Napfény Poszt - Stílus, művészet, társasági élet - Budapest napos oldala

Napfény Poszt


Boldog új év!

2017. január 01. - napfényposzt

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
cover mzs
A Hetedik Mézeskalácsváros látképe. Fotó: Madarász Zsolt

         A Mézeskalácsváros összefoglalója egy újévi köszöntő lett, karácsonyi jókívánságnak terveztük korábban, aztán elözönlötték a termet a látogatók, próbálom így elterelni a szót mindenről, ami később következett be, mint vártuk. Ez a kiállítás gyönyörű. A tavalyi mézeskalácsváros is nagyon szép volt, de ez most nagy lett és szép együttesen. Először is, november óta százötven család, komoly férfiak és nők, és még sokkalta komolyabb gyerekek jelentős építkezésekbe fogtak, és ezt nem tudom, miért csinálták igazán, mert nem mondtunk szinte semmit nekik, se azt, hogy Jackie Onassis is itt épít, vagy, hogy ez a legfontosabb művészeti esemény Wagner Bayreuthi Játékai óta, tehát nem adtunk okot, sem nem kínáltunk a munkáért semmit cserébe, de ettől még darabonként körülbelül hetvenkét munkaórát fektettek ebbe az elhatározásba. Tésztát gyúrtak és terveztek, aztán vitatkoztak, álltak a panelek fölött, és írtak, mértek, feltaláltak, és még soha ennyit nem dolgoztak semmivel, aztán egyszerűen odaadták ezeket a kis szobrokat vadidegeneknek, nekünk. Könnyen meg is ehettük volna tejbe mártogatva mindegyiket komótosan a hátuk mögött. De nem így történt. Idén egyébként végre előkerültek a művészetkritikusok is, és mondták, hogy nem lehet tudni, mitől ölelkeznek össze itt az emberek, csak az látszik, hogy előbb vagy utóbb meg kell ölelniük egymást a városban, és azt persze lehet látni, hogy észbontóan szép a város, de hogy mi ebben a művészet. És ez a művészetben mindig kérdés, hogy az esztétikum nem elegendő, van-e gondolat is, mely a művészen belül él, és aztán valahogyan kapcsolatot teremt a külvilággal, így összeköt bennünket, és mondtam akkor, hogy az emberháló parafrázisa ez a város. Hogy természetesen, vagyis nem normálisan, tehát tudományos fantasztikumként említve egy ember úgy kapcsolódik egy másikhoz, ha mindenestől odaadja önmagát, és erre viszonzásképpen az a valaki mindenestől átadja magát neki. Az önzetlenséggel viszonzott önzetlenséget megérezve a hálózat erőtere megnő, kitágul csaknem a végtelenig, benne az egyéni teljesítmények is másként számolódnak: egy plusz egy sokkal több lesz, mint kettő, és ezt az igazi életben még nem szabad kipróbálni, de ebben a játékban lehet sebezhetőnek mutatkozni, nem eshet bántódása senkinek. És akkor mondta ez a berlini, hogy barátom, ez szerintem művészet.
         Úgy alakult, hogy idén nagyon sokan eljöttek hozzánk, motoros hidakat és szépen ívelő boltíveket és kupolákat, gyönyörű színeket, a felhők fölötti kézben pihenő teremtményeket és szépséges egereket meg kandelábereket adományoztak a városnak, és én különösen a gondolatokért vagyok hálás, amelyeket ilyen finoman fogalmaztak bele ezekbe a házakba a tulajdonosaik. Akik szeretnék látni, mi történt, január végéig ott van a Bálnában a város, idén is újévi kiállítássá változott. Imádom. Legyen nagyon boldog új éve mindenkinek! Az alábbi képriportot Barbi készítette a városról, idén is a házak apró, rejtett részleteit emelte ki. éve mindenkinek.

