha kellett legyen itt egy ünnep, amely következetesen, befogadóan, kellemesen magyar, az ember nemcsak úgy mellesleg tartja számon, hanem alig várja, hogy eljöjjön az évnek az a napja. Úgy szerettem képzelni, hogy ez a hiányzó ünnep tréfadolog, nemcsak közepesen szórakoztató, hanem az elképzelhetetlenségig vicces, egy szimbolikus győzelem a sötétség erői felett, tele bizakodással a jövő iránt. Az volt az érzésem, hogy ez a sikerünnep valaha létezett Magyarországon, csak az idő betemette, de ha kiásná valaki és leporolná a ruháját, talán magához térne szegény.

A Luca nap, egészen a múlt század negyvenes éveinek elejéig a magyar paraszti kultúra legnagyobb termékenység és teremtés ünnepe volt. Ez azt jelenti, hogy a történelem egy bizonyos órájáig bezárólag, az én népem szellemi kódja magában hordozta a sikert, nem mint lehetőséget, hanem mint kötelezően, bárkitől elvárható teljesítményt. Akárki, akárhogy vonogatja a vállát, felbecsülhetetlen értékű kincset találtam, tudom. Kiástam Magyarország sikerkultúrájának darabjait. Alaposan rászakadt a XX. század, ütött-kopott, szénporos, mint egy bányász, és urbánus környezetben az 1800-as évekbeli paraszti múltja sem egy szexepil, de akkor is ott van benne a hiányzó információ: a siker receptje, kifejezetten magyaroknak szerkesztve. 

A lucaszék képében Karácsony szent estéjére az embernek míves munkát kell kiadnia a kezéből, olyasmit, ami egyesíti az anyagismeret, a helyismeret, az előrelátás, az időbeosztás, a helyes cél kiválasztás, a szakértelem és a kitartás erényeit. Ha a kultúra hétköznapi nyelven mondaná el a boldogulás titkát, mindenki ásítozna és kelletlenül a plafont bámulná. De így, hogy varázslatok, boszorkányok, jó és rossz szellemek aktív bevonásával tanítja a siker technológiáját, évszázadokon át tarthatta magát a köztudatban. Újraélesztve és elvárosiasítva is felettébb szórakoztató lesz, ezt megígérhetem.


Üdvözlettel
Keresztesi Judit

Kultúra és identitás a József Attila-lakótelepen

 „Az ember nem egy sziget, amely maga a teljesség,
hanem a kontinens egy darabja, rész az egészből.” (John Donne)


1989-ben diákmunkán voltam egy főiskola könyvtárának olvasótermében. Katalóguscédulákat bélyegeztem, először fegyelmezetten az elvárt sarkokat illettem pecséttel, később szirommintában nyomtattam dátumot mindenre, ami kezem ügyébe került. Éppen egy rózsaszín papírt dekoráltam nagy műgonddal, amikor megzavartak. Közismert tanár rontott be a terem előszobájának ajtaján, nehéz léptekkel közeledett a puha padlószőnyegen, ám mielőtt az asztalhoz ért volna ahol ültem sarkon fordult, és a kijárat felé vette útját. Úgy tűnt, ez az irány sem felel meg számára, mert a küszöb előtt hátraarcot vezényelt magának, és ismét a helyiség belsejébe indult, majd megint a bejárat felé lódult, kiszámíthatóan. Így, ilyen szilajul rótta köreit ez az ember, s közben indulatosan de csendesen, mégis csak egy olvasóteremben voltunk, három szót ismételgetett: peresztrojka, paradigmaváltás, pluralizmus. A kezdőbetűket inkább köpte, mint ejtette s amikor amolyan habil módra kitombolta magát, köszönés nélkül távozott. − Örülök, hogy segíthettem − mormoltam, és visszatértem a félbehagyott alkotáshoz.

           Ez az emlék idéződött fel bennem néhány hónappal ezelőtt, amikor egyetemre menet a metrón minden figyelmeztetés nélkül szakadt ki belőlem két fogalom, melyek az elmúlt hónapokban nem hagytak nyugodni, úton útfélen gyötörtek, ezeket értelmeztem, forgattam, szedtem darabokra: - Kultúra! Identitás! Majd rövid szünet után még egyszer, jól hallhatóan: - Identitás... Kultúra... Kultúra... Identitás... Tettem két lépést a kocsi belseje felé, majd a másik irányban is a rend kedvéért, mogorván, mint a doktor annak idején a könyvtárban. Az utasok látták, hogy szú rág a lelkemen és nagyvonalúan hunytak szemet az incidens fölött.

           Az elmúlt évemet az identitás és a kultúra fogalmak kibontásával töltöttem. Magyarázatot akartam arra, hogyan lesz valakiből felnőttkorára hiteles, magabiztos, rugalmas, fejlődőképes személy. Olyasvalaki, aki független, nem befolyásolható, álláspontja határozott, s képes a párbeszédre is. Hogyan alakulhat ki az a kegyelmi állapot, amelyben a kép, amit az ember önmagáról alkot megegyezik a képpel, amelyet mások nyernek róla? E kérdések megválaszolását az tette halaszthatatlanná, hogy létezik egy hely, most az egyszerűség kedvéért nevezzük Magyarországnak, ahol egy, és csak egy kérdésben nemzet szinten egyetértünk s ez nem más, mint hogy kevés sürgetőbb teendő létezik mások – szomszédok, idegenek, családtagok, rajtunk kívül tehát mindenki - helytelen viselkedéseinek megváltoztatásánál.

