Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
Fényképezte: Keresztesi Barbara
2014. december 22.

A mézeskalács Keleti pályaudvaron pingvinek várakoznak az Illangó Express indulására. A tervezők: Richárd és Renáta szerint, a kép meseszerűségét erősíti, hogy az Illangó Express pontos.

        Valamelyik nap voltak bent a britek, nem mind, de akik ott voltak, mondták, hogy mindenhol van mézeskalácsváros, az nem ügy. A húgom azt felelte, hogy az lehet, de olyan, mint itt, nincs mindenhol, és végül, amikor a britek már hosszú ideje keringtek a teremben, az egyiknek el kellett ismernie, hogy az utóbbi évtizedben nem látta ilyen izgatottnak a feleségét, úgyhogy feszülten tessék figyelni, megpróbálom elmondani, hogy mi folyik Mézeskalácsvárosban. Mentem az utcán még hét évvel ezelőtt, és ami akkor eszembe jutott, amiatt történt, hogy százötvenen, mindenhonnan a világból házakat húztak föl mézeskalácsból, és a város megnőtt, ez az egyik idei nevezetessége. Mi leporoltuk a nagy kék freskót és ráépítettük Mézeskalácsvárost az Égboltra, erre a nyári videoszoborra, és amikor a posztmodern tegnap fejjel lefelé sétált a felhőkön a város fölött azt mondta, hogy tartott attól (a posztmodern szeret attól tartani), hogy ez egy giccs, de most úgy gondolja, hogy kortárs művészet, és mi elégedettek voltunk, és hümmögtünk, hogy még jó, hogy volt kéznél egy Mézeskalácsvárosunk és egy Égboltunk pont. Mézeskalácsváros harmadik, egyben legkellemesebb látványossága a közelség.  Nehéz ennek a városnak a közelébe menni, távolról nagyon szép, és ilyenkor aggódik az ember, hogy mi lesz, ha közelről meg elromlik, ha nincs kidolgozva, monoton vagy, ami még előfordulhat, hogy az ember tekintete átsiklik a fontos részletek fölött. Nem akarom a felfedezés örömét elvenni, alább csak néhány közeli fotót mutatok meg, melyeken az a szépérzék, humor és nagyvonalúság tükröződik, amellyel az alkotók megtervezték ezeket az épületeket. Utána még mindig bőven marad látnivaló, ha valaki a helyszínre téved, például a mézeskalács Keleti pályaudvar egyik külső oldalsó ablakán betekintve, a szemközti falon a színes falfestményt tessék szíves megnézni feltétlen.  

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. december 15.

         Háromszáz főre főztem és az utolsó falat is nyomtalanul eltűnt tegnap. Azt hittem, a fogadáson minden vendéggel tudok majd beszélgetni, de nekem, mióta élek (de nem ezért), se időérzékem nincs, szociometriából is lehetnék jobb nyugodtan, és kevésbé kellene hallgatnom a kínaira, aki azt kérdezte nem olyan régen: - hányan vagytok ti? Tízmillióan, plusz, mínusz, mondtam, ő pedig megnyugodott, hogy itt akkor mindenki ismer mindenkit. De tegnap kiderült, hogy én nem ismerek mindenkit, törekedtem az ismerkedésre, de jobban kell törekednem, ezt mondhatjuk. Holnap megmutatom a fogadás képeit, ma csak a Luca napi menüt említem meg, csupa szerencsesütemény volt az asztalon, apró szemű magvak és gyümölcsök és fokhagyma és pezsgő. Az előbbi a gazdagságot hozza, az utóbbi távol tartja a rosszat, a pezsgő pedig, nos a pezsgő az csak pezsgő, a túlzott realitásérzéket gátolja, azt tapasztaltam. A citromkrémes máktortát és rozmaringos sült mandulát már elmondtam korábban, így mára kölcsönkértem egy fokhagymás receptet, egy nagyon fokhagymás csirkéért. Jó lesz ez? Távol tartja a gonoszt. Elkészítéséhez két fej fokhagyma szükséges, egészben érdemes megsütni a gerezdeket, s így a fokhagyma minden erénye a szószba kerül. Amikor betettem a lábam Angliába, és először kis, fehérkés kolbászkákat adtak föl nekem, répás szószban, azt nemhogy nem értettem, hanem egyszerűen csak nem akartam látni ilyet többé a tányéromon. De amikor sokkal később, egy napon megéheztem, még mindig Angliában, és azon gondolkodtam, hogy mit ennék szívesen, egy olyan kolbászkák répás szószban jutottak az eszembe, melyek kissé édesek és finoman fűszerezettek s addigra már gyöngéden is éreztem irántuk. Ennek a csirkének a kinézete ne tévesszen meg senkit, kérem, nincs benne semmi magyaros, de semmi, ezt szeretném elmondani. Bár vezető fűszere a kakukkfű, a francia vonal sem jellemzi, annál egyszerűbb ízű: angol. Fokhagymás, édes, fehérboros angol íze van, a szó legnemesebb értelmében véve.  

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. november 23.

          Nézzünk akkor egy előételt, melyért huszonnégy dollárt fizetnek New Yorkban - írom le. - Ennyit az irodalomról – gondolom bosszúsan. A harmadik csészét is fenékig ürítem a felvizezett teából, aztán egy sütemény morzsáit kezdem fölszedegetni, közben belebámulok a kanna alján sötétlő tóba. A tea kicseppenő sárga foltokat hagy körben a papírlapokon, amíg a szem ellát, ledisznózott könyvek hányódnak szanaszét. Egy üzenet áll kinyitva előttem, egy kérés vagy micsoda: - Kellene nekem egy történet – írja az illető – mindegy, miről – mondja. – A darab kezdődjön egy kis bajjal, melyet mindjárt bonyolítson egy nagyobb… pregnánsan, szikáran de óvatosan. A baj nőjön meg, sőt adódjanak hozzá további bajok, heverjen minden romokban nyugodtan, a cselekmény egy katasztrófában tetőzzön, aztán minden oldódjon meg úgyszólván egy mondat alatt, melyen én – érti itt az üzenő önmagát – sírósra röhöghetem magam. – Erre mit tudjak én neki válaszolni? – kérdezem ezt magamtól, mástól nemigen tudnám, hajnali három óra van. A huszonnégy dollárt egyébként az articsóka-majonézszósz hors d’oeuvre-ért kérik New Yorkban, jogosan. Az articsóka szíve csodálatos, a védő pihék alatta tündöklő és gyönge, csak a szív és a szív közeli hús, pontosabban a levelek mint kis kanalak végén függő finom milliméterek ehetők belőle. A telezabálás egészen egyszerűen nem jöhet szóba: az articsóka egy társasági előétel, hárommondatonként egy falat. Kevés vízben érdemes megpárolni, együtt a fokhagymával, ahogyan a receptben írom. A párolt fokhagyma azután a majonézbe kerül, a szósz, amely az articsókát kiegészíti a citrommal és reszelt citromhéjjal lesz tökéletes. Adtam föl hozzá egy desszertet, kérem, értse meg mindenki, nem volt más választásom, nincs most érkezésem ennél bonyolultabb édességre, már így sem alszom, ez pedig itt hetven másodperc alatt készült el. Egy csokoládés mikrohullámú desszert, tessék nyugodtan kipróbálni, a maga nemében egészen kitűnő.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. november 15.