Tovább

Csirkemájhab, homár és Banoffee pite

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2016. május 21.
homar karamelltorta nyito01
         Kettőt kértek, hogy egy jó csirkemájhab az fontos lenne, mert, ahogy mondja Shawn McClain, ha egy májrecept rossz, az bazira rossz, az ő receptje könnyű, sima, mint a bársony és almás. Savanyított hagymával és zsályával adja föl a pástétomot, apró falat, olívaolajjal meglocsolt pirítós kenyereken. A menüben a pâtéhoz homárt és egy karamellpitét adtam intuitíve, és nemcsak azért, mert ez egy gyors uzsonnamenü, a homár körülbelül harminc perc alatt készül el, a pitét meg sütni sem kell, hanem azért, mert a homár fűszervajához misot kevertem, s a paszta enyhén diós íze az édes rákhússal keveredve szépen vezet át a pâté almás aromájából a banoffee egyszerű karamell-banán befejezéséhez. A másik, amit kértek, hogy legyen szerelem ma, mert az már régen volt, de erős igény meg volna rá pedig.
         Guillaume Bernard kopottas öltönye kifelé volt fordítva, a hátára dobta, és olyan ingerülten járt-kelt a szálloda halljában, mint egy kotlóstyúk, káromkodott és fizetett a személyzetnek, hogy hagyják békén. Létezése szárított petrezselyemnek volt mondható szerinte, amely párologni már nem képes és piaci hasznosítása pedig lehetetlen, vagyis nem is kérdés hogy egyben és darabjait tekintve értéktelen. Guillaume nem volt éppen jól tehát, látogatása a szállodában feltűnést keltett, bár nem foglalták szavakba meglepetésüket, mégis kiábrándítónak találták jelenlétét, ezt úgy mutatták ki, hogy lementek a pincébe, és üvegből vedelték a bort, Guillaume-ot nem hívták magukkal. Ő a kis szálloda portása mellé lépett, aki a kertben tollászkodott és a szomszéd utca pálmafáinak árnyékát nézegette. Guillaume hirtelen meleget érzett, fölfelé húzódó fájdalmat a mellkasában, a portásnak szőlőmag ragadt a fogába, azt piszkálgatta. Mindketten hallgattak, a láthatatlanság határán. Komplikálta a helyzetet, hogy Guillaume Bernardnak a beszéd volt a mindene, érzékeny, szép szíve megrezdült minden szóra. Finoman ívelő, határtalan mondatokat használt, olyan ritka kifejezésekkel, mint a kikeleti táborfogócska vagy a ripityára tört banditafejes, meg, hogy térlátása a tábornoknak meg, hogy csődtámogatási divízió… A halála napjáig nem gondolta volna, hogy újra találkozni fog ezzel a nővel, Julie-val, ma délután, amikor mindenki csak belapátolta magába a levest meg a húst, és megnézte a Kiskacsák randevúja című szélesvásznú, fekete-fehér mozit, amelyben Orson Welles egyszerűen nem szerepelt, nem is írta vagy rendezte, meg általában véve kikészült volna tőle, odament volna, és megrángatja a filmest, és mond neki valami olyasmit, hogy fiam, ha még egyszer meglátom a közelben, bizonyisten kiverem két fogát. Ezzel voltak elfoglalva a helybéliek, ő meg kiballagott a főtérre, és megnézte az ágyút, ez az a fajta városka volt, amelyikben ha a főtéren kiállított ágyút látta az ember, más programja bizonyos ideig nemigen akadt.
         Puhán és szótlanul ült Julie Mart a padon, a folyóhoz közel. Hintázott, előre-hátra himbálta lábait, az otthoni faliórán jártak a gondolatai. A lebontott csobogóból vékony sugárban folyt a víz a kőre, mintha valaki sírdogált volna, a kút picsogott és szivárgott megállás nélkül, és Julie tétlenül nézelődött, látta az embereket kiszédelegni a vonatállomásról, biggyesztették a szájukat és lamantinokról meg szögesdrótokról beszéltek. A pipája kihűlt az egyiknek, megpróbálta újjáéleszteni. Volt egy biciklista is, aki hajhullámait egy kis micisapka alá tűrte be, nadrágszárát meg ruhacsipesszel fogta össze, szürke, vacak nadrágot viselt, és vacak állapotú úttesten le-föl huppanva robogott el előtte olyan félénken és idétlenül mosolyogva, amiről nem lehetett megállapítani, hogy most okos mosoly, vagy a fiú csak meghűlt valahol. Komolyra fordítva a szót Guillaume háromdimenziós tere pont ott találkozott Julie égszínkék szemével, ahol meg volt írva előre, és a kéz, melyet Julie finomvonalúnak és gyönyörűnek látott, könnyeden legyintett. Guillaume Bernard egyetlen egyet szeretett ebben a kisvárosban, és az Julie Mart beszéde volt, amelyet előző éjjel a városházán hallott, és azt kérdezte rögtön, mindenféle bemutatkozás nélkül, hogy miért őt kérték föl, és Julie Mart az igazat mondta, mint minden alkalommal, amikor kérdezték valamiről, hogy fogalma sincs. De nagyon is körültekintően írta a szöveget, azt állította. Előtte megivott egy csomó Jagermeistert, aztán fölhívta az apját, hogy írja meg helyette a beszédet, amikor az apja nemet mondott, megpróbált lefizetni egy csoport elsőéves egyetemistát a hentes kuponjaival, amelyeket előző nap, különböző postaládákból halászott ki. Nemet mondtak. Végül, amikor lehetett már látni, hogy egyedül maradt, odaült a számítógépéhez, és előre megírt beszédeket kezdett keresni valami normális, internetes áruházban, de az oldal nem fogadta el a kártyáját, és így kénytelen volt ő megírni az egészet.