           S vajon – vittem tovább a gondolatot – van-e még legalább egy elv, amiben mi mindannyian itt lakók, mint egy tízmilliós ikrek ennyire egy véleményen volnánk?

           A József Attila-lakótelepen 1998-ban vettem lakást, és beköltözésemet követően további hét éven át nem érdekeltek a szomszédok, egyáltalán. Embergyerek voltam még, ha akartam volna sem tudtam volna barátkozni felnőttekkel, de hogy ez eszembe sem jutott, mindannyiunk dolgát megkönnyítette. Érett lettem mire a fordulat beállt, egy kulör lokál hozta, a mellettünk lévő, szerintem hangos közértről kérdeztem meg a környékbelieket, hogy vajon szerintük is hangos-e? Később felkerült egy Óriás Adventi Naptár a ház üvegablakaira, megtaláltam a barátomat a földszinten, megrendeztük az első töklámpa-fesztivált, további barátaim lettek a harmadikon, a negyediken, jöttek az ismerősök, ismerősök ismerősei, helyi lapok, helyi rádiók, országos lapok, országos rádiók, országos tévé. Végül társadalomtudósok látogattak meg. Ez utóbbiak mit akartak pontosan ők sem tudták, volt itt valami, ami érdekelte őket és nem tágítottak, nem bánták, hogy még nem körvonalazódott, azt mondták, megvárják.

           Az egymást irritálóan különbözőnek érzékelők közötti azonosság, vagyis egy közös nevező keresését 2007 őszén kezdtük a környező utcákban, s 2010 tavaszán, amikor már éppen beismerni készültünk a vereséget láttuk meg első jelét létezésének. A Napfény utca hatos számban következett be az elképzelhetetlen, itt történt meg, hogy a múlt év egy időpillanatától számítva már nem egy, hanem mindjárt két kérdésben mutatkozott összhang köztünk, szomszédok között:
a.) mások, úgy általában lehetetlenül viselkednek és ezen nem ártana sürgősen változtatniuk,
b.) ebben a házban a közös javakat és tevékenységeket tekintve nem lehet senkit jogtalan előnyökben részesíteni, vagy igazságtalan hátránnyal sújtani, bármi okból.

           S mihelyt elfogadtuk, hogy a csoporton belül nincsenek egyenlőbbek az egyenlők között további változások jöttek, olyanok, melyek bekövetkezésének valószínűségét korábban nullának sejtettük, demokratikus döntéshozatali rendszer épült, szabad vélemény nyilvánítás, magas részvételi arány, vitakultúra keletkezett, a pénztelenség megszűnése, gazdasági felemelkedés mutatkozott. Mondhatni megbékéltünk.

           A közhiedelem úgy tartja, hogy az emberek akkor élhetnek jólétben s békében egymással, ha megváltoznak és mindenkiből egy szent lesz. E dogma szerint az ideális emberi közösség nem más, mint egy csoport mosolygós, rózsaszín lábujjacskákon szökdelő pacientúra, egy értő tömeg, akiknek szíve egy ütemre dobban, esze egy srófra jár, mind között nagy az egyetértés az összes felmerülő kérdésben. A valóság ezzel szemben az, hogy egy normális embercsoport, amelyre már lehet világbékét alapozni ugyanolyan sokszínű és sokvéleményű, mint bármelyik másik, barátságok szövődnek benne ezt nem tagadom, egyszerűen az ismeretség okán itt többeket fűz egymáshoz rokonszenv, mint más közegekben, és jellemző valamiféle biztonságérzet, amelynek tudatában a tagok jó modorral tűrik maguk körül azon további társaikat, akiket fenntartás nélkül utálnak.

           Az ember intuíciója, védelmi késztetése, hogy elszigetelje önmagát az ismeretlentől. A külvilág nem biztonságos, a többiek harapnak, ezt minden túlzás nélkül állíthatom. Mégis azt kell mondanom, hogy a valóság kontraintuitív, az ember nem egy sziget, hanem egy kontinens darabja, és csak másokkal, szomszédokkal, vadidegenekkel összekapcsolódva érkezhet meg oda, ahol sajátos emberi értelemben véve boldogulni képes. Őszintén sajnálom, hogy ezt éppen tőlem kell hallania.

           Az azonosságkeresés fontos, vagy ahogyan én szeretek fogalmazni, életbe vágó. Ha bárki egyetért velem, annak azt ajánlanám, hogy most kezdjen szóba állni vadidegenekkel. Én általában merni merem, amit más nézni sem mer, így szeretném én kezdeni az ismerkedést: engem Keresztesi Juditnak hívnak, író vagyok, a családommal a Napfény utcában, a piramisok felé mutató irányítótábla szomszédságában élünk, és olykor sikeres, néha pedig zavarba ejtően sikertelen kísérleteket teszünk arra, hogy a helybélieket szórakoztassuk, s ezáltal álláspontokat hangoljunk össze.

