„Kicibálják a patkányt, pofáznak hozzá, az visszapofázik…” Phil Connors

„A Havannáról Havannára, ugye érzed a különbséget.” Belga, Lottó

Írta: Fischer Tamás - Budapestian rovat
Igazán nem vagyok az a típus, akit az ihlet sűrűn megrohan.  Jellemzően azonban, ha nagy ritkán rám tör a belső késztetés, nem hagyom rendben elmúlni, hanem kihozom a térbe és megnézem, tudnék-e kezdeni vele valami hasznosat.

Még az állatkerti évek előtt egyszer ahhoz lett kedvem, hogy egy táblával és/vagy feliratos pólóban – a részleteket nem dolgoztam ki aprólékosan - kiálljak Budapest egy forgalmas utcájára, és útbaigazítsak külföldieket, ha kérik. Azt, hogy hogyan lett ebből valóság, körülményes volna elmondani, de hogy lett, arról bizonyítékkal is rendelkezem. Tudok mutatni egy pólót például, s elmondhatom, hogy mint félvirtuális infópultot, személyemet számos turista vette igénybe.

E hobby valahogy minden alkalommal hozzám hasonló emberekkel hozott össze, kérdezték, hogy milyen echte ungarische programot ajánlanék nekik, én kínáltam azt, ami engem és a barátaimat általában szórakoztat. Ők belevitték a helyzetbe saját egyéniségüket, és ettől amennyire észrevettem: boldogok voltak.  Ezekből az interkulturális élményekből keletkezett az a nagyvárosi yuppie mikroklíma, ami ma a mindennapi életünk alapja itthon a negyedik emeleten.  Az, hogy erről írok most, és a témában néhány cikket majd a jövőben is megfogalmazok, nem belső indíttatás – már ha az oldalamba mélyedő mordály csöve nem számít annak – a lányok, itt a Napfény Posztnál nem viccelnek.

Így megpróbálok néhány programötletet adni a kikapcsolódásra nagyvárosiaknak, hátha útközben belejövök:

Írta: Fischer Tamás - Budapestian rovat

Öltönyös menedzserkedem egy nagyon nagy vállalatnál, szükségét láttam valaminek ami ellazít, így mentem el önkéntesnek a Fővárosi Állatkertbe. Eredetileg a lepkékhez osztottak, de annyi nyugalmat, ami ott volt, nem lehet bírni idegekkel, ezért fogtam, és áthelyeztem magam a paraszt udvarba.
Fischer Tamás - BudapestianItt van egy viszonylagos pezsgés hétvégente, a nyulak menekülnek, az alpaka saját elhatározásból szétnéz a szomszédban, a kecskék megzabálnak mindent, a gyerekek ezt kihasználva beléjük diktálják, ami a kezükbe akad. Nekem az a feladatom, hogy ezt a folyamatot ne akadályozzam, legyen minden úgy, ahogyan lennie kell, csak húzzam ki a kerítés lécei közé beragadt mohó kecskefejeket, és szedjem ki a nejlonzacskós otthonról hozott répát, esetleg kesztyűt az állat szájából, amit az amúgy készséggel, egyben nyelne le. Amikor semmilyen sebészi munka nem akad, támasztom a pajta falát, élvezem a napot és a tömeget figyelem. A szülők néha odajönnek beszélgetni hozzám, ilyenkor, valószínűleg a környezet ihletésére meglepően sokszor terelődik arra a szó, hogy ennénk egy jó báránycombot párolt káposztával. 

Elmeséltem ezt a történetet egyszer egy nem vegetáriánus baráti társaságban, nagy huhogás támadt.  Hiába bizonygattam, hogy nem Bambi lemészárlásán fantáziálok szakadatlan, hanem én tudom, hogy a vacsora alapanyaga húsvér, élő, édes állat volt, mielőtt részeit valamelyik nagyáruház, hűtőpultba rendezte. 
Számos alkalommal veszek húst termelőtől, két éve, amikor a húsvéti bárányt vásároltam, megkértem a gazdát, hogy ezúttal ne a szépen megtisztított, feldarabolt árut adja át, hanem engedje meg, hogy végignézzük, milyen áron kerül az élelmiszer az asztalra. Az előtt sem tartoztam a húst-hússal felfalók táborába, de a vágás napjától számítottan azok közé sorolom magam, akik nagyrabecsüléssel közelítenek egy borjústeakhez. Szombaton reggelre kellett Dinnyésre érnünk, előző nap még izgatottak voltunk, de reggelre már mindenki csak kötelességből készülődött, a ránk váró feladatnak senki nem örült felhőtlenül.