Tovább

Kecskesajt-saláta, kacsamelles szendvics, skót pohárkrém

Írta: Keresztesi Judit
2016. március 18.
skotpoharhab05
         Nem tudom, hogyan történt, vagyis az okokat nem ismerem jól. A szöveg, amelyet ide szántam egyik pillanatról a másikra eltűnt, a biztonsági mentések is mind kiüresedtek, nem maradt bennük adat egyáltalán, csak a címük volt meg. Én ezt nem viseltem emelt fővel, szeretném, ha ezt mindenki tudná, és ha valaki biztos abban, hogy ennek így kellett lenni, vagy abban, hogy legközelebbre egy sokkal jobb írás születik az előző romjain, szeretném, ha ezt a jelenlétemben nem mondaná ki hangosan. Most pedig a szépen megírt helyett elmondok slendriánul egy színigaz történetet.
         Volt egy álmom, amelyikben az Örökkévaló egy bisztróban reggelizett és húzta az időt az örökkévalóságig, a pincér legalábbis így érezte. A saláta és egy pohárkrém között vacillált, aztán egy szendvicset is kihozatott, az ölében egy asztalkendő feküdt, amelyre indákkal díszített sötétkék iniciálét hímeztek. Aztán átszólt az Isten a szomszéd asztalnál ülőkhöz, hogy ha kérheti, legyenek csendesebben, egyszerre csak egy beszéljen, és néha kettő vagy három, de az öt, az a maximum. A társaság tagjai mérlegelték a kérést, és nem méltányolták, szépségesen üldögéltek tovább, a lábukat nézték és ordibáltak, magas, eltántoríthatatlan férfiak voltak óriási szárnyakkal. Az egyik, a legszebb közülük az asztalon könyökölt, bal tenyerével az állát támasztotta, a másikkal a tarkóját, megkérdezte az Isten, hogy mi van vele. Mondta emez, hogy nem sok. Hogy van egy új trend, amitől állítólag rendbe jönnek a dolgok, meg kell fogni mindent, ami az övé, és eldobni közülük, ami nem szerez neki örömet. Eldobta a zellert, meg gondolkodik a villanyszámlán. Az Isten azt mondta, hogy ő gondolkodás nélkül eldobná a fürdőszobamérleget.
         Körülöttük a szabályzatnak megfelelően mindenki sötétkéket viselt, és nagyon kellett vigyázni, hogy jól variálják a kiegészítőket, ha nem akartak úgy kinézni, mint egy étteremnyi BKV ellenőr, kivéve a Halált, aki attól függően öltözött, hogy hova volt hivatalos, és ő például kimondottan örült, ha előre két hétre tudta a menetrendet, mert nem szerette a tisztázatlan helyzeteket. Ott ácsorgott most háttal a bejáratnak, sült padlizsánt meg kakukkfüvet halászott kifelé egy tál olívaolajból, egy pirítósra dobálta őket, nagy műgonddal igazította el a karikákat, aztán beleharapott a szendvicsbe, és teli szájjal beszélt, közben feszegette a leragadt gombokat a kis, félig üres komódról, hogy máig nem lehet idejárni normálisan, arról panaszkodott, mert elállja az utat a nagy fa, egy vaskos hársfa, és ki akarja vágatni azt a rohadt hársfát, mert mindig útban van, nem tud bejönni tőle az ajtón olyan hatásosan, ahogyan azt ő elképzelte, hogy a kasza az nem fért el rendesen, folyton hátratekeredik és kilóg, és ő ettől úgy néz ki az ajtóban, mint Anonymus, ezt utálja a legjobban.
         Ketten léptek be a helyiségbe, Az összeesés határán álltak, megragadták a hatósági szárnyakat és egyenként tapogatták végig őket, hogy mindegyikből kimenjen a fájdalom. Mögöttük egy háromajtós szekrény telis tel volt kötszerekkel, az egyik belenyúlt a szekrénybe, a fölső polcról levett egy gézpólyát, és magára tekerte, mert alaposan eltángálta a háborús sérüléseket hordozó mecénás, aki szomorú volt, de ha valaki a közelébe ment ütött, mint a bolondóra. Ezek ketten nevetgéltek és egymást lökdösték kötözés közben, egy alacsony angyal szendén sétált el mellettük, ezek hirtelen kinyújtották a karjukat, fölkapták, és ő eltűnt a szárnyak között, csak egy sötétkék nadrágszár látszott, amely úgy taposott a levegőben, mintha biciklizett volna. A kis angyal sivalkodott, hogy ezek mindig úgy viselkednek, mint két huszárkapitány, akik soha nincsenek szabadságon, és vezényszavakat kiabálnak, melyeket gondolja ő, hogy bátorításnak szánnak, de ezt aztán sehonnan, semmilyen szögből megérteni nem lehet, és ő meg pirosra meg zöldre változik ettől a viselkedéstől, és reméli, mondta, hogy egyszer majd súlyos rózsaszirmok peregnek bársonyosan a szájukból, és ez nagy meglepetés lesz mindenkinek. Ezen aztán a két nagy meg is lepődött, és a kicsit elengedték. Belőle finom, göndör pihék szálltak föl, köhintés hallatszott, s a kis angyal előrelépett, mindkét kezét felemelve gratulációkat fogadott a helyiség-szerte ülőktől, és lehetett tudni, hogy jó ideig meg fog élni ebből a jelenetből.
         Szeretném itt megjegyezni, hogy a korábban említett szendvicshez a szakács briósokat vágott ketté, a szeleteket megpirította, és egy távolról kócosnak látszó fejes salátából tépett le hozzá leveleket. Ezekkel a haragos- és világoszöld levelekkel ágyazott meg a rózsaszínre sült kacsamellnek, melyet karamellizált hagymával és fügelekvárral terített be, és a halom tetejére egy forró tükörtojást emelt, amely amikor kifakadt, sárgája szépen bevonta az alatta lévő rétegeket.

Tovább

Kacsasaláta, pesztós garnéla linguine, mini sajttorta málnaöntettel

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2016. február 25.
kacsa 04
         A Gdanskból repatriált pesti lelkész utálta a vakrandikat, különösen azokat, amelyeket a barátai szerveztek neki. De ők ki akarták házasítani, főként, mert reggel, amikor felébredtek már a konyhájukban ült, meresztgette a szemét és bőgette a kávéfőzőt és egyenként megnyomorgatta az este kisült buktákat, hogy melyik diós és melyik nem, mert a diósat nem szerette, és nem kérdezett, csak mindegyiket megtörögette, aztán ha nem talált lekvárosat legyintett, és elmesélte, hogy Sárika gyönyörű, súlyos mellekkel állt a Podmaniczky és a Rózsa utca sarkán valamelyik nap, s amikor megszólalt Sárika, a hangja zúgva hasította a levegőt, mint egy pofon, és őt minden szó megrázta, megremegtek a szempillái, ide-oda imbolygott, és magára gabalyította a sálját. A nő, aki a buktákat sütötte nagyon szerette ezt a gdanski embert, a nőgyűlöletét is. A férfi tüntetőleg írt egy szakácskönyvet, Főzés mikróban, egy főre címmel, lehetett tudni, hogy komolyan gondolja, amikor a kapcsolatairól beszélt szellemes volt és szomorú. Az a nő, akivel legutóbb összehozták a síron túl is vele akart maradni, arról ábrándozott, hogy hárfazene szól a mennyekben, ők meg páros teniszt játszanának Abe Lincolnnal meg Tupac-kel, a férfi nem szívesen mondott nemet, nem nagyon tudott tudniillik, egyszer még egy szamurájkardot is eladtak neki a zsibin, de a nősülés nem ment neki.
         Erre a randevúra egyedül öltözött, eleinte szürkében gondolkodott, de végül a sötétkék zakóját vette fel. Mielőtt elindult volna, bement a fürdőszobába, hirtelen felindulásból belekapaszkodott a vécé láncába, és kétszer egymásután lehúzta a vizet, mintha valami varázsajtót nyitna meg, aztán reménykedve felnézett, de még mindig ugyanazok a szögek meg boltívek vették körül. A mólóval szemben volt az étterem, a felszolgáló kirakta a kacsát és a májpástétomot, a salátahajókra mézes hagymakúpokat rendezett, és megszórta őket mandulával, a lelkész azután gőzölgő, lágy tésztát evett rákkal meg vastaghúsú olívabogyókkal. Akkor pillantotta meg a nőt, aki prémkabátban álldogált a kikötőben, látogatóba jött Pestre, eleinte nem akarta megmondani, kihez, de egy órácskára mindenesetre óvatosan leült az egyik székre, mint egy páva vagy mint egy kismadár. Ajándékot is hozott magával, az arcán finom ráncok alakultak át szép vonalakká amikor elmosolyodott. Ha elfáradt, elnézett a Duna irányába, aztán beletúrt a kabátjának a zsebébe, és képtelenebbnél képtelenebb McDonald’s figurákat vett elő. Ahogyan mentek beljebb a beszélgetésben, egyre-másra kerültek elő a fényképek, lábnélküli emberekről; nagyon-nagyon rossz fotográfus volt a nő. A feje meg a háta is hiányzott egyik-másik alaknak a képekről, a telefonjáról mutogatott meg mindent, a készülék fényét tükröző arcban megmártózott a lelkész tekintete, és zavarában távolsági autóbuszjáratokról mormogott, és málnaszószban megforgatott sajttortácskákat tömött a szájába, ezt a szépséges nőt nem akarta többé látni soha, ebben biztos volt. Otthon a kapualjnak nedves falszaga volt, de amikor a kapu alagútján végigmenve kiért az udvarra, ott már vakítóan sütött a nap. Másnap azután a buktás nő konyhájában kezdett megint, és a nő tudni akarta, hogy mentek a dolgok, és a lelkész aztán csak valami olyasmit mondott, hogy igazán nehéz az ő korában megszületni minden ürügy és ugródeszka nélkül, de ha vannak ilyenek, akkor meg még nehezebb, s közben beletúrt az ujjával egy tál rizstésztába, hogy van-e benne káposzta, mert azt nem szerette.