           A töklámpa-fesztivál egyike próbálkozásainknak, nem profi, de népszerű, talán éppen azért, mert nem profi. Ha van kedve akár távolról megnézni bennünket, akár néhány szót váltani velünk, szívesen látjuk október 8-án, öt órától a Napfény utca 6. szám előtt a Jószomszédok Harmadik Töklámpa-fesztiválján.

Üdvözlettel
Keresztesi Judit

A cikk a 2011. szeptember 19-i Napfény Poszt-ban jelent meg. kattintson ide és töltse le a lapszámot pdf-ben.

Hogyan ajándékozzunk meg a teljes rokonságot tízezer forintból?

         Történt, hogy mához számítva majdnem napra pontosan nyolc évvel ezelőtt, tönkrement a vállalkozásunk. A pénz, ami addig számolatlanul dőlt hozzánk, hirtelen meggondolta magát és kifelé kezdett igyekezni a cégből. A lavina lefékezése felemésztette minden vagyonomat, először saját bankkártyáimat ürítettem le, később barátaim bankkártyái következtek, végül kivégeztem szüleim bankkártyáit is. Az utolsó számla kifizetése után pedig olyan helyzetben találtam magam, amelyet még elképzelnem sem kellett addigi életem során: nem maradt pénzem semmire, de semmire az egész világon.

      A lábadozás négy szörnyű évét nem szeretném romantikusabbnak láttatni, mint amilyen valójában volt, az állandó bizonytalanság s a kétség alaposan próbára tették fizikai és szellemi tűrőképességemet, mégis, azt kell mondjam, hogy életem legboldogabb éveit köszönhetem ennek a veszteségnek.
Az önsajnálatból a második év derekán, a férjemnek lett elege. Azt mondta, nem tudja megjósolni, hány szűk esztendő áll még előttünk, de abban biztos, hogy fiatalságát nem lesz képes gyászban tölteni. Azt is mondta, hogy attól a perctől, ha lesz rá okunk ünnepelni fogunk, és véleménye szerint a születésnapok s a karácsony alapos indokot szolgáltattak az ujjongásra. Egyetlen tényen azonban ez az újonnan életbe léptetett kötelező örömtörvény sem tudott változtatni: egy lyukas garasunk sem volt ajándékozásra.

      A férjemet csak a nátha győzi le, olyan csip-csup ügyek, mint egy meteor becsapódása vagy az Univerzum összeomlása nem hozzák zavarba. A következő születésnapom előtt írt Peter Falknak, a Colombo sorozat sztárjának, s megkérte arra, hogy küldjön a nevemre egy levelet, benne egy még a sorozat idejéből származó dedikált fotóval, és legyen szíves, írja rá nekem: „Boldog születésnapot”.


A következő alkalomra már Barbival, a húgommal fogtak össze, guberáltak valahonnan egy faládát és a londoni Hyde Parkban látható szószék mindtájára egy Speakers’ cornert festettek belőle nekem.
Később, a szennyeződések s közöttem lévő éles ellentétek inspirálták arra őket, hogy házilag varrt, boatollas gumikesztyűvel lepjenek meg. Tamás kezdte a játékot, mit többiek pedig igyekeztünk tartani vele a lépést.


Először a falon függő fényképalbumot egészítettük ki, lett Barbara Colombo, Judit Colombo fotónk, majd örökbefogadott macskamedvénk, egy elefántunk és egy festményünk is annak a híres alkotásokból rendezett házi kiállításnak darabjai közül, amelyeken az eredeti arcok helyébe saját ábrázatunkat montíroztuk.

      Voltak konyhai fedőkre és lábasokra komponált ütős koncertjeink, olasz akcentus délutánunk, Barbi, nyelvtanulási segédletnek átszerkesztett egy teljes guriga WC paprít úgy, hogy minden nap, új angol mondatot olvashassunk rajta,


én varrtam egy rettentően ronda babát egy kitűzővel, amire azt írtam: „Soha ne kérj elnézést a művészetedért”. Később a húgom úgy döntött, hogy ez lesz az általa alapított Merj Alkotni műhely jelmondata.
S végül, mert akkorra már újra rengeteg munkám volt, szabadidőm pedig egyetlen percnyi sem, és ezek a büdös kölykök folyton ott hemzsegtek körülöttem, kaptam egy Me Time (önmagamra fordítható idő) kuponfüzetet megtöltve látra szóló jegyekkel, amelyek felmutatásával egyedül maradhattam a nappaliban, legalább harminc percre. Ilyen és ehhez hasonló üzenetek álltak a kuponfüzetben: „A Metropolitanben ma nyílt egy kiállítás. Menjetek el!” vagy „Barbika, a bolygó veszélyben van, ha sietsz, a Dési Huber utcában még megmentheted!” vagy a kevésbé körmönfont „Oh, hagyjatok már békén, könyörgöm!”.

      Azon túl, hogy kitanultuk a semmiből ajándékozás művészetét még valamire rájöttünk az elmúlt, kis híján egy évtized leforgása alatt. A bajból kifelé jövet, egészen más gondolatmenetre van szükségünk, mint ami akkor volt nekünk, amikor a bajba befelé igyekeztünk. Erről a későbbiekben szeretnék még bővebben szólni, most azonban csak arra maradt itt helyem, hogy ez évi ajándékötleteimből egyet közzétegyek. Ha a hóemberlevesen kívül is szeretne további inspirációt kapni karácsony ünnepére, látogasson el hozzánk december 18-án a Napfény utca 6. szám elé a Mézeskalácsfalu és az utolsó pillanatban készíthető karácsonyi ajándékok című kiállításunkra.