         Egy kolléga nem maradt otthon az ő köhögésével, hanem behozta és átadta nekem, így maradtam otthon én az ő köhögésével. Ez történt. Ez inkább amolyan helyzetjelentést, csak én csinálok belőle drámát, melynek szerencsére népszerű műfaja a komédia. Tehát amikor még nem hallatszott a köhögés, csak utazott velem észrevétlenül, befordultunk együtt a nagyáruház melletti utcába, megálltam a postahivatal ajtaja előtt, és beletüsszentettem a zsebkendőmbe.
– Egészségére. – mondta egy hang. A hang a hátam mögül jött, egy postásból, ő hordja ki hozzánk a leveleket. 
– Alaposan megfáztam. – mondtam. 
– Hát miért nem szól? – kérdezte lelkendezve. Nem feleltem, ő nem zavartatta magát, barátságosan rápaskolt a karomra – Majd beadok magának holnap, apró figyelmességként egy egész tucat zsebkendőt. Van egy jó márka, nagyon klassz beléjük orrot fújni.
– Hát…– mondtam és tüsszentettem még egyet. 
– Látja, így igaz, ahogy mondom. Figyeljen ide. – folytatta – Amikor hazamegy, eresszen egy kis edénybe egy kevéske vizet, s öntse fel jó bőven rummal. Aztán gyönyörűen felfőzi, de előbb természetesen még tesz bele egy pár szegfűszeget meg borsot. Jóízűen igya meg, várjon vagy egy negyedórácskát, míg az ital akceleráción nem megy át, s akkor igyon rá még két deci rozspálinkát, a rozspálinka nagyon jó a mellre. No, akkor menjen be a szobába, már ahogy nézem, éppen este lesz, ott bent elvágódik valahol, szépen elalszik, és mire fölébred, nyoma sem marad a meghűlésnek, ez az a bizonyos Kneipp-kúra, és sokkal többet ér a piruláknál.
          Hogy Kneipp tud-e erről, erre gondoltam hirtelen, és persze mentegetőztem, hogy amilyen állapotban vagyok, ez a kúra végezne velem, egyébként előző nap egy különös sziruptól már igazán sokat javultam. De a postás erősködött, hogy az utókezelés nagyon fontos, próbáljam csak ki ezt is nyugodtan. Aztán kitapogattam a postahivatal kilincsét és akkorát tüsszentettem, hogy a lendülete berepített egyenesen az előcsarnokba. 
      Hazaérve nem forraltam rumot és rozspálinkát sem ittam, ami pedig jó a mellre, helyette körtelikőrt vettem elő, és egy körtés clafoutis recepttel kísérleteztem, kétszer is lesütöttem, igazán kitűnő recept: egy újabb palacsinta. Ahogyan a cseresznyés clafoutis-nak a cseresznyelikőr, a szilvásnak a szilvapálinka illetve a fahéj, ennek a körtésnek a lelke a citromhéj és a körtelikőr. Ez a két fűszer keveredik a vaníliás gyümölcs aromájával és kiad nekünk egy kifinomult őszi ízt. A clafoutis akkor van készen, amikor szépen túldagad a sütőforma peremén, és habtaréjai kipirulnak.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. november 9.

         Az asztal hosszú volt és aránytalanul keskeny. Angol filmeken látni ilyet. Egyik végében ült a ház asszonya, a másikban az ura, az asztalon gyertyával világítottak, az aranyszegélyű, csontszínű porcelán tányérok mellett kis névjegykártyák jelezték a vacsoravendégek helyét. A kártyák is csontszínűek voltak, s az aranyszegély ugyanolyan enyhe ívben keretezte a kartonlapokat, mint a tányérok szélein körbefutó girland. A meghívó aznap reggel érkezett, a nő nem akarta átvenni, nem akart eljönni, tudni sem akart semmiről, hónapok óta nem járt ilyen helyen, akkor kikapott egy asztalszomszédot, aki annyit értett a humorhoz, mint Iván Karamazov és különösen olyan pillanatokban savanyodott be, ha valaki félbeszakította. Enyhe nyomásra ült most ennél az asztalnál mégis, a többiek erősködtek: te jóságos atyaúristen az égben, ezektől kapsz vacsorameghívást és csak állsz itt. Az igaz, hogy a háziak gondosan tervezték meg a menüt azon a múltkori helyen, hors d’oeuvre, hideg fogas, steak, sajt, gyümölcs, végül háromféle torta és eszpresszó következett, de a nő akkor is érezte, hogy ez most más, és ha itt megjelenik ez lesz: baj.

Alighogy helyet foglaltak a vacsoravendégek, nyikorogva kitárult az ebédlő nehéz tölgyfa ajtaja. Mindenki kíváncsian fordult a hang irányába, a hátul ülők a nyakukat meregették, szerették volna már megpillantani az előétel apró tálcácskáit, de csak két termetes tál közeledett, az egyik az asztal egyik végében, a másik a másikban állapodott meg. – Tessék, tessék – kínálta a háziasszony a nőt, aki balkéz felől, mellette kapott helyet. – Nem hordatjuk körül, csak úgy magyarosan szedjenek, gondoltuk, így jobban fog esni maguknak. A nő hitetlenkedve merített egy kanállal a híg lére eresztett borjúpörköltből, majd továbbadta, most vette észre csak, hogy két másik tál is előkerült időközben, csipetke volt bennük, kénytelen volt abból is kérni egy falatot. A kifinomultabb ízekre előkészült társaság hitetlenkedve bámulta a pörköltet, némelyikük arcszíne zöldre változott, így egyébként szépen harmonizáltak az uborkasalátával, amelyet kis porcióba rendezve, óriási ezüsttálcákról osztottak most a pincérek. – Hm – nyugtázta a történteket egy francia tanár. A tál csigalassúsággal haladt, majd amikor elért mindenkihez, akadozva elindult a beszélgetés is, többnyire arról, hogy a hors d’oeuvre minden bizonnyal kimarad, de, ami a vacsora hátralévő részeit illeti, még nem szabad elveszíteni a reményt. Kisvártatva leszedték a pörköltes-csipetkés terítéket, majd nyílt az ajtó, belépett két pincér, kezükben nehéz, kerek tányérokat egyensúlyoztak. Túrós csusza volt, szalonnával. – Mi a…– gondolta a nő. – Ezt bizonyára szeretik – fuvolázta, ezúttal a ház ura – mi édesen szoktuk enni, de gondoltuk, maguknak így jobban ízlik. Így olyan magyaros. 

– C’est ça. – szólalt meg ekkor egy író franciául – Permettez moi, monsieur, de vous passer le plat. – mondta, s átnyújtotta a tálat a mellette ülő magyar tanárnak, anélkül, hogy vett volna belőle. 
– Avec le plus grand plaisir, cher ami. – válaszolta a szomszéd, kivett egy kocka csuszát, a többit továbbadta.
– Je n’aime rien autant que le toureauche tchoussa. – mondta erre a nő, a túrós csusza szót franciásan hangsúlyozva. Ettől aztán mindenki szárnyra kapott és átváltott franciára, volt, aki valóban beszélte ezt a nyelvet, mások azonban csak a Flight of the Conchords Foux du Fafa dalából idéztek, a nő a tanuljunk könnyen gyorsan franciául első leckéjét mondta föl, mert annál tovább még életében nem jutott. A könnyed, értelmetlen idegen beszéd finoman vert auvergne-i csipkét font a túrós csusza tál fölé. A ház ura enyhén vállat vont, úgy döntött, részt vesz ő is a beszélgetésben, majd odafordult a mellette ülő matematikushoz: 
– Sprechen Sie oft französisch unter sich? 
– Mit mond? – nézett a matematikus a nőre. 
– Hogy gyakran beszélünk-e magunk közt franciául? 
A matematikus lenyelt egy villára való túrós csuszát, mert ő ennél a fogásnál nem zavartatta magát, a háziúr felé fordult, és legelbűvölőbb mosolyával jelentette ki: – Nix dájcs.

Lefelé ballagtak a hegyről és azt mondták, hogy megvesznek éhen, de valami jót akarnának enni. A nő mondta, vagyis én mondtam erre, hogy följöhetnek egy körtés szendvicsre, de nem érdekel, le kell fényképeznem, miközben készül, mert el vagyok maradva a bloggal. A társaság érzelmeit ez a bejelentés sehogyan sem érintette, én pedig azt tudom elmondani erről a szendvicsről, hogy fotói sötétben készültek, ezért elnézést kérek, cserébe azonban a fogás hozza egy hors d’oeuvre színvonalát, benne a balzsamecettel meghintett hagymás zöld levelek íze csillapítja le a prosciutto, csirkemell, kéksajt és körte együttes markáns ízeit. 

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. november 1.
                   Tehát elkezdtem írni ezekről a vajszínű tortácskákról, írtam, majd abbahagytam, és közben eltelt egy kis idő: ez történt. A fehér csokiból készített desszert iránt egy hamuszürke állítmány indított fanyalgást, az volt a feladat, hogy a hírt cáfoljam vagy megerősítsem, nem mondhatnám, hogy eleinte jól ment. Önmagában csakugyan nem izgalmas ez a fehér lávatorta, vagy legfeljebb annyira, mint egy Joseph Grand mondat, az meg, tudjuk milyen. Fogalmaztam a dicsérő jelzőket, de figyelmemet valójában a nő kötötte le, akinek tekintete arra a fiókos szekrényre siklott, amelyben kendők és ékszerek sorakoztak. A férfi az ablaknál állt, a spartakiád ünnepi menete haladt el a ház előtt, legyintett, mintha a tenyerével akarna elhessegetni egy gondolatot: - Hová utazik? - kérdezte kedvetlenül. A nő hallgatott, kivett két sálat a fiókból, maga elé emelte őket, mintha fácánokat tartana föl nyakuknál fogva, futó pillantást vetett rájuk, aztán az egyiket visszatette, a másikból csigaformát hajtott, és beszorította a blúzok mellé a bőröndbe. Behúzta a cipzárakat, odalépett az ablakhoz, és könnyű mozdulattal végigsimított a férfi szép, szigorú ajkain. - Jól figyeljen arra, amit most mondok – szólt szelíden – én nem ügyelek semmire, hanem valahogy megcsinálom, ebben van jó, tudom. Aztán a férfi fülébe súgott valamit, s az végre elmosolyodott. Ez az álom kötött le inkább, mint a desszertkritika, pedig földíszítettem a kis torta körül mindent agyonra, de hiába próbáltam meg eldugni a sok porcelán és üvegpohár közé, nem lett szórakoztatóbb. Szeretném utólag beismerni, hogy méltatlan volt az eljárás a desszerttel szemben; később rájöttem, hogy egy kiegészítő ízre van csak szüksége, s attól friss lesz és modern, és hogy mi lehet ez az íz, azt próbáltam elképzelni, ekkor kevertem mellé egy kávéfagylaltot. A forró, enyhén citromos fehér lávatorta együtt a hideg mokka sorbet-vel nagyon is zseniális édességet adott, melynek legnagyobb előnye, hogy ha a kávé sorbet előző nap elkészül, a sütemény csokiolvasztással és sütéssel együtt előáll mindössze huszonöt perc alatt.  Vagyis, Bödőcs Tibor szavaival élve: nincs ennek a desszertnek semmi baja.   

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. október 23.

