Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. november 9.

         Az asztal hosszú volt és aránytalanul keskeny. Angol filmeken látni ilyet. Egyik végében ült a ház asszonya, a másikban az ura, az asztalon gyertyával világítottak, az aranyszegélyű, csontszínű porcelán tányérok mellett kis névjegykártyák jelezték a vacsoravendégek helyét. A kártyák is csontszínűek voltak, s az aranyszegély ugyanolyan enyhe ívben keretezte a kartonlapokat, mint a tányérok szélein körbefutó girland. A meghívó aznap reggel érkezett, a nő nem akarta átvenni, nem akart eljönni, tudni sem akart semmiről, hónapok óta nem járt ilyen helyen, akkor kikapott egy asztalszomszédot, aki annyit értett a humorhoz, mint Iván Karamazov és különösen olyan pillanatokban savanyodott be, ha valaki félbeszakította. Enyhe nyomásra ült most ennél az asztalnál mégis, a többiek erősködtek: te jóságos atyaúristen az égben, ezektől kapsz vacsorameghívást és csak állsz itt. Az igaz, hogy a háziak gondosan tervezték meg a menüt azon a múltkori helyen, hors d’oeuvre, hideg fogas, steak, sajt, gyümölcs, végül háromféle torta és eszpresszó következett, de a nő akkor is érezte, hogy ez most más, és ha itt megjelenik ez lesz: baj.

Alighogy helyet foglaltak a vacsoravendégek, nyikorogva kitárult az ebédlő nehéz tölgyfa ajtaja. Mindenki kíváncsian fordult a hang irányába, a hátul ülők a nyakukat meregették, szerették volna már megpillantani az előétel apró tálcácskáit, de csak két termetes tál közeledett, az egyik az asztal egyik végében, a másik a másikban állapodott meg. – Tessék, tessék – kínálta a háziasszony a nőt, aki balkéz felől, mellette kapott helyet. – Nem hordatjuk körül, csak úgy magyarosan szedjenek, gondoltuk, így jobban fog esni maguknak. A nő hitetlenkedve merített egy kanállal a híg lére eresztett borjúpörköltből, majd továbbadta, most vette észre csak, hogy két másik tál is előkerült időközben, csipetke volt bennük, kénytelen volt abból is kérni egy falatot. A kifinomultabb ízekre előkészült társaság hitetlenkedve bámulta a pörköltet, némelyikük arcszíne zöldre változott, így egyébként szépen harmonizáltak az uborkasalátával, amelyet kis porcióba rendezve, óriási ezüsttálcákról osztottak most a pincérek. – Hm – nyugtázta a történteket egy francia tanár. A tál csigalassúsággal haladt, majd amikor elért mindenkihez, akadozva elindult a beszélgetés is, többnyire arról, hogy a hors d’oeuvre minden bizonnyal kimarad, de, ami a vacsora hátralévő részeit illeti, még nem szabad elveszíteni a reményt. Kisvártatva leszedték a pörköltes-csipetkés terítéket, majd nyílt az ajtó, belépett két pincér, kezükben nehéz, kerek tányérokat egyensúlyoztak. Túrós csusza volt, szalonnával. – Mi a…– gondolta a nő. – Ezt bizonyára szeretik – fuvolázta, ezúttal a ház ura – mi édesen szoktuk enni, de gondoltuk, maguknak így jobban ízlik. Így olyan magyaros. 

– C’est ça. – szólalt meg ekkor egy író franciául – Permettez moi, monsieur, de vous passer le plat. – mondta, s átnyújtotta a tálat a mellette ülő magyar tanárnak, anélkül, hogy vett volna belőle. 
– Avec le plus grand plaisir, cher ami. – válaszolta a szomszéd, kivett egy kocka csuszát, a többit továbbadta.
– Je n’aime rien autant que le toureauche tchoussa. – mondta erre a nő, a túrós csusza szót franciásan hangsúlyozva. Ettől aztán mindenki szárnyra kapott és átváltott franciára, volt, aki valóban beszélte ezt a nyelvet, mások azonban csak a Flight of the Conchords Foux du Fafa dalából idéztek, a nő a tanuljunk könnyen gyorsan franciául első leckéjét mondta föl, mert annál tovább még életében nem jutott. A könnyed, értelmetlen idegen beszéd finoman vert auvergne-i csipkét font a túrós csusza tál fölé. A ház ura enyhén vállat vont, úgy döntött, részt vesz ő is a beszélgetésben, majd odafordult a mellette ülő matematikushoz: 
– Sprechen Sie oft französisch unter sich? 
– Mit mond? – nézett a matematikus a nőre. 
– Hogy gyakran beszélünk-e magunk közt franciául? 
A matematikus lenyelt egy villára való túrós csuszát, mert ő ennél a fogásnál nem zavartatta magát, a háziúr felé fordult, és legelbűvölőbb mosolyával jelentette ki: – Nix dájcs.

Lefelé ballagtak a hegyről és azt mondták, hogy megvesznek éhen, de valami jót akarnának enni. A nő mondta, vagyis én mondtam erre, hogy följöhetnek egy körtés szendvicsre, de nem érdekel, le kell fényképeznem, miközben készül, mert el vagyok maradva a bloggal. A társaság érzelmeit ez a bejelentés sehogyan sem érintette, én pedig azt tudom elmondani erről a szendvicsről, hogy fotói sötétben készültek, ezért elnézést kérek, cserébe azonban a fogás hozza egy hors d’oeuvre színvonalát, benne a balzsamecettel meghintett hagymás zöld levelek íze csillapítja le a prosciutto, csirkemell, kéksajt és körte együttes markáns ízeit. 

Hozzávalók: 
Kenyérszeletek,
vaj,
zöldsaláta,
balzsamecet, 
lilahagyma, vékonyan szeletelve,
körte, kimagozva, negyedekbe vágva, vékonyra szeletelve,
csirkemell,
prosciutto jellegű sonka, 
kéksajt, 
só,
frissen tört bors, 
olívaolaj.

Elkészítés:
A csirkemellet megsózom, megborsozom, forró olajon hirtelen kérget sütök rá, majd előmelegített sütőben, 20 perc alatt puhára sütöm. Amikor készen van, a serpenyőből egy vágódeszkára emelem, és szeletelés előtt hagyom, hogy kipihenje magát.

A hagymát vékony szeletekre vágom, a salátát megmosom, lecsöpögtetem, összekeverem a hagymával, néhány csepp balzsamecettel hintem meg, olívaolajat öntök rá, és megborsozom.

A kenyérszeleteket beteszem a sütőbe, majd megpirított oldalukat fölfelé fordítom, és megkenem vajjal. Visszateszem a szeleteket a sütőbe, és megvárom, míg kissé megpirulnak. 

A csirkemellet vékony szeletekre vágom, a kenyereket kiveszem a sütőből. Vajazott felületükre zöldsalátát halmozok, a salátára teszem a sonkát, arra a csirkemellet, majd a körte, a sajt és végül egy kenyérszelet következik.










Fotó és szöveg: Keresztesi Judit
Szerkesztette: Keresztesi Barbara

Itt iratkozhatsz fel a hírlevelünkre, vagy követheted a bejegyzéseinket Twitteren, Tumblr-ön, Facebookon, a fotóinkat pedig a Pinteresten is megtalálod.