Üdvözlettel
Keresztesi Judit

Néhány szó Karácsony ünnepének védelmében

Múlt héten ellátogattam az egyik barátomhoz. Nem volt jókedvében, azt mondta, megint a nyakán van a Karácsony. Hogy magyaráznám meg, mi lehetne képmutatóbb annál, mint az év egy kijelölt pillanatában minden félretett pénzünket plazma tévékre és alsónadrágokra költeni, majd egy nap egyetlen estéjén szeretni azokat, akiket pedig egész évben nem szerettünk?

       Egy pódiumbeszélgetés jutott eszembe, amelyre tavaly, ilyentájt hívtak meg. A kerekasztal mellett ülő másik négy vendég azt bizonygatta, hogy a klímaválság a küszöbön áll és hogy mi emberek, mindent tönkre teszünk, ami a kezünk ügyébe kerül. Tőlem is ehhez hasonló zsörtölődést vártak, így amikor azt mondtam, hogy szerintem, ha az emberiség szövete újraépül, akkor a Föld is rendbe jön, s ilyképpen most nem a környezetet kell menteni, hanem az embereket, feldühödtek. - Az ember elpusztítja a bolygót – szűrte az egyik a fogai között. – Lehet -  feleltem – de az is lehet, hogy a földi élet sokkal intelligensebb, mint hitted.  Nem több, mint megérzés részemről, de ha meg akarod menteni a bolygót, ideje megszeretned a lakóit.

       Megállapítom, hogy tudóskörökben nem arat elsöprő sikert, ha egy probléma megoldásaként valaki az egyetemes szeretet kezdi emlegetni, ezért idén, megfontoltabb válaszra volt szükségem, amikor a Dési Huber utcában a Karácsonynak kellett védőbeszédet rögtönöznöm. Az a paradoxon a Karácsonyban, hogy az időt a nyugat embere Jézus születésétől, vagyis a feltétel nélküli szeretet megelevenedésének pillanatától számítja, azonban ugyanennek a nyugatnak tudománya egészen a kétezres évek kezdetéig nem törődött ennek az érzelemnek emberi szervezetre gyakorolt hatásaival. Nem előbb, mint az időszámításunk utáni 2004. évben1 (Forrás: Felicia A Hupert, 2005) igazolta csak, hogy az olyan érzelmek, mint az öröm, az érdeklődés, az elégedettség, a büszkeség, a szeretet vagy a szerelem nemcsak elképzelhetővé teszik, hogy a puszta létfenntartáson kívül más elfoglaltságunk is legyen, de átélésük megsokszorozza erőforrásainkat, mozgósítja fizikai, intellektuális tartalékainkat, aktiválja társkereső képességeinket és érzelmi szabadságunkat.

       A nyugat tudósa tehát az ezredforduló tájékán elégedetten nyugtázta, hogy felzárkóztatta magát az Újszövetség tanításaihoz, s a pozitív érzelmek hatásainak vizsgálati eredményeit, hanyagul az emberiség elé dobta. Jézus Krisztus quod erat demonstrandum. Igazoltuk, hogy ha az ember egyről a kettőre szeretne jutni, pozitív érzelemkészletét is használnia kell.

       A nyugat embere láthatóan jóval előtte jár a nyugat tudományának. Évezredekkel ezelőtt megsejtette, hogy a pozitív érzelemkészlet munkába állítása nem megy olyan könnyen, mint a kétszázezer év evolúció alatt önvédelmi okokból rutinná vált rettegés, bizonytalanság, szomorúság és harag gyakorlása. Elődeink valószínűleg tisztában lehettek azzal, hogy talán négy évezredbe is beletelik, míg az emberek tisztába jönnek a rájuk ruházott hatalom nagyságával, és hajlandóak lesznek ugyanolyan magabiztosan szeretni felebarátaikat, mint amilyen magabiztosan most nem kedvelik mindahányat. Addig is, apáink apái úgy döntöttek, hogy kijelölnek egy napot az évben, melyen az eljövendő nemzedékek megemlékezhetnek e minden jó forrását jelentő érzelemről. Nem hinném, hogy a Karácsony a kötelező szeretet napja volna. Nem hiszem azt sem, hogy december huszonnegyedik napján, vagy akár az azt megelőzőkön csupa olyasmit kellene cselekednünk vagy vásárolnunk, ami ellen minden porcikánk tiltakozik. Szerintem ezen a napon azt a feladatot bízták ránk őseink, hogy legyünk tudatában e bennünk lévő, mindet elsöprő erő létezésének, és szokjunk hozzá a gondolathoz, hogy ennek az erőnek szabad örülnünk.

Nagyon nagyon Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek!

Üdvözlettel
Keresztesi Judit

A cikk Creative Commons Magyarország 2.5 licenc alatt változtatás nélkül szabadon publikálható, de nem eladható.
 

Egy jó szónok szavait, a közönség tettekre tudja váltani


Keresztesi Judit motivációs beszéd tréningje,
2010. június 10-én csütörtökön,
Budapesten.

Az előadás,
és az 1 alkalmas írásos konzultáció
ára nettó 69.000 forint.


Régi ismerőseimnek, vagyis azoknak az olvasóimnak, akik feliratkoztak hírlevelemre, árainkból
nettó 10.000,- forint kedvezményt biztosítunk.


         Az ismerőseim, cégvezetők, tanárok, menedzserek, HR igazgatók, politikusok, újságírók, szomszédok, az embereket kínzó apátiára panaszkodnak. A vevő nem vesz, a kolléga nem dolgozik, a nebuló nem tanul, a mellettünk lakó nem köszön, a spániel rosszkedvű. Szavakban, mindenki változást sürget, de a légkör, még ennek az igen jelentős közakaratnak hatására sem enyhül. Tenzin Gyatso, a 14. Dalai Láma jegyezte meg egyszer, hogy minden cselekedetre, legyen az jó vagy rossz szándékú, valamilyen motiváció veszi rá az embereket.

>>> Kattintson ide és tudjon meg többet a részletekről és a jelentkezés módjáról.

„A buddhizmus nem arról szól, hogy mindenki törődjön a maga dolgával”

Az idézet a Hal neve Wandából való
és valahogy így szól teljes terjedelmében:
„Arisztotelész soha nem volt belga,
a buddhizmus nem arról szól, hogy mindenki törődjön a maga dolgával,
a Londoni Földalatti pedig nem politikai mozgalom.
Ez mind tévedés Ottó. Utána néztem.”

Láma Ole Nydahl azt mondja: „a buddhizmus az, ha megértjük, ahogy a dolgok vannak.” Szeretnék úgy tenni, mintha ez a mondat nekem jutott volna eszembe, amikor valaki megkérdezte tőlem, hogy szerintem mi a környezettudatos élet. Én erre azt válaszoltam, hogy az, ha megértjük, ahogy a dolgok vannak. Kérem, ne szóljon erről a lámának.

Vajon tudom, hogy mit eszem?

Hogyan vannak a dolgok bennünk?

           Az emberi test a Star Trek sorozat Voyager űrhajójára hasonlít. Szerintem. Egy mechanikailag tökéletes szerkezet, amelyet a gyártó lehetetlen küldetések teljesítésére fejlesztett ki. Nemcsak bámulatos, százhúsz évnyi működésre hitelesített motort szerelt e találmányba, nemcsak szuper intelligens fedélzeti számítógéppel látta el, de beleépített egy külső behatások ellen védő, láthatatlan energiapajzsot is. Ezt az energiapajzsot az egyszerűség kedvéért hívjuk most immunrendszernek. Ha karbantartjuk, az emberi erőtér szinte minden kórokozónak ellenáll, egyesek szerint a pestisnek is. Két tényezőtől gyengül meg végzetesen: ha a fedélzeti kompjúter folyton idegeskedik vagy depresszióba esik és ha ugyanez a fedélzeti kompjúter használhatatlan üzemanyagot juttat be a szervezetbe. 

           Mindjárt befejezem az idétlenkedést, de előbb rá szeretnék világítani arra, hogy míg mi, emberek a személyautónkba csakis az előírásoknak megfelelő benzint tankoljuk, óramű pontossággal pótoljuk a gépjármű motorjában az olajat, a kocsit időről időre műszaki vizsgának vetjük alá és ha valami nem tetszik nekünk a hangján, máris rohanunk vele a szerelőhöz, addig saját, fantasztikus, körültekintően tervezett, tökéletesen kivitelezett űrhajónkba minden szemetet belelapátolunk, ami a száj nevű üzemanyag adagoló nyíláson befér. 

           A hajtóanyag-bevitel, vagyis az evés, ha környezettudatosság szempontjából vizsgáljuk, bonyolultabb feladat, mint első látásra hisszük. „Az vagy, amit megeszel.” – szajkózzák nekünk úton-útfélen az egészséges étkezés alapszabályát, mi eközben arra gondolunk, hogy „barátom, nincs ember ma a Földön, aki száz százalék biztonsággal be tudná azonosítani a magához vett táplálék összetevőit”.

           Éppen egy napot töltöttem az Interneten az E jelzésű élelmiszer-adalékanyagok kártékony és jótékony hatásai után kutatva. Olvastam róluk amatőr fitness edzők, hivatásos táplálkozási szakértők, türelmes, (olykor zsémbes) orvosok és értetlenkedő élelmiszeripari mérnökök tollából. Egyetlen közös volt az írásokban: a publikálók mindegyike abszolút igazságot tárt a nyilvánosság elé, mely abszolút igazságok rendre különböztek egymástól. Találtam véleményt, amely mindegynek tartotta, hogy a C vitamint egy paprika vagy egy gyógyszergyár szintetizálja. Akadt a nyilatkozók között olyan, aki szerint az E-számok kivétel nélkül ártalmatlanok és véleménye szerint szóra sem szabadna méltatni a színezőanyagok és tartósítószerek káros hatásait firtató vásárlói kérdéseket. Volt, aki azt javasolta, hogy legyünk szívesek megtanulni az emberi egészségre veszélyt jelentő E jelzéseket és böngésszük végig az áru csomagolásán feltüntetett összetevőket, mielőtt vásárlásra szánnánk magunkat. Végül voltak akik azt mondták, hogy hiába tudjuk egy E élelmiszeradalékról, hogy önmagában nem káros az emberi egészségre, előfordulhat, hogy az bennünk összetalálkozik egy másik ártalmatlan E anyaggal s ők ketten kémiai reakcióra lépve már kiadhatnak egy olyan vegyületet, amely veszélyt jelenthet szervezetünkre.

Legjobban tesszük, ha friss élelmiszert eszünk?

           Magyarországon a külföldről származó friss áru 72%-ában találnak növényvédőszer-maradványokat, a hazai áru 30%-a szennyezett enyhén. Az import zöldség és gyümölcsmennyiség 1%-ában mutatható ki az egészségügyi határértéket meghaladó kemikália szint. A multinacionális hipermarket láncok azt állítják, hogy azért érdemes náluk beszerezni a szőlőt, paradicsomot, dinnyét, mert ott komolyabb szűrőn megy át az élelmiszer, mielőtt a pultokra kerül, mint a kistermelői piacokon. 

           Mint említettem, az import zöldség háromnegyed részében van méreganyag, egy százalékában több is, mint amennyit az emberi szervezet tolerálni képes. Import zöldséget nem lehet kapni a kistermelőknél, ők saját kertjükben, de legalább is Magyarországon termett, portékát árulnak, és ahogy említettem a hazai áru tisztább, mint a külföldi. Mindkét terepen orosz rulett vásárolni, de a szupermarketekben több töltény van a tárban. 

           Ez a „táplálkoznom kell, hogy életben maradhassak, de bármit eszem, hosszútávon belehalok” paradoxon csak látszólag feloldhatatlan. A probléma megoldását korábban említett űrhajónk energiapajzsára vagyunk kénytelenek bízni. 

           Energiapajzsunkat, vagyis immunrendszerünket kifejezetten karban tartja, ha néha kivédhet ezt-azt. Igazságtalanság, mégis igaz, hogy azok a gyerekek, akiket széltől is óvott anyjuk, sokkal gyengébb védelmi mechanizmussal rendelkeznek, mint azok, akik kétpofára zabálták a homokot a játszótéren és szüleik szent meggyőződése volt, hogy a salak kell az utód zúzájába. 

           Éppen ezért lehetetlennek tartom, hogy a zéró szennyezettség elérésére kelljen törekednünk. Igen is lehetséges, hogy immunrendszerünk edzésben tartásához néhány hajmeresztő dolog valóban kell a zúzánkba. Nem hiszek abban, hogy egész életünket az ivóvíz oldott anyag tartalma, az előlünk eltitkolt élelmiszer adalékanyagok léte vagy nem léte és a friss áruban lévő permetanyag szintje miatti aggodalommal kelljen töltenünk. Viszont vakon hiszek a matematikában, amely szerint sok élelmiszerrel sok méreganyag, kevés élelmiszerrel kevés méreganyag kerül a szervezetbe. S bár e képlet első hallásra bárgyúnak tűnik, mégis azt mondom, hogy ez az az állítás, ami megoldást jelenthet ember és bolygó problémájára egyaránt. 

Mi emberek megesszük a világot

           Egy amerikai polgár átlagosan 1046 kg élelmiszergabonát fal fel egy évben. Egy indiai 178 kg-ot eszik meg ugyanebből az alap élelmiszerből, egy kínai évente 348 kg gabonát vesz magához. A nyugat-európaiak fejenként átlagosan 523 kg búzát, rizst, rozst vagy árpát esznek meg évente. Ez annyit jelent, hogy ők egyetlen nap leforgása alatt körülbelül 1,4 kg gabonát diktálnak magukba fejenként. Magyarországon naponta átlagosan fél kg gabona, 10 dkg tejtermék, 20 dkg hús, 0,5 dl olaj, 4 evőkanál cukor, plusz az egészség kedvéért fél tojás, 15 dkg zöldség, 20 dkg gyümölcs, 2 dl tej, az élvezet végett pedig 2 dl sör, 1 dl bor, 3 cl tömény szesz és 3 dl kóla csúszik le a torkunkon fejenként. Mi pedig csakis amiatt izgulunk, hogy véletlenül le ne nyeljünk egy mikrogramm
E-165-öt. Azt hiszem sokunk nevében szólok, ha azt mondom: itt valami nem stimmel. 

           Óriási az élelmiszer túlfogyasztás a világon. Mi emberek, mint egy gigantikus porszívó, valóban mindent és minden mennyiségben hajlandóak vagyunk lenyelni, amit megfelelő méretben és számunkra tetsző színben elénk kínál az ipar. Ilyeténképpen teljesen fölösleges aggódnunk a szervezetünkbe jutott kemikáliák hosszú távú hatása miatt, hiszen ez az ételmennyiség jóval az előtt eltesz bennünket láb alól, hogy a lomha E-xxx-nek egyáltalán eszébe jutna akcióba lendülni bennünk. 

           Az emberi szervezet európai aggyal föl nem foghatóan kicsiny mennyiségű étel feldolgozására teremtetett. Kis mennyiségű étellel – hacsak nem a gonosz mostoha almájából kívánunk bevacsorázni – kisebb mennyiségű méreganyag jut a testbe. Ha mindehhez még teljes tápértékű élelmiszerek közül választunk, igyekszünk csomagolás nélküli árut vásárolni és magunk készítjük ételeinket, akkor az élelmiszeripar környezetszennyező tombolását is megszüntethetjük.

Az előre gyártott élelmiszerekkel az a baj, hogy az ember néha akkor is egészségesebben táplálkozna, ha helyettük inkább a csomagolásukat fogyasztaná el.

           Tiszta élelmiszerre vágyik? Legyen szíves menjen ki egy kistermelői piacra és elegyedjen szóba az árusokkal. Kérdezze meg, hogy ők termelték-e a tököt, babot, almát, körtét. Kérdezze meg, hogy permetezték-e a termést és hogy mikor. A legtöbben egyáltalán nem kezelik mérgekkel a veteményt, de mivel földjük túl közel van a műúthoz vagy a biogazdálkodás szabályainak valamiért nem felelnek meg, árujukat a kistermelői piacon értékesítik. 

           Főzze meg, amit vesz. A főzés nem ördögtől való. Teljesen mindegy, hogy ön férfi, nő, menedzser, igazgató, fiatal, még fiatalabb, király vagy fáraó, ennie szükséges és a főzés olyan kikapcsolódást jelent, ami néha még egy fáraónak is kijár. 

           Én főzök. Minden egyes napon. Ne is kérdezze. A lakás többi lakója sokáig úgy támogatott ebben, hogy kiültek a konyha padlójára, enyhén leitták magukat és az étel elkészültéig szóval tartottak. A férjem egyszer, hátha úgy gyorsabban haladnék, beállt mellém a pulthoz. Akkor csak kuktáskodott nekem, de később, ahogy nőtt a gyakorlata, maga is elkezdte megfőzni merészen válogatott receptjeit. Ma akármihez nyúl, sokkal jobban sikerül az ő étele, mint az enyém. Nyavalyás kuktája.

           Természetesen nem akarom arra kérni, hogy holnaptól élete végéig minden nap legyen szíves főzni. Csak arra biztatom, hogy ha eddig el is kerülte a konyhát, ezután adjon a friss élelmiszereknek is némi esélyt.

A kistermelők kedvesek, standjukon az áru mindig gyönyörű és olcsó.
(Fotó: Keresztesi Barbara - Kispesti kistermelői piac)

           Hamarosan befejezem a lobbit a kistermelők mellett, de előbb még elmondom, hogy náluk az áru beszerzése valóban szórakoztató program. A kistermelői piacokon egymás mellett sorakoznak a kedvesebbnél kedvesebb eladók. Ha itt valaki nem úgy szolgálja ki a vevőt, ahogyan az a vevőnek tetszik, máris tíz másik répa, karfiol, alma, körte, dinnye, kukorica termelő áll a nagyra becsült ügyfél rendelkezésére. „Drágáim, jövő héten ne keressenek, disznóvágáson leszek – hajol közel a néni, amikor átadja nekünk a nagy kazal zöldséget – De remélem, aztán találkozunk!” Ez a nexus köztünk, meg piaci elárusítóink között. Maga a mennyország.

Kispesti piac, különleges hazai alapanyagbók készült kolbászok üzlete
(Tamásnál kapható mangalica, liba, pulyka, szarvas, kecske vagy birka kolbász is)  - Fotó: Keresztesi Barbara

(Részlet a "Problémamegoldás Környezettudatos fenegyereknek" című könyvből. Írta: Keresztesi Judit)

Miért nem lehet egy problémát egy csapásra megoldani?





























A Mariana árok a hozzá legközelebb eső szárazföldtől is 1200 km-re fekszik.

           Megfigyeltem, hogy nálunk Magyarországon most mindenkit az egy csapásra technika foglalkoztat. Az emberek az egy csapásra való meggazdagodáson törik a fejüket, vannak, akik egy csapásra reformokat tervezgetnek, megint mások egy csapásra szeretnék kirúgni azokat, akik egy csapásra reformokat tervezgetnek. Egyetlen lépésből matt. Aki tud sakkozni, az azt is tudja, hogy mennyire kicsiny valószínűséggel következik be ez az esemény.

           Néhány évvel ezelőtt elmélyültek első benyomásaim az egy csapásra módszerről. Történt, hogy a már nem kezdő, éppen ezért merész terveket dédelgető, óriási udvartartást fenntartó de annak költségeit csak ideig-óráig kitermelni képes vállalkozásomnak befellegzett. A pénz, ami tegnap még számolatlanul dőlt hozzánk, hirtelen meggondolta magát és kifelé kezdett igyekezni a cégből. A látszat fenntartása felemésztette minden vagyonomat, leürítettem saját bankkártyáimat, majd a barátaim bankkártyáit, végül pedig kivégeztem szüleim bankkártyáit is. 

           A magam fajtát az adrenalin hajtja, extrém helyzetekben érzi, hogy él és nem tud kiszállni, csak ha hajszál híján agyonüti valami. Az ilyen ember az igazán nagy slamasztikában is képes úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne körülötte. Ezért az a leghelyesebb, ha „életveszélyben” ráadásként eltörik egy végtagja, mondjuk a lába, hogy kénytelen legyen gondolkodással múlatni a rája szakadt időt.
2004 októberében az ágyban, míg egyik lábam fekvőgipszben az égnek meredt, nekem végre azon járt az eszem, hogy vajon tényleg tönkrementem-e. Kezembe vettem a varázs-nyolcas-gömböt, ami az éjjeliszekrényen pihent addig és megráztam: „Semmi kétség efelől” - szólt a válasz. Hátra volt még barátaim felelősségre vonása, ingerülten csapkodtam a paplant, hogy miért nem figyelmeztettek előbb. A dührohamnak Barbi húgom vetett véget, aki emlékeztetett az egy évvel azelőtti, majd hat hónapra rá lefolytatott, majd két héttel a balesetem előtt kikönyörgött beszélgetéseinkre. - Mit mondtam, megmondtam, nem megmondtam – mutatott rá- és ha abba nem hagyod a siránkozást, eltöröm a másik lábadat is. 

           A sérülés hamar begyógyult, gazdasági lábadozásom azonban majdnem 4 éven át tartott. 1400 nap. Ez a visszaaraszolás időtartama a Mariana-árok leges-legaljáról a tenger felszínére. Nem mondhatnám, hogy egy csapásra fent voltam. És nem mondhatnám, hogy bárki egy csapásra fent lesz, aki hasonló mutatványra készül.
Ma Magyarországon kétségbeesetten méricskéljük magunkat a nyugat-európai országok és az Amerikai Egyesült Államok polgárainak életszínvonalához, juttatásaihoz és környezetéhez. Tagország vagyunk, vezetőink – Európa nem kis nyomására – azonnal akarják a változást. Azonnal ugyanúgy és ugyanannyit kell szelektíven gyűjtenünk, mint azoknak, akik már húsz éve ismerik e hulladékválogatási rendszert. Azonnal úgy kell értenünk a demokrácia játékszabályait, mint ahogyan azok teszik, akik már száz éve élnek ilyen kormányzati formában. És azonnal úgy kell gazdálkodnunk, mint azoknak az országoknak az üzletemberei, akiknek már az üknagypapája is értette, hogy mit jelent céget építeni.

Amit el szeretnék mondani, az nem más, mint hogy időt kérek. Mindenki számára, aki itt él, ebben a kicsi hazában. A legtöbben az országban – különösen vonatkozik ez a városok és az ország minden egyes, e húsz év leforgása alatt hatalomra került vezetőjére – nem tudják, mit csinálnak. Honnan tudnák? 

           Ki tanította volna meg nekik? Az országunkat egyelőre csak gyanakodva, távolról méregető Nyugat-Európa? Vagy a háborúzó, világot válságba sodró Egyesült Államok? Esetleg a magyar XX. század, mely időszaktól megáll az ember esze?

           Csalódást kell okoznom mindenkinek, aki úgy érzi, hogy most felmentettem őt az eddigi ügyetlenkedései nyomán keletkezett károk súlya alól. Én ennek ellenkezőjére készülök. Szerintem mára eleget tudatlankodtunk itt, Európa szívében. Ha nem oktatott bennünket senki, akkor ideje kitalálnunk, hogy hogyan intézzük értelmesen ügyeinket mi magunk. Nem logikus, hogy egyik pillanatról a másikra szelektív tárolók özönlik el az utcáinkat és mi semmilyen instrukciót nem kapunk arra, hogy mit és hogyan dobjunk beléjük. Nem logikus, hogy környezetvédelem címén e konténerek körül felhalmozott szemét lepi el utcáinkat. Nem logikus, hogy a lakótelepeken kontrollálatlanul átszáguldó forgalom, a szabályozás nélküli szállítmányozás, a meggondolatlanul kiadott építési engedélyek miatt keletkezett zajszennyezés törvényesen betegítheti meg az embereket. Nem logikus, hogy az állampolgárok mindennapjaiért papíron felelősséget vállaló cég- és városvezetők, a lakosság életét pokollá tevő határozataikat minden különösebb akadály nélkül hatályba léptethetik. És ha mindez nem logikus, akkor miért kellene várnunk arra, hogy Európa megint kipellengérezzen bennünket emiatt, miért ne használhatnánk az eszünket, és miért ne tehetnénk e dolgok menetét logikussá a saját módszereinkkel? Ki tudja, a végén még kitalálunk valami olyasmit, aminek a többi ország is csodájára jár. Éppen úgy, mint a régi szép időkben. 

           Vajon egy csapásra sikerül majd megoldanunk a problémáinkat? Kétlem. De mivel a nagy eszünkkel itt himbálózunk a szakadék falán és éppen ráérünk azon gondolkodni, hogy hogyan menekülhetnénk meg, talán most szorultságunkban és mert az életösztön kiélesítette elménket, eltaláljuk a helyes irányt és komótosan kikapaszkodunk a peremre.

           Mint említettem önnek, ezekben a pillanatokban magam is itt taposom a vizet a Mariana-árok fölött az óceán felszínén. Nem olyan régen bukkantam fel, prüszkölök a tüdőmbe jutott víztől és zihálva kapkodok friss levegő után. Épp csak annyit időzöm ezen a helyen, hogy elmondjam: hibát véteni nem szégyen, a bukás nem végzetes, újraépíteni valamit pedig nagyon nehéz de örömteli feladat. Most pedig, ha megbocsát, ki kell úsznom a partra.
süti beállítások módosítása