- Minden ujjad megvan, nem látom okát a késlekedésnek, kezdjél szépen írni. – szólt a kiadó vezetője szórakozottan. A székében ült, finoman ringatta magát előbb balra, majd jobbra dőlt, nem nagyon érdekeltem, csak úgy, beszélt hozzám megszokásból. - Fogalmazz kereken, személyesen, érezzem úgy, mintha nekem találtad volna ki. És ne kend el a végét azt nem szeretem. Legyen fináléja, lyukadj ki valahová és ne úgy, mint múltkor, nem kell bonyolultan, az époszfragment az nem egy szó kisfiam. Még én sem értem, passzíve sem, mindenki ideges lesz az ilyesmitől. Szóval írjál par excellence, de azért normálisan.
– Van egy Genezis történetem. – mondtam. 
– Abban almák vannak, ha nem tévedek. – jegyezte meg. 
– Alma, körte, nem mindegy?
– Írjál inkább körtéset. Körtés recepthez körtés történet jár, amikor egy almás recepted jelenik meg, akkor majd beszélhetsz almákról, szerintem logikus ez így. – mutatott egyik ujjával az ajtó irányába.
A hallban álló zongorán leütöttem egy gé hangot, majd egy ef-et, aztán végigszaladtak az ujjaim a billentyűkön, de csak a fehéreken, a feketéket nem is érintettem. Nagyjából ez volt a gyakorlás az elmúlt hónapban, plusz az otthoni hangszerről letöröltem a port, nem tudom, az számít-e. Körtés történet, körtés történet, hogy mit csináltam főzés közben. Semmit nem csináltam, főzés közben főz az ember, ebben drámára találni nem nagyon lehet. Valahonnan a fülemben ragadt egy dal, úgy emlékszem, azt dúdolgattam, közben nő-férfi történeteket találtam ki a könyvemhez, amelyekben a nő puhán, kevés fordulattal, korszellemre nem ügyelve egyszerűen csak boldoggá teszi a férfit. Egy őszi bisztrómenü főétele volt a körtés-káposztás hasé, ebből küldtem el egyet ajándékba; ebben a körtét friss zsályával összesütött kolbásszal töltöttem meg, a káposztába pedig borókabogyót törtem, és így alakult ki az az íz, ami miatt a kiadó magához rendelt. Ez a hasé nem igazi hasé, nem vajas tésztával készül, hanem gyúrtam hozzá egy olyan foglalatot, amely megsütve ropog. Másodszor is nagy volt a kísértés, de végül nem kevertem a káposztához a tölteléket, amely a körtékben már nem fért el. Így az, ezúttal nem nyomta el az üde, édes-savanyú ízt, amely a körtés-paprikás-zsályás aromát olyan nagyszerűen kiegészíti.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. október 9.
         Legtöbbször bólintok, elmosolyodom és valami másra terelem a szót, de most, most a csésze mellé óvatlanul letettem a kiskanalat, és azt feleltem: kétszer. Reggel egy turmixot és később, valami bonyolultabbat. - Jó, de mikor eszel? - kérdezte. - Reggel - ismételtem meg - és koradélután egy menüt, ez amolyan kiszámított… - De mikor eszel? Rámosolyogtam, nem érdekes – mondtam. – Jól vagytok? – kérdeztem. Egy nagyon rövid novella után kezdtem kutatni a gondolataimban ma estére, és eszembe is jutott egy férfi, aki palacsintát sütött reggelire, rárendezett egy marék áfonyát és mézet tett mellé. A nő egy finom mozdulattal átnyúlt a pult fölött, a szoknyája szegélye meglibben. Később, az udvaron a férfi kezeit az ő kis kezeibe fogta és úgy melengette a meggémberedett ujjakat. A férfi a szobában képeslapot rajzolt neki, egy fa és azt hiszem, egy lila madár, talán egy pinty lehetett az elején. A nap végén egymásra néztek és kérdezték, hogy most mi legyen velünk? Üljünk itt hosszan és szóljunk, ha a másiknak valami beragadt a fogai közé és meséljünk történeteket. Így is lett. Nem bánták, ha kétszer hallottak valamit, arra gondoltak, szeretik, ahogyan a másik meséli ezt a történetet. A férfi holtfáradt volt, a nő leült, ölébe vette a lábát és kifűzte a cipőjét, a férfi pedig fölvette azt az apró-mintás ingét, amelyikben a nő olyan szépnek látta.
         Amikor a megbeszélésről hazaértem, már csak azt tudtam tenni, mint amit nagyanyám, ha nem volt a kamrában semmi. - Nincs itthon semmi - mondta - csak egy kis cukkiniszuflé lesz csillagom, meg kacsa, karamellizált répával és körtés csokoládés lávatorta. Nagyanyám tudott menüt komponálni, az ilyen adottság úgy látszik, generációt ugrik, és a nagy orr is, ugyanúgy. Az én szuflém ezúttal nem jött föl olyan szépen, de belül bolti, garantálhatom; könnyű, finom illatú és a szó legnemesebb értelmében zöldséges.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. október 5.

         Augusztusban fölolvastam egy szöveget ebéd után, azt, amelyiket egy nő, különösebb központozás nélkül egy szuszra mondott el még sokkal korábban. Nem olvasok föl ebédeken általában, sőt egyáltalán nem olvasok föl, ha jobban meggondolom, de most elővettem ezt az ezüst könyvet, a Vita Nuova-t, mert friss élmény volt az a részlet, amelyikben arról beszél a nő, hogy Vladimir kimegy a folyosóra, és aztán megint megjelenik az ablakban és meg van öregedve, csorba mosollyal fogja a horgászfelszerelést s így szól… „Mit tegyünk? Gyerünk horgászni… Én veszek magamnak egy papucsot amire anyácska két cicát hímez nekem… 
Az uram felállt (meséli a nő) és azt mondta… Vladimirek akarja hallani a legszebb anekdotát Frau Pollak von Parneggről?... Szóval egy reggel Pollak úr nem jelent meg a reggelinél… és az ebédnél sem így aztán keresték az egész kastélyban és csak késő délután találták meg a hálószobájában ott feküdt holtan az ágya alatt… Frau Pollack von Parnegg összehívta a hálószobába az összes szobalányt felemelte az ágytakarót széles mozdulattal az ágy alatt fekvő halott férjére mutatott és az mondta a szobalányoknak… Hát így takaríttok ti kurvák! Ezt mondta Frau Pollak… de amikor Bécsbe bevonult Hitler akkor kiugrott az ablakon… Vladimirek az a papucs amit majd az anyukája vesz magának legyen szürke és piros meg fekete fonallal hímezze rá a cicákat…"
Szükségem volt egy olyan szabadnapra, amelyiken úgy teszek, mintha én írnék történetet, így lett ez a bejegyzés történet a történetben, ezzel utazom megúszásra. Az igaz azonban, hogy a felolvasás napján egy szép kelbimbós szendvicset ettünk, amelyet hívhatunk pizzának is, ha nagyon szeretnénk, akkor ez egy gyönyörű pizza, amelyen úgy keveredik a kissé kesernyés íz a savanyúval, az éppen csak fokhagymás babkrémé az enyhén mézes gránátalmáéval, hogy nyomot hagy az emlékezetben, nem tehet róla, napokon át vágyakozik utána az ember. Lesütöttem az alaptésztát, erre simítottam egy fehérbab-krémet, s csak ezután került föl a feltét, a sült kelbimbó, az édes kesu és a gránátalma magvak. A húsnélküli szendvicsek közül ennél még nekem nem ízlett jobban egy sem, de talán abszolút értékben is ez a legfinomabb szendvics, amit valaha megkóstoltam.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 29.

         Hátát egy fa törzsének vetve várakozott, nem aggódott és nem is érdeklődött semmi iránt különösebben, csak elütötte az időt, mely akkor hosszúnak tűnt, mint egy ebéd nélküli vasárnap. Egy lányt figyelt, aki James Joyce-t olvasott, az Ifjúkori önarcképet, az egy nehéz olvasmány, és emlékezett rá, hogy amikor tizenhat évesen bevitték a kórházba és még aznap délután a műtőben meghalt, agyba-főbe verték, a talpát is addig ütötték, hogy a kiserkent vér a műtő zöld kövét beborította, fölébredt, visszajött, mondta a műtős fiú, és nem kellett tepsiben kigurítani, ezt is a műtős újságolta így, lelkendezve. Egyszóval újra itt volt, de nem ugyanúgy értette már a dolgokat, mint előtte, hanem másként, minden egyszerűbb lett és fontosabb, de nem jobb vagy rosszabb, hanem teljesen más, mint korábban. Aztán fölkerült, egy emelettel föntebb egy egyágyas szobába, a főorvos mindennap bejött hozzá, ült és csak csodálta egy sámliról, melyet az ággyal srégen szemben állítottak neki a nővérek. Nem igényelte a főorvos a beszélgetést, a beteg még gyerek volt, végső soron, csak mint egy műtárgyat szemlélte, ellenőrizte, hogy a helyén van-e még. Ez a műtárgy James Joyce-t olvasott, az orvos pedig megjegyezte, hogy az egy nehéz könyv, de nem lebeszélésképpen, hanem inkább elégedetten, az orvos büszke volt erre az ő műalkotására, és a szép nyakszirtet nézte, a szokatlan, új vonásokat a gyerekarcon, melyeket a nehéz szavak és mondatok, végül a fiatal író bonyolult szövegeinek megfejtése tett emberivé, ez volt az orvos számára a bizonyítéka annak, hogy a változás, melyet előre sejtett, csakugyan végbement. A főorvos kekszet etetett vele, mindig kekszet, ha innen egyszer kikerül, fogadta meg, többé nem néz rá kemény háztartási kekszre, melynek morzsáit az utolsó időkben már alig tudta leerőltetni a torkán, de persze ránézett később is, nem lehet az ilyesmit olyan egyszerűen előre jelezni. 

         Ez a mostani, mogyoróvajas keksz iskolapéldája annak, ami nem a háztartási keksz, ha lehet valami homlokegyenest ellenkezője a háztartási keksznek, akkor ez az. Ez a keksz kívül csokoládés, omlik és belül egy édes, mogyoróvajból kevert krém tölti ki, meg kell sütni, és nem utólag töltött, hanem kiveszem a sütőből és már rögtön töltött. Ha valaki kedveli önmagát valamennyire, akkor legalább egyszer elkészít egy ilyen kekszet.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 25.

         Hogy nem kellene-e jobban haladni?– kezdtek nyugtalankodni körülötte a többiek. A határidő őket is szorította. - Az idő az ember műve. – nagyképűsködött az író, fontosabb munkák előtt nagy pojácává változott, hol az időtlenségen merengett, hol Heisenberg határozatlansági relációján zsörtölődött, hogy a gravitációs erő az van, tudjuk, a geometria pedig a logika és a szépség kombinációja, ez is tiszta beszéd. De hogy nem is a részecske halad hullámmozgásban, hanem a jelenlétének a valószínűsége? Már megbocsát a világ… Egy biztos: nem dolgozott. A felkészülést (így hívta, amit ilyenkor művelt), szakaszokra bontotta: az első szakaszban simán átkávézta a napokat. A másodikban már lelkiismeret-furdalást is érzett, úgy kávézott, és a harmadikban meg nem lehetett a közelében megmaradni, mert ha csak megérintette valaki kívülről a szobája kilincsét ingerülten szólt ki, hogy talán elvárhatná, hogy ha nem is érzik közvetlenül a határidő terhét, mely az ő írói vállát nyomja, akkor se traktálják őt súlytalan ügyekkel, ő itt rejtélyeket old meg, ez nem elhatározás kérdése, ne higgyék, és ezt örülne, ha nemcsak regisztrálnák, hanem, hacsak a maguk módján is, de értékelnék. Ezúttal két napja maradt, délelőtt már a harmadik kávét itta, egyelőre különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Aztán lement, járt egyet az erdőben, visszafelé bevásárolt, és ahogy a szatyrokat egyensúlyozta a bejárat felé, kissé megbotlott, és ijedtében leejtette a hagymákat a folyosó kövére. Lehajolt, hogy fölvegye a csomagot, de útközben rájött, hogy nincs szabad keze, így fölegyenesedett s lábával kezdte terelgetni a hálóban ide-oda őgyelgő labdácskákat az ajtó irányába. Közben azon gondolkodott, hogy írnia kellene, de most főzni fog, és szeretett volna biztosra menni, de a biztos, az olyan kiszámíthatatlan fogalom. Hiába vannak neki favoritjai, tűnődött, egyformára sosem sikerülnek. Ami eddig sokoldalúságnak tűnt, az korlátoltság – állapította meg – csak azért vagyok olyan változatos, mert nem tudok azonos lenni. Ezekből a szerencsétlenekből meg – nézett a lába előtt feszengő hagymákra – így vagy citromtorta lesz vagy francia hagymaleves. És francia hagymaleves lett.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 21.

         Ez a bejegyzés arról szól, amiről szólnia kell, a sütőtökkenyérről. Nem csapong, nem beszél mellé, van feladattartása. Nincsen benne némely nő, amolyan beszédes forma, aki csak kérdezés nélkül belép valahová és leül, aztán mond valamit, aminek nincs is aktualitása, de nem csak úgy, félvállról nincs, hanem éjt nappallá téve nincs. Ebben az írásban nem támad huzat hirtelen és az összes asztalon heverő jegyzetlap, mintegy parancsszóra nem ugrál, emelkedik a magasba és nem csúszik a sarokba, mint egy halom őszi falevél. A némely nő aztán nem kezd el kotorászni a szétzilált papírok között és nem talál rá egy régi levélre, amelyben borzasztóan sajnálja, de a sütőtököt a büntetés-végrehajtás mintagazdaságából veszi, nagytételben, ezen, hogy mit sajnál, nem is tudja hirtelen. De szabadkozik, az biztos. Írja, hogy pedig össze is barátkozott a börtönparancsnokkal, annyira, hogy az lejött a fesztiválra, terepszemlére, ahogy mondta, és beszélgettek, az hümmögött és helyeselt szétvetett lábbal, hátrakulcsolt kézzel, és azt mondta, hogy a kriminálandragógia az mesés, kiaknázatlan terület, ott még mindenre lehet lőni. Ilyeneket beszélt a parancsnok, aztán evett, ivott, feketekávét rendelt törökösen, és tenyerét a szívére téve bizonygatta, hogy ezt a kávét neki meginni nem szabad, és kért még egy kávét, aztán kijelentette, ha akadna egy kis sütemény, azt még megenné, mielőtt meghal. De egy szót le nem szabad írni ebből, még akkor sem, ha némely nő megannyi tréfától fosztja meg így az olvasót, mit tudunk tenni. Ezért szorítkozik ez a bejegyzés csakis az ősz fontos intézményére, a sütőtökkenyérre. A kenyér minden hibája kijavult, több fahéj, több só került bele, és ősszel megint itt tündököl az asztalon, megbízhatóan, édesen, remegős, szépen omló textúrával, nem úgy, mint az a nyavalyás kardamomos-körtés, azon valakinek lesz még mit gondolkodnia. A sütőtökkenyér újabb felfogások szerint, baracklekvárral feladva lesz megrendítően finom.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 17.

         Fölugrott a doktor ebédelni. Nem is, rosszul mondom. Egy spanyol asszony megállt egy kertben néhány nappal korábban, válla fölött visszanézett, elnevette magát, magabiztos volt és büszke önmagára, meg a fügével megrakott kosárra, amelyet kezében tartott. Sokan voltak a gyümölcstől roskadozó fák között, az asszony közelebb ment az útra kikészített ládákhoz, vigyázott, nehogy másokkal összeütközzön. Hajfürtjei a homlokába lógtak, halántékán izzadságcseppek gördültek le, de nem törölte le őket, a teli kosárból egyenként kiemelte a fügéit és óvatosan tette egyiket a másik után az utolsó üres rekeszbe. Amikor ezzel megvolt, finoman egy-egy címkét hurkolt rájuk és csak azután állította egymásra a ládákat sorban, s mire az utolsót is a helyére emelte lihegett, az arca kipirult. Azután fölegyenesedett, könnyű kézzel megcirógatta a mellette tébláboló kisfiú arcát. – Tudod, nincs a világon másik olyan különleges gyümölcs, mint a füge. – mondta neki.

Később én kis címkéket emeltem le három szem fügéről. A doktor, asztalkendővel a térdén hümmögött, mi van a májon, rémüldözött, meg, hogy kakukkfű kellene bele, nincs ennek karaktere, és a karamellizált hagymakarikák, azok meg hol vannak, be nem állt a szája. Tartott a doktor ettől az ebédtől, nem volt még fügével dolga korábban, és attól, ahogyan a májszeletekre karikázott fügén tündökölt az édes kesudió, kirázta a hideg. Minden meggyőződés nélkül, férfibecsületből harapott egyet a kenyérbe, nem adta föl, még egyet harapott, és csak a harmadik falat lenyelését követően enyhült meg, akkor mondta először, hogy ha lehetne ilyet kapni valahol, sok pénzt adna ki érte.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 13.

         Szerdán kijelentettem, hogy nem tudok és nem is akarok rövidebben írni, mire a kiadó elém tette Hemingway egyik mikronovelláját, annak teljes terjedelmében:

"Reginald Boltont nem érdekelte, hogy szerkesztője hosszúnak találja írásait, és "

Rögtön eszembe is jutott egy történet: 
- Nem hívtam föl múlt héten. – szabadkozott. – Írhatott is volna. – felelte a férfi. - Csak azt tudtam volna írni, hogy nem hívom – mondta a nő. - Már megint. Itt van az. Egyetem. – verselte még hozzá, mintegy magyarázatképpen. Nézték egymást, az felhúzta a szemöldökét, emez bocsánatkérően felhúzta a vállait. Imádta ezt a férfit, még akkor is, ha az ragaszkodott az ötvenöt szavas terjedelemhez, szűkszavú volt és kimért és szerette a leveseket, nem mintha ez bármit elvett vagy hozzáadott volna alaptermészetéhez. - Jó, akkor írja meg jövő héten, amit akar, de... – De egy hosszú levéltől többet kapna. – vágott közbe a nő. – Több mit? – érdeklődött a férfi. - Több szót. - Milyen igaz. – mosolyodott el a férfi.

Ma egy levessel tudok szolgálni, amelyet állítólag a férfi evett, mialatt a nővel beszélgetett.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 11.

         - Egy francia burgonyát, legyen szíves. - mondtam a pincérnek, és gyorsan írni kezdtem, egy történetet, egy nőről, aki egyik kezével a telefonján babrált, másik kezével megfogta az étlapot, aztán csak úgy, bezárva fölemelte, és meglengette a levegőben. - Egy salátát! – üvöltötte. – Melyik salátánkra gondolt? - lépett az asztalhoz egy fiatal pincér, elővette a ceruzáját meg a jegyzettömbjét, leírta az asztalszámot, azután rámosolygott a nőre. A nő komoran pillantott föl: – Nem érdekel. – mondta - Salátát, levelekkel és más salátatartozékokkal. – majd a mondat végét sem várva meg, újra a telefonon kezdett matatni. - Sietek. - tette még hozzá szórakozottan, mintha a sofőrjéhez beszélne. A pincér bólintott, aztán… mit is csinált, tűnődtem, mit csinálna egy pincér ennek az én pincéremnek a helyében, nyilván nem örülne. Ne vegyük most a zsenánt, humorérzék nélküli pincéreket, akik csak beleköpnének simán a tányérba, vegyünk egy önérzetest, dühöset inkább, az kimenne az utcára és az első útjába kerülő pitypangot tépné ki tövestül, aztán felszolgálná, abban van levél meg más salátatartozékok is. Kapkodtam. Elhirtelenkedtem szavakat, az ujjaim megcsúsztak a fölső sor betűin,absztrahálz, éúszfregment, micsoda(?), a rohanás, az nekem nem tesz jót, de még ebéd előtt ki akartam találni, hogy egy igazán kedves pincér hogy is, hogy is folytatná ezt a történetet? A pincér lágy, kissé elhízott, torzonborz fiatalember volt, fülében finom, ezüstnek tetsző karika. Várakozott a nő fölött, kis szusszanásokkal vette a levegőt és vakítóan fehér mandzsettáját igazgatta. Megismerte rögtön, ahogy a nő belépett az ajtón, nagyon kedvelte, és ezen az érzésen semmit nem változatott a nő pocsék modora. - Tudja, asszonyom – szólt a pincér – volt egy pillanat rövid, hányattatott életemben, amikor én is író szerettem volna lenni. A nő ismét fölnézett, ezúttal meglepetten, végigjáratta szemét a gyereken, figyelte, ahogyan az a jegyzetfüzetével esetlenkedik, és összeszorult a szíve. – Kisfiam, nincs igazából nagy különbség, maga is én is ugyanabban utazunk … minden fontosat följegyzünk egy papírra.

Ebben a percben megérkezett az én ebédem, melyhez küldtek egy salátát, benne zöld leveleket, kék áfonyaszemeket, paradicsomot és kandírozott diót kevertek össze balzsamecettel meg olívaolajjal, és így gyönyörű volt, mint egy festmény és nem olyan ízű, mint egy festmény, hanem sokkal, sokkal finomabb. 

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 7.

          Írok még valahová ezen a blogon kívül, (az egyszerűség kedvéért mondjuk, hogy a Kutyák és Lovakba), és múlt héten Pozsonyban tanácskozott egy (az egyébként New York-i illetőségű Kutyák és Lovak szervezte) írókongresszus egy valamiféle irodalmi pallóról, amin az ember átmehet önmaga túloldalára. Sokféleképpen lehet erről a rendezvényről beszélni, például rögtön úgy, hogy van Pozsonyban egy étterem, mellette egy emeletes ház, a két épület falát öntöttvas gallyakkal és virágokkal díszített szecessziós ívek kötik össze. Virágok fonják körül a félholdívben felszökő Kerthelyiség feliratot is a bejárat fölött. Itt minden úgy van, mint hajdan, amikor az éttermet építették, minden bájos, fess, de belül előfordul azért, hogy a törzsvendégek hajnalban vécépumpából isszák a sört és egymás sapkájába hánynak, bár, nincs kizárva hogy ilyenek azokban a régi időkben is megtörténtek, melyeket mi most áhítattal emlegetünk. Egyik éjjel ott üldögéltem a megfordított székemen az első asztalnál, közvetlenül a vaskorlát mellett, és államat a szék támláján nyugtatva, lenyűgözve hallgattam egy beszélgetést. A hallgatózás csak félig volt az én hibám, a férfi és a nő olyan közel ültek le hozzám, hogy a nő karja majdnem az enyémhez ért, és én végig igyekeztem inkább a pincér cipősarkának csikorgására figyelni, aki a vendéglő mélyéről hordta ki a sülteket és kenyeres kosarakat a teraszra. - Tudja, mit imádok magában? – kérdezte a férfi. - Nem. – vágta rá a nő, a férfi erre lehunyta a szemét, és így maradt, egy gondolattal talán tovább is, mint akarta. - Én értem magát. – szólalt meg bátortalanul a férfi újra. Elejétől a végéig értem, játszani tudok magán, mint egy hangszeren, friss ütemek, dallamok jönnek ki a maga száján, az ujjain, és ez tőlem van, maga olyan, mint egy gyönyörű hárfa vagy zongora, amihez én érek jól egyedül, nagyon finoman, etűdöket komponálok, olyanokat amilyeneket még soha nem hallott senki, és játszom, édesen és szomorúan és vidáman és haragosan, és maga meg, ahogy megszólal, érződik az egész térben, mindenfelé. Kiárad az ablakon. A nő fölnézett. - Jövő héten hívom. – mondta, majd fölállt, és kiment a vendéglőből. A jelek szerint ebben a helyiségben a nők számának nem volt szabad megváltozni, mert amint az előző távozott, egy másik tűnt föl az étterem bejáratában. Körülnézett, megakadt a szeme a söntés mögött magasodó tálalószekrényen, melynek tolóüvegébe indákat meg trópusi virágokat marattak, és amely előtt most egy csoport amerikai újságíró tolongott, s ezek az írók ebben a pillanatban felüvöltöttek, ahogy a torkukon kifért. Aztán ez az újabb nő meglátott engem, megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy nem ő érkezett korábban, nem kell itt egyedül várakoznia, meglódította a retiküljét, amely szépen kiszámított ívben közeledett, és az asztal alatt, az egyik lábnak támaszkodva nyugodott meg pontosan. Ez a tekemutatvány a magánszáma, amivel egyébként az idegeimre megy, de ő ezt részemről fellengzősségnek tartja, s mint ilyen nem érdekli. - Kegyed jött a Répák és Krumpliktól? – lépett oda hozzám. – Ja… én. – bólintottam, és fölemeletem a kabátomat a székről, hogy leülhessen. Minden konferencia igazi hozadékáról, a folyosón történtekről beszélgettünk, meg arról, hogy ez az egy étterem van a városban, ahol a füstölt húshoz uborkamártást adnak, és vallásosan lehet bízni a vasárnapban, hogy akkor itt disznó lesz, mellé mustárszósz meg állítólag bukta. Ekkor kihozták a tejszínes krumplilevest, amiben a kakukkfű friss marad és a zöldségeknek is alig esett bántódásuk a főzés közben. Adtak a leves mellé egy tésztában kisütött körtét, melyet középen kivájtak, és cukros-mogyorós-szegfűborsos vajjal töltöttek meg. És úgy is mint a Répák és Krumplik felelős írója, megkerestem ennek a körtének a receptjét, tessék parancsolni. 

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná
2014. augusztus 30.

         A szilvás clafoutis titka a mértékletesség, a sok fahéj, sok szilvalikőr nem tesz jót neki, de egy csipet fahéj és egy kanál szilvalikőr az őszi desszertek élmezőnyébe emeli, én így látom. Hogy jár-e hozzá történtet is, és persze, jár, bár eredetileg másra számítottam, egy útleírásra, amiből csak egy amolyan félig szilvás elbeszélés lett, ebben egy szomszédos országban állunk egy fogadáson. Azért vagyunk ott, mert egy porcelángyár megújult, ide voltunk hivatalosak, és ahogy egy elefántcsonttorony a porcelángyárban szokta illedelmesen, a jó hírre langyos, édes pezsgővel koccintottunk és kissé kihűlt töltött káposztával disznóztuk le blúzainkat, ki-ki a magáét természetesen. Ekkor megnyitották a desszertes pultot, és ott sorakoztak ezek a sütemények, lila tortácskák, megkenve margarinkrémmel. - Szilvásak. - mondta az asztal mögött álló szakácsruhás fiatalember. - Szilvaszín ízük van. - állapítottam meg az első falat után, megkértem aztán a férfit, hogy tegyen a megmaradt darabra egy kis tejszínhabot. - Kérem. Most jobb? 

A szilvás clafoutis tulajdonképpen szilva, szilva hátán, fahéjas palacsintatésztában kisütve, meghintve porcukorral. A névétől nem szabad megijedni, a receptből körülbelül tíz perc, míg összeáll a desszert, és negyven perc alatt készre is sül. 

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 28.

         A fügés szendvicsről van egy történetem, ami olyan megint, mintha én találtam volna ki, de hát minden történet többé-kevésbé ilyen, különösen azok, amelyek megtörténtek. Álmomban intettem valakinek. Megígértem, hogy hamarosan újra találkozunk, aztán kisétáltam egy óriási szakadék fölé, álltam a semmin, tekintetemet végigjárattam a túloldalon magasodó sziklákon, majd nyugodtan elindultam feléjük a levegőben. Később csakugyan találkoztunk, a férfi rám nevetett, kérdezte, hogy mit csinálok, én mondtam, hogy a szavakra várok, amelyek bennem vannak, de ráérek tulajdonképpen, nem akarom sürgetni őket, azt amúgy sem nagyon szeretik. Ő erre kihúzott egy széket, leült, és azt mondta, hogy szerinte a szavak jó helyen vannak nálam. Ebben igaza lehet, gondoltam, én is inkább efféléket bíznék magamra, mint komolyabb dolgokat. Ekkor egy zsiráf lépett az asztalunkhoz. Csokornyakkendőt és frakkot viselt, csészékben hozott teát, fügés szendvicset és szilvás süteményt tett elénk. Majd egy majom jelent meg, rámutatott a szendvicsre és azt kiabálta: ide vele! Add ide azt nekem! Most, azonnal! Add ide szépen. Odanyújtottam a szendvicset, a majom pedig azonnal a szájába tömte, komótosan behajtogatta, míg már csak a salátalevelekből lógott ki egy-egy darab, tekintetét végig rajtam tartotta, aztán alig érthetően, mert a szájában már nem sok hely maradt, valami olyasmit kérdezett tőlem, hogy: - Egy férfi, egy zsiráf meg egy majom a bárban, ez valami vicc? Nem, dehogy, nem ezt kérdezte, az túl jól megírt álom lett volna. Valami furcsát és érthetetlent mormogott, aztán még beleállt egy dézsába és kinyitott egy miniatűr sorompót is, de ez már tényleg nem fontos. Később - ébren - elkészítettem a szendvicset. A szárított fügéhez kéksajtot, salátát és majdnem áttetszőre szeletelt füstölt sonkát adtam, nagyon finom lett, ezzel azonban nem szeretném azt állítani, hogy a receptet én álmodtam meg. Mindössze arról volt szó, hogy jókor, jó időben álmodtam róla. A szilvás süteményről majd szombaton hallunk részleteket. 

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 23.

        Én elmagyarázom magának az avantgárdot, mondta a nő. Kérem, ne tegye, felelte a férfi kétségbeesetten. De már mindegy volt, az orrcimpája rezdüléséből, abból, ahogyan vette a levegőt lehetett tudni, hogy ennek a nőnek ugyan beszélhet. Van egy férfi, képeket gyűjt és nagyon szép cipőket készít. Ez a férfi kölcsönadta a képeit a debreceni Modemnek. Azt hiszem, ezerkilencszázötben kezdődött, közeledett valami, lehetett érezni, a levegő feszült várakozással volt teli. Egy ideig senki nem látszott, egyetlen lélek sem, hallani sem lehetett semmit, aztán hirtelen a távolban valami morajlás támadt, s a zaj egyre erősödött, míg végül kivágódott egy ajtó, és Picassoval beözönlöttek rajta a szépséges, meztelen Avignoni kisasszonyok. Nyomukban Dali, aztán Braque és így tovább Kassák, írók és festők és más művészek, az elővéd, (szószerinti fordításban). Eközben valaki kihozta a pezsgősvödröt, mások pedig osztrigát, tengeri rákot, homárt tálaltak föl az ebédlőasztalra, és midőn Duchamp maga mellé tett egy piszoárt és azt mondta, önök mindannyian a vendégeim, majd Munch és Mondrian meg talán Malevics összecsapták a bokájukat: Proszit!, ordították és ivott mindenki. Így vonult be az avantgárd Európába. Aztán ment minden rendben, utálta az avantgárdot az egész kontinens, kivétel nélkül, és ezzel az avantgárd nagyon is elégedett volt, mert nem lehet művészet, amit mindenki ért, ipso facto amit senki nem ért, az a legmagasabb művészet. Az avantgárd pedig maga volt az érthetetlenség; fölhajtott egy pohár Henkell Trockent és prüszkölt: pfuj, pfuj és pfuj, én ezt nem bírom meginni!, és a francia specialitásoknál ugyanígy viselkedett, minden falat után úgy tűnt, hogy összevissza hányja magát, esküdözött, hogy nem eszik többet, ráförmedt a pincérekre, hogy mivel etetnek maguk itt engem? Azt akarják, hogy fölforduljak! ám azért megivott még egy üveg Armagnacot nyugodtan. Az elit közönség vetett véget az avantgárd furcsa diadalmenetének azzal, hogy beleszeretett. Imponált neki ez a tahóság, megértette az avantgárdot és attól a perctől olthatatlanul imádta, mindegy volt, mit csinál, az avantgárd meg rúgkapált, tiltakozott és ennek persze nem lett jó vége: kiradírozott képek, üres kiállítótermek, fehér alapon fehér kockák, hangszalagra rögzített csönd, teleíratlan papírlap, ilyesféle műalkotások születtek. De erről a beteljesületlen szerelemről majd inkább egy másik alkalommal mesélek. Festmények, egymás mellett, a magyar neoavantgárd művészeitől, szépen megvilágítva, ezt tudom ajánlani most programként a debreceni Modemben, mellé zenét (például Publo Picasso never got called an asshole / not in New York), ha tetszik.
         Nem reggelizem, jelentette ki a nő rögtön ezt követően. Nem néha nem, hanem egyáltalán nem, elfelejtem vagy elunom. A férfi előredőlt, megadta magát, tulajdonképpen szerette hallgatni ezt a nőt, bár az néha olyan őrültségeket beszélt, hogy nem igaz. A reggeli nem a legfontosabb étkezése a napnak egyébként, folytatta a nő, az első kettőben sincs benne, tudta ezt? Egy pimf harmadik hely illeti meg, legfeljebb. Tanultam egy receptet valakitől, aki, nyolcvanöt éves és negyven évet gondolkodás nélkül letagadhat, de nem teszi, az a fajta veszélyes nő, amelyik minden másról is hajlamos igazat mondani. Három titka van, azt szokta mondani, az egyik, hogy enyhén piál, a másik, hogy jószívű és a harmadik ez a koktél, amit délelőttönként iszik meg, s valamiért avantgárd reggelinek hív. Az italban minden fontos benne van: elsősorban spenót, nyilván, aztán mogyoróvaj, müzli, áfonya, banán, szilva, málna, dinnye, mandulatej és Jake Harper beledobna egy pár pirítóst meg egy szelet tortát, de ez egy ilyen konzervatívabb avantgárd irányzat, és így ebből a koktélból kimarad.  

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 16.

         Eszembe jutott Zelma levele Bécsből, rögtön azután pedig eszembe jutott az ő baszk tortája, és elmosolyodtam, bólintottam, csak úgy magamnak, aztán fölemeltem a fejemet és rámosolyogtam a gyönyörű sárgaréz csillárra, a csillár öt kristály kelyhére, és akkor mondtam, hogy én az európai felvilágosodás tisztelője vagyok, ugyanaz a szisztéma van a fejemben, mint Goethének vagy Mozartnak, nem kell nyugtalankodni. Azt nem tudom, hogy egyáltalán aggódott-e bárki bármennyire is a fejemben lévő szisztémák miatt, mindenesetre az asztal körül ülők elnevették magukat. Később jónak láttam elmesélni azt a történetet, amelyiket a levélben olvastam. Hogy Zelma még fiatalkorában beleszeretett egy férfiba, aki a Bécsi Egyetemen tanított, ezüstveretes sétabotot hordott és naponta kétszer váltott inget, az egyiket reggel vette föl, a másikat este. Zelma sütött neki egy baszk tortát, abból ettek vasárnap délután a biedermeier bútorral berendezett, virággal díszített szobában, aztán már útban kifelé, az ajtónál a férfi egyszer csak megfordult, és azt mondta Zelmának szigorúan: - Maga az enyém. Ezt vegye tudomásul. Tudomásul vettem, felelte neki Zelma vidáman. Jöjjön be az irodámba szerdán, kérem. Bemegyek, kérem. És legyen nagyon szép. Szép leszek, kérem. Imádjon engem, kérem. Imádom, kérem. Hozzon ebből a tortából, ha marad. Hozok, kérem.
         Éppen egy tortára volt szükségem. Ami nem soklapos vagy egyéb, bonyolult dolog, egy szimpla torta, finom, inkább pite, mint torta, egy tortának látszó pite, ezért jutott eszembe Zelma. Ez a baszk torta az egyszerű sütemények közé tartozik, mint a rácsos pite, de a tésztája elsőrangú, nem viccelek, ezt érdemes más pitealapnak is meggyúrni. A tortába cseresznyedzsemet vagy szilvalekvárt kennek, és hogy harmadnapra sem szárad ki, azt a vele együtt sütött sűrű vaníliás mandulakrémnek tudhatjuk be.