Tovább

Articsóka tárkonyos vajjal, chilis töltött édesburgonya, sült gyümölcsök kecskesajtos habbal

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2016. február 5.
kecskesajtos nyito01
         Elsőnek a kókuszolajat kevertem a krémbe, majd könnyű mozdulatokkal a mentát és a finom porrá őrölt zöldtea leveleket, és aztán ezt a kezemre kentem, fölhúztam egy cérnakesztyűt, a maradékot pedig egy Reichenbach porcelánba söpörtem, és ekkor véletlenül, mondom véletlenül eszembe jutott egy történet.
         Egy nő csak be akart nézni a szobába egy percre, látni szerette volna, mivel van elfoglalva az az ember, akire folyvást gondol. De a férfi nem ült a helyén, a nő ennek ellenére belépett az ajtón, kihúzta a féltett Steindl asztal fiókját, meglapogatta a papírokat és nyugtatömböket, aztán ujjai megérezték egy kép csipkeszegélyét. A fényképen az ezredes egyenruhát viselt, nem is látszott többnek harmincnál. A nő lehunyta a szemét, és újrahallotta a jancsiszögekkel kivert bakancsok dübörgését a parton, mint valami földindulás olyan volt a hangjuk, a hattyúk riadtan tárták ki szárnyaikat a zajra, hatalmas őrangyaloknak látszottak így a tavon. Otthon az ezredes, akinek olyan emlékezőtehetsége volt, mint a fényképezőgép, a búcsúestéjen a sikereiről beszélt, dísztelen egyenruhát viselt, mint egy teremőr, vagy szállodaportás, és lépten-nyomon megígérte, hogy letöri az orrát a képviselőknek, és szidta a fél házat, és pirannyáknak meg kecskéknek nevezte őket, nem érdekelte most, hogy kik hallhatják meg, amit beszél. Hanem aztán megfeledkezett mindenkiről egy percre, és látogatóit elhagyva megrohamozta a teleszkópot, amely a kis hálószobában volt beállítva, s rámeredt a szomszédos birtok nagyasszonyára, a szépséges, varázserővel bíró képviselőnére, aki a kabátját porolta, nem lehetett tudni, hogy mi okból. Fél méterre tőle boldogtalanul ott várakozott a képviselő, nehezen lélegzett és méltatta a kapcsolatát a feleségével, s eközben remegett, mint a nyárfalevél. Néhány percig fájdalmas csendben álltak egymással szemben, aztán a képviselő lehajolt és megcsókolta a nő kabátjának ujját, aztán fölnézett, és lehetett látni, hogy az asszony tekintete megbűvöli, mint a tigriskígyóé a fehéregeret. A képviselőnének ébenfekete haja volt. Az ezredes hümmögött, és bosszúsan rázta a fejét, mert azt gondolta, hogy mire annyi idős lesz, mint akkor volt, legalább részint megismeri a világmindenség egyetlen valamirevaló rejtélyét, amit mindenki csak nőnek nevez. Aztán visszabaktatott a társasághoz, oda-odavigyorgott a krumplievő Bábosikra, aki háttal neki próbálta elfogyasztani az ételt. Az ezredes az articsókákat egyenként emelte le a tálcáról, a kis leveleket gyengéden fogta ujjai közé és leharapta a végüket, száz aprót harapott, minden falatot előzőleg gondosan fokhagymás majonézbe mártogatott. A tábornok sóhajtozott, odalépett Bábosikhoz, és kievett a tányérjáról egy töltött-sült krumplit, és teli volt a szája miközben a nőkről gondolkodott, hogy Attilát a hunt előbb megszelídíteni, mint egyiket-másikat, és közben kimagasodott a hangja a boldogságtól, mert a töltelék, amelyet Bábosik elől elhalászott szétomlott a nyelvén, és erre az erős-édes szalonnás ízre egy krumplitól egyáltalán nem számított. És amikor már a férfierkölcs, a magasabb bölcselet éles szemüvegén át nézte a nőket, azok testének szépségét is figyelve szabad szemmel, tehát úgyszólván tökéletlen műszerrel, Harmati fényképész jött oda, és kést meg villát tartott az egyik kezében, a másikkal meg törült egyet a száján, aztán levette az ezredest a gépével, amint az a gyönyörű, ánizzsal párolt gyümölcsökre tejszínes kecskesajtos felhőcskéket rendezget.

Tovább

Fokhagymás garnéla, flamand tojás, mandulás gyömbéres körte

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná
2016. január 21.
zoldsegek nyito01
         A végtelenségnek, melyre még visszatérünk, megvolt az a hátulütője, hogy összemosódtak a napok, egy szerda, csak példaképp mondom, az gondolkodás nélkül lett csütörtök, nyilván érthető, hogy ezzel a megszorítással így minden, amit el akarok mesélni azon a napon történt, amelyiken akart. Tehát ezen a különös napon az Isten azt mondta, hogy: jól van, neki erre tényleg nincs ideje. A bal felől srégen mögötte várakozó angyal erre hangosan felnevetett. Az Isten kíváncsian nézett hátra, arca, ez a fiatal férfiarc, amelyet egyébként mindenki idősnek ábrázolt, és ezen ő, az arc tulajdonosa sokszor elcsodálkozott, rózsaszínre változott, az angyal keresetlenül elmosolyodott és ő maga is elpirult, de egyáltalán nem félénkségből. Legyenek szívesek, szedjék össze magukat, mondta aztán a szeráfok főnökének az Isten, erre nem szólt senki semmit, az Úr fáradtan sóhajtott, eszébe jutott egy luxemburgi férfi, aki a maga vad, csöndes, kávéházi módján megkérdezte az Úrtól nem olyan régen, hogy a humora, az meg hova lett, és erre neki rögtön a nő jutott eszébe. Az Úristen a történeteket szerette. A nő egy történetet írt. Egyébként mindig egy történetet írt, úgyhogy pusztán ennek a képnek láttán nem lehetett őt időben jól elhelyezni, de annyi bizonyos, hogy most, mint egyébiránt általában, úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a zöld szempár őt figyeli. Emez nem zavartatta magát, mintha csak tűnődés közben, véletlenül rajtafelejtette volna a tekintetét a nőn, puha arca volt, szép, egyenes orra, a halántéka fölött kétoldalt felfésült, gesztenyebarna sűrű hajából kivilágított néhány szőke tincs, rövidre nyírt szakállából ugyanúgy. Az Úristen evés és beszéd közben is egyre csak a nőt nézte, olykor kissé az oldalsó ajtó felé fordult, de a szemét sohasem vette le róla. A nő egy mondattal vacakolt, „… habos levesbetéteken merengve hazafelé ballagott, és pont ott, a szőlőlugasokkal szegélyezett félúton álldogált ez a férfi, nézte a telefonját, nagyon sok mindent megnézett már, de még mindig nem mindent, finom ujjai a telefon tükrén siklottak ide-oda, leheletvékony szálakkal kötöttek össze a félhomályban mindent mindennel, szinte észrevétlenül…” – Igen? – nézett föl egyszer csak a nő. Alig volt ez kérdés. Inkább állítás. Hangsúlyos állítás. Igen.
– Ez ő?
– Ez ő.
         Hogy mondjon már el ennek a férfinek mindent részletesen, mondta az Isten. Hogy nincs az az isten, ha érti az Isten, hogy mire gondol, mondta a nő. S közben tömte magába a chilis, fokhagymás rákokat, friss kenyérrel, egyiket a másik után, most belenyúlt az apró edénybe, s hogy nem tapintott ki már semmit, legyintett. És már bőven benne jártak a délutánban, amikor kitért a konyha irányába és óvatosan a tűzhely fölé hajolt, hogy beleegyen a maradékba, a zöldségek sorának szalonnával ízesített keverékébe, melybe kis mélyedéseket simítottak korábban, s ezekben most frissen tükörtojás remegett. A szafttal a blúzát ledisznózta, és beletörülte a szoknyájába a kezét, majd kikanalazott a desszertből is egy darabot, a mandulás morzsával meghintett, alig átmelegített gyömbéres körtékből, és teli szájjal mondta, hogy sérti az önérzetét, hogy ahogy most eszik, azt róla egyébként korábban feltételezték, de maradjon ez titokban, azt szeretné kérni.

Tovább

Kecskesajttal és szilvacsatnival töltött rétestészta, sült csirke, sült zöldségek, tejszínes sütőtökhab

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. december 16.

kecskesajtosbatyuk hozzavalok
        Folyton nagyszájúskodott, hogy ráér mindenre, és általában rá is ért, csak ilyenkor nem, ilyenkor alig maradtak szabad percei. Őszig az események súlytalanul, tétován szóródtak szét, mint az esti köd, de ebben a maradék időben úgy érezte, mintha az év megkétszereződne, és az egész második része ebbe a másfél hónapba akarná beleegyensúlyozni magát. Az órájára nézett, majdnem befejezte kis körútját, már túl volt az előnyös zöldségvásárláson, és megállt a Fővám téren, ott lenyelt egy feketekávét, meg egy marlenkát, aztán beugrott a Birs Bisztróba, ott nyilván egy kapucsínót ivott meg, és lehetséges, hogy azon való örömében, hogy megspórolt egy százast az előnyös zöldségvásárláson, bement még a Goethe Intézetbe, hogy újságot olvasson, és közben azt hiszem, elfogyasztott egy tejeskávét. Otthon talált egy filmet, amelyben Ronald Reagan játszott valamilyen mellékszerepet, megnézte ezen kívül az új Terminátort is, és ekkor úgy érezte, felkészült maradéktalanul politikatörténetből, elment, és levizsgázott, azt nem állítom, hogy tudott mindent, de szórakoztatóan nem értett semmihez, és ezt valahogy itt mindig értékelték.
         Ezt a történetet legszívesebben rögtön az étellel kezdte volna, hogy a csirkék a deszkán feküdtek. A hentes fölbontotta őket, és emlékezetből tapogatta ki a belső részeiket, mint egy órásmester, el-elvágott valamit, kiszabadult a zúza a máj, meg a szív is. A darabokat egy tálba tette, puhán, nehogy valami bajuk történjen, és mint a színes gyöngyök hevertek egymáson a belsőségek, aztán szétbontotta a csirkéket a hentes, és előtűnt a halványpiros tüdő, a göröngyös zsírfelhőcskék meg mint a selymes bárányfelhők, úgy vonultak a színhúson, sárgák voltak, mint a szétcsöpögött méhviasz. És amikor kigurított mindent a deszkára, a hentes fiú fogta a kést, megköszörülte a fenőacélon, aztán földarabolta a csirkét, és becsomagolta neki.
      Otthon apró, sütőtökhabos desszerteket készített elő, éppen csak egy falat fért a kis üvegpoharakba, a rumos rétegeket tejszínhab és gyömbérkeksz választotta el egymástól, a kockákra vágott rétestésztát pedig kecskesajttal és fűszeres szilvalekvárral töltötte meg, majd fölcsavarta a négyzetek széleit, hogy azok aztán halványnarancssárgára süljenek: sok-sok mindenkit kellett megetetnie. Nyilván nem egyedül, mert azt nem lehet, hanem egy fontos nővel, aki feltűrte a ruhaujját, s a mozdulatai szépek voltak, és hintázó kése nyomán lassan salátává változtak a spárgák és a cukkínik is, a nő fokhagymadarabokat dugdosott a zöldségpálcikák közé, hogy a sütőben majd átjárja őket az illat. Közben arról érdeklődött, hogy akar-e emez a nő hallani ma valamilyen történetet, és ő mondta, hogy ne vegye zokon, de elsősorban ezért engedte ide be, s csak másodikként azért, mert elpusztulna itt egyedül ennyi munkától. Kérdezte a nő, hogy mi érdekelné, és felelte neki ez, hogy mondhat bármit, viszont ha nem szerelemről beszél, fogja rövidre, mert csak úgy tesz majd, mintha figyelne, a szerelem érdekli elsősorban. És a nő elmesélte, hogy aznap egy szépen szabott tengerészkék ruhát viselt, abban nagyon nagy sikere lett, de biztos, hogy nem a személyisége nyomán, mert annyira félt, hogy egy szót sem tudott kimondani. A ruha hosszú volt korábban, aztán a rádióban Bobby Darin a „Beyond The Sea”-t kezdte énekelni, és a nő hirtelen úgy érezte, hogy ez a dal lerövidíti a távolságot a külvilág és e között a szoba között, levette a szoknyát, az asztalra tette, s az ollóval egy kiskabátra való darabot vágott le belőle. Aztán eldolgozta a rojtokat, és lázasan húzta vissza a szoknyát, és látta, hogy tíz évet fiatalodott attól a távolságlerövidüléstől. Éppen csak annyi ideje maradt, hogy megigazítsa a harisnyáját, és meggyőződjön a felől, hogy most szép csak a lába igazán, hogy azok a kis árnyékok a térd alatti inak között, a Szentléleknek a finom ujjlenyomatai meglepetést és lelkesedést lesznek képesek kiváltani, vagy nagy felháborodást, azt még nem tudhatta előre. Akkor kiment a ház elé, és ahogy az az ember, aki autójával beállni készült az udvarra ránézett a nő térdére, elfelejtett kormányozni, és beleszaladt egy tujabokorba, ebben a nő jó előjelet látott.
         Aztán ugyanez a nő odatartotta a tenyerét, ez a másik pedig beleszórta a leforrázott fűszereket. Azért öntötte le őket forró vízzel, mert mint mondta, finomabban oszlanak el így az illatok. Majd fogta a húst, és a tenyerében lévő fűszerekkel bedörzsölte, és lehajolt, hogy magába szívja a friss, fűszeres hús szagát, és szép volt e percben, mint egy költő, majd halkan átismételte a sorozatot: bors só, fokhagyma, gyömbér, kakukkfű, és miután elsuttogta ezt az imádságot, intett, hogy mehet minden be a sütőbe.

Tovább

Zöldségek á la grecque tojással és fűszeres szósszal, tárkonyos csirke, mini pavlovák, gránátalmával

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. november 10.
habcsok granatalmanyito01
         Éreztem az utca sarkán, hogy elönti a nyugati szél a fasort, és végigsöpör a kátyúkon, megállapodik a nagy ruhaáruház kijáratánál, föltornyosítja a leveleket, és a férfi ott állt mellettem és azt mondta nekem, hogy nekiment valakinek a biciklijével, akinek eltört a lába. De nem a biciklikarambol közben tört el, hanem már előtte, és amikor ez az én barátom nekikoccant, a tündöklő, fehér gipszbe mártott boka kékes visszfénnyel ragyogott az utcai megvilágításban. Azt kérdeztem, hogy hogyan történhetett ez, ő pedig azt mesélte, hogy egy középkorú férfi akkora kalapban, mint egy szalmakazal igyekezett lefelé egy lépcsőn, és majdnem az utolsó pillanatban ugrott át a hajó korlátján, amikor az már éppen elszakadt volna a parttól. Az én barátom ekkor fölnézett, és elfintorította az orrát, aztán hátrahőkölt a meglepetéstől, mert egy hajósinas kiöntötte a vödörből a piszkos vizet, tisztát hozott, és nekilátott, hogy kisöpörje a fedélzetet. Az egyik kabinból ekkor kilépett egy nő, megérintette az inas karját, és mondott neki valamit, amit azonban a nagy zajban nem lehetett érteni, és a barátomat kíváncsiság öntötte el, hát ez meg micsoda, gondolta. A hajóskapitány a hajó fölső emeletén járt-kelt, langyos tejet ivott, és kis kókuszos mandulás kekszeket majszolt hozzá, és ahogy a barátom bámulta, a hajóskapitány megállt a bögrével kezében, nagy, finom ívekben feliratokat rajzolt egy lapra, aztán fölmutatta az előbbi nőnek, aki mellette állt most már, hogy rájöjjön a nő, hogy ha megfelelően viselkedne, a hajóskapitányt egykettőre kineveznék tengernagynak, vagy ilyesminek. A hajóskapitány aztán további langyos tejből merített inspirációt és újabb feliratokat mutatott föl a nőnek, akinek ezekre a szavakra elváltozott az arca, úgy villogott azon az arcon a harag, mint az igazgyöngy, és azt lehetett volna gondolni, hogy ütni fog, de nem, elővette a kis piperetükrét, és belenézett, hunyorgott is, a szemüvegét valahol a kabinjában hagyta. Aztán a barátom lendített egyet a biciklijén, és már csak annyi ideje maradt, hogy előrekapja a fejét és olvadozzon a látványtól, így ütötte el a törött lábú nőt. Nagyon restellte magát, és legszívesebben csak megölelte volna ezt a nőt engesztelésül, de aztán nagy meglepetésére a nő mentegetőzött, hogy minden az ő hibája, egyébként sem lett volna szabad lejönnie, ez még egy fekvőgipsz, mutatott a lábára, de valahol almatortát sütöttek, annak az illatát követve tévedt le a partra. A barátom pedig kénytelen volt annyival beérni, hogy meghívja uzsonnára ezt a nőt, és majdnem nem hitt a fülének, amikor amaz a meghívást elfogadta. A szemközti ház földszintjén hétköznapi salátát és csirkét ettek, a zöldségeket éppen hogy átmelegítették, koriandermagvakat szórtak a posírozó lébe és fehérbort öntöttek hozzá, ebben szelídítették meg a karfiolt és a többi zöldséget, hogy ne legyenek olyan katonásan, érdesen nyersek, és a salátát egy olyan szósszal öntötték le, amely mustár és kapribogyó igen egyszerű keveréke. A csirkét tárkonnyal sütötték össze, végül buborékokat, mini pavlovákat adtak fel, kókusszal és vaníliával ízesítetteket, és tetejükre gránátalmát halmoztak, hogy a friss, kissé savanyú íz megtörje a cukorhabot. És a barátom az uzsonna vége felé zavarában sapkákról és viharbiztos szobáról kezdett beszélni, és nagyokat nevetett, így ültek egymás mellett a törött lábú és a biciklista, és a barátom kétségbe esett, de úgy tett, mintha nem esett volna kétségbe; hogy ő teljességgel érthetően intelligens férfi, kenterbe ver itt bárkit, rokonszenves, nyílt egyéniség és így tovább. Persze, jobb volna, ha ezen fölül még egy édes pofa is volna… de nem akarna elkalandozni, mondta, szóval a nő hirtelen fölállt, aztán búcsú nélkül kibicegett az ajtón, és eltűnt a sötétben, és láttam, hogy a barátom már a cipőjét figyeli, láttam, hogy tanácstalan, és azt mondtam neki, hogy én nem értek ehhez az egészhez semmit. Csak annyit esetleg, hogy olyan, mint ha megtöltenék az ágyút az emberrel, aztán következne egy fülsiketítő dörrenés, és az ember hátsó rézsútos mély kartartásban szállna fölfelé, és a ballisztikus görbe csúcspontján kiegyenesedne, és mosolyt szórna, meg csókot dobálna és fejjel lefelé jövet az ember látná, hogy nem jó felé jön, de még mindig mosolyt szórna, és aztán hangtalanul összetörné magát a kerítés mögött a farakáson. S miután később összeforrtak az alkatrészei, már kétszer is meggondolja az ember, hogy mosolyt szórjon meg csókokat. De szerintem, ha nem rémül halálra egy kicsit az ember mind ahányszor beszélnie kell egy ilyesvalakivel, mint ez a nő volt, akkor meg egészen biztos, hogy nem az az illető számára az igazi. És ő mondta, hogy ez meg milyen egy nem európai fogalmazás, és én mondtam, hogy már hogyne lenne az én fogalmazásom európai.

Tovább

Gnocchi chorizoval és cukkínivel, mandarintorta

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. november 2.
mandarintorta nyito01
         Elmesélem úgy, ahogyan történt. Az étterem tulajdonosa kiirtotta az éttermet az étteremből, és a belsőt a polgári otthon melegével árasztotta el, és nem készült el teljesen, de megnyitott szombaton. A helyiség lassan megtelt élettel, jelmezekbe öltözött nők és férfiak hajladoztak a szépen berendezett szobában, mely így nemcsak a mennyezetről alácsüngő lámpák fényétől ragyogott, hanem az ide-oda mozgó poharaktól s főleg a négy pár szemüveglencsétől, melyek a puncs körül tolongtak, és érdeklődve figyelték a tálban lebegő jeget. Csöngettek. Az ajtóban egy fiatalember tűnt föl bőrig ázva, ruhájának apró redőiből csurgott a víz, cipője valóban lyukas volt, a sarka pedig félretaposott. Egyik talpáról a másikra állt, mint a kacsa, ballábas cipőjének foszlányai közül előkandikált sötét, csíkos harisnyája. Esős ősznek volt öltözve vagy, ahogy mondta, november elejének, s ez az átkozott kreatúra úgy festett elnyűtt ruhájában, felöltő nélkül, gyűrötten, mint aki vízbefulladt. Az étteremtulajdonos elismerően pillantott a jelmezre, majd az étterem belseje felé intett, a pszichológia tudományok doktora pedig mint egy vízesés haladt át az asztalok között, és barátságosan üdvözölte a vendégeket.
        A szoba sarkába állított asztalt ültük körül, november eleje szemben velem, tőlem jobbra a kalóz, balra a Denevérember. Ilyen szűk helyen elkerülhetetlen, hogy össze ne érjenek a lábak, nem kell sok, hogy a térdek találkozzanak, s úgy maradjanak. A Denevérember nem akart kikezdeni a kalózzal, de azért szóvá tette, hogy az első gyenge térdkoccanás után amaz kissé eltolta székét az asztaltól, s keresztbe vetette a lábát, jelezve, hogy szó sem lehet semmiféle asztal alatti tapogatásról. Egy párt pillantottam meg ekkor, az egyik lámpa fényének záporában álltak, és mintha valamiféle szalontáncba akartak volna kezdeni, de csak a férfi hajolt közelebb, és a szép arany keretben álldogáló nőnek suttogta el, mi minden történt vele aznap, a nő pedig minden mozdulatával a férfi apró ráncait simogatta ki.
       Már hajnalodott,  amikor egy medve és egy nyúl lépett a büféasztalhoz. Bort töltöttek maguknak, a nyúl kitett az asztalra egy nikkelezett órát, úgy tűnt, mintha határidőre akarna mindent megenni, aztán elpanaszolta, hogy nincs étvágya, a hús üli meg a gyomrát, és hogy szed valamiféle probiotikumot, attól meg a háta fáj, nem tudja mi lesz, majd harapdálni kezdte a vajas tésztákat, melyekre finom halmokat emeltem karamellizált hagymából és szardellahúsból, aztán olívabogyóval világítottam ki őket. A medve közben beleevett egy kanállal a gnocchiba, amelyet cukkínivel és chorizoval sütöttem össze, és amikor a falatot lenyelte, elvette az öblös kínáló tálat az asztalról, az ölébe ültette, és befalta mohón az ételt, leette a bundáját a lével, és amikor elfogyott a gnocchi, már érezte, hogy a nyúl szemrehányóan nézi, hogy megint úgy eszik, ahogy egy rendes medve nem eszik, még jó, hogy addigra jóllakott, mert ez a tekintet mindig elvette az étvágyát. A nyúl langyos kávét töltött magának, és udvariasságból elvett néhány gyümölcsöt, de aztán meggondolta magát, és a mandarintorta mellett döntött, kiskanállal gyöngéden fölkopogtatta az égetett cukrot, azután nagyokat merített a kardamomos tésztába tölött mandarinkrémből. 

Tovább

Sült körték Brie sajttal, szűzérmék zsályával, normandiai almatorta

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. október 18.
sultkorte brie nyito01
         - Valahol elszámoltuk magunkat. – erre a kijelentésre riadt föl a nő. – Éspedig hol? - színlelt érdeklődést, meggyötörtnek és kissé ostobának érezte magát amint ott ült az asztalnál még mindig álomittasan. A férfi kigombolta a zakóját, a legközelebbi székre telepedett le, aztán a nőre nézett, és úgy kérdezte meg: – Mondja, horkol maga? A nő nem válaszolt rögtön, csak álmosan végigtekintett ennek az embernek a szép kezén, és azt felelte, hogy valószínűleg igen, de sosincs ébren olyankor, és nem tudná megmondani biztosra.
         Egy jól öltözött társaság lépett be az ajtón. Gömbölyű tokokat vonszoltak magukkal, s ahogy igyekeztek az étterem ablakai felé, ezek a tokok folyton egymáshoz meg a vendégek vállához ütődtek. Zenészek lehettek vagy kalaposok, és később, ahogyan az asztaloknál ültek, rendelésbe kezdtek, egymást túlkiabálva kérték az ételeket és mindannyiszor, mikor valami újabbat rendeltek fölmutatták a pénzüket, úgy lehetett hinni, örömüket lelik ebben a mozdulatban. A dékán úr szintén az ablaknál ült, újságot olvasott, és mert a zenészek üvöltöttek, lassan fölemelkedett, aztán sétába kezdett, szörnyen érdekes cikk lehetett az, mert le sem vette tekintetét a lapról. Egy széles mozdulattal egymás alá hajtotta az újság fehér szárnyait, hogy az egyik keze aztán fölszabadulhasson, és így haladt az étterem közepébe, kitapogatta a négy asztallal bentebb lévő szék támláját, és aztán is csak olvasott tovább.
         Az étterem tulajdonosa nagy gonddal pucolgatta a poharakat, a fény felé fordította őket, aztán újra áttörölte mindegyiket, a főúr meg, mint egy hajóskapitány, egyik kezét hátul a derekán pihentetve, álltában igazított egyet a villákon, aztán sorban hozzáért a többi evőeszközhöz a tálalón, és ahogy a tulajdonos átnézett egy poháron, szerelmesen figyelve, amint az üvegen a Napból egyenesen származó finom fénysugár csúszik keresztül, hozzálépett a konyhásfiú. Az alacsony, barna férfi kapkodva szedte a levegőt, hadarva beszélt egy rágcsálóról, hogy alighanem ugyanaz lesz, amelyikről azt hitték már elköltözött, vagy az is lehet, hogy csak megbújt a gazdátlan üzletben mellettük, mindenesetre most az étterem konyhájában válogat a szemét között. És ezzel számtalan egészségügyi szabályt megszeg, tudomásával – tette hozzá kedvetlenül. A tulajdonos minden figyelmét lefoglalta annak csodálata, ahogyan a pohár csordultig telik fénnyel, s hangjában nagy-nagy nyugalommal azt mondta a konyhásfiúnak, hogy rávehetnék a patkányt esetleg, hogy viseljen hajhálót.
         A nő közben egészen fölébredt, a férfit nézte, illetve olykor lopva visszatért bámulására, mert a szemek, amelyek általában jeges visszfényt vetnek, most derűsen tekintettek rá. A férfi magához intette a pincért, angolul beszélt, körtéket rendelt, melyeket mézzel és mustárral locsoltak meg, magházukat forró Brie sajttal töltötték tele, és pisztáciával hintették be a felszínüket. A porcelánkínálók fedelét kis virágkötészeti szobrok díszítették, az előételhez fehérbort szolgáltak föl. Ők elmélyültek a mesében, nem volt igazán súlya a beszélgetésnek, hogy túlontúl telivannak a múlttal, azt mondták. Bennük van a múlt és nehéz helyet találni az úgynevezett újnak, a régi hiányának pontosabban, contradictio in adiecto a régi hiányának több hely kellene, mint magának a réginek kellett volna, körülbelül. A férfi főételnek szűzpecsenyét kért, zsályával, mustáros fűszerezéssel mindkettejüknek, meghallgatták, ahogyan az ingaóra elütötte a hatot, majd a férfi normandiai almatortát hozatott, amelyben forró mandulakrém gőzölgött, és aztán megvárták, ahogyan az ingaóra a hetet is elüti, nem siettek.

Tovább

Kagyló fokhagymás fehérboros szószban, mini diós rétes

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná
2015. október 11.
kagylo nyito01
          Határozott mozdulattal benyitott a kert kapuján. Az udvaron aranyszínű őszi napfény ragyogott, a sugarak lefolytak a bokrok és virágok szárain, a levelek pedig úgy csillogtak a napsütésben, mintha vajjal kenték volna be valamennyit. Végighaladt a terméskövekkel kirajzolt utacskán a kopogás felé, amely valahonnan a ház háta mögül szállt föl. Az út egyenesen vezetett a fák között, aztán egy kunkorral a hátsó veranda felé fordult, ahol az asszony egy karosszékben ült, előtte egy zsámoly, a zsámolyon írógép, az asszony térdeit enyhén szétvetve hevesen ütötte a kis gép billentyűit, aztán kihúzta a papírlapot, ráhelyezte a többire, melyek a karosszék mellé állított ládán rendetlenül tornyosultak, egy porcelán ludat tett a kazal tetejére nehezéknek, s csak ekkor nézett föl. Nagyon szerette, ahogyan ez az asszony ránéz. Látta, hogy látja őt és kedvét leli benne, látja a ruháját, a haját, látja a cipőjét, a gondolatait, olyannak látja, amilyennek mindenkinek láttatni akarta magát. Az asszony most fölnyalábolta a teleírt oldalakat, hogy összerendeződjenek gyengéden a láda falapjához ütötte őket, majd a kéziratot odanyújtotta a nőnek és megkérte, hogy tegye át arