És ha már itt vagyok, közzéteszem az én szilveszteri asztalom képeit is.
Írta: Keresztesi Judit - Asztalon rovat
Willem Kalf, Csendélet Nautilusz kupával, 1662, Museo Thyssen-Bornemisza, Madrid - Olaj, vászon, 79 x 67 cm
A pszichológiatudomány, belül azon is Maslow (1908 – 1970), aki az ember szükségletei között szerepelteti az esztétikát, mint a szellemi növekedés alapvetését még sehol sem volt, amikor Willem Kalfnak (1619 – 1693) már igénye támad arra, hogy déligyümölcsök, velencei kristályok, keleti szőnyegek, szívszorítóan kecses Ming porcelánok csoportjait, saját maga gyönyörűségére, barokk panorámába rendezze.
A Kalf csendéletek elragadóak, emellett örömmel tárják elénk a korabeli Nyugat-Európa legbelsőbb magánügyeit. A gazdag asztal feltételezi a velencei mestert, aki gyermekkorában állt be inasnak, és így már húszas éveinek elejére kész a technika-tradíció-tökély hármasát érzékeny üvegalkotásaiba sűríteni. A képek mutatják a 17. század jómódú polgárának személyes tárgyait, melyek alapján nemcsak a tulajdonosnak, de a kor kereskedőjének ízléséről is sokat megsejthetünk. A legszembetűnőbb mégis az Kalf festményein, ahogyan Kelet kincseit a kontinens műremekei mellé helyezve, a két földrészt egymás rokonkultúrájaként, eszményi kiegészítőjeként ábrázolják.
Willem Kalf, Csendélet egy kínai porcelán tégellyel, 1669, Carolyn & William C. Griffith Galéria - olaj, vászon, 78 x 66 cm A Kalf inspiráción kívül volna itt még valami, ami miatt én megfontoltan terítek. A polgári lakás, sajátos tartalommal. A környezet, ami ahogyan a festmények beszélnek beszél a műveltségről, a tradíciók dinamikájáról, finom, változatos ételekről, biztos megélhetésről, a kapcsolatokról, s a tőkéről, amit jelképeznek. Mindezt én vissza akarom kapni, nem mintha valaha az enyémek lettek volna, bár nem tudhatom pontosan: abban a távoli, akkurátusan agyonhallgatott múltidőben szinte bármi megtörténhetett.
Nekem emlékeim vannak a nagypolgári létről, amelyek elképzelésem sincs honnan származnak, csak annyit tudok biztosan, hogy nem vagyok képes visszaparancsolni őket oda, ahonnan engem megrohantak. Így kénytelen vagyok úgy viselkedni, mintha az én kultúrám volna ez a lét, és reménykedem abban, hogy ami úgy jár, mint egy kacsa, úgy hangzik, mint egy kacsa és úgy néz ki, mint egy kacsa, az kacsa.
A portugál flottára nem számíthatok, a céheket is felváltotta errefelé az IKEA, így az elfeledett világ darabjait a bolhapiacon szedegetem össze, a többi kiegészítőt pedig, ahogyan egy korábbi posztban már mondtam, Barbara állítja elő. Ezek az asztalterítések az én lázadásaim a kor szelleme ellen. Soha, nagyobb bajunk ne történjen.
Múlt héten megígértem, hogy közreadom a szilveszteri asztalterítést, tessék parancsolni:
A szalvétagyűrűk elkészítése során Barbi selyem, organza és szatén szalagokat használt. A rózsákat aranyozott fakarikára erősítette.
A menükártyákat a gipszből öntött, festett képkeretekbe tettem, a helyőrző tányérok domborfestékkel szegélyezett, égetett bakelitlemezekből készültek. Az ötágú gyertyatartóra Barbara mini koszorúkat szerelt, amelyeket szaténrózsákkal és aranyozott csillagánizzsal díszített. A középdíszek alapjai kockásra festett bakelittálak.
A háttérben látható lámpabúra is kézifestés, Barbara alkalmasint egy hetet bíbelődött az elkészítésével.
Holnap elindítom az "Én urbánus konyhám" rovatot is. Nem lesz őrületesen izgalmas bejegyzés, de azért megteszem, amit lehet.
Addig is, kellemes vasárnap estét kívánok mindenkinek!
Üdvözlettel
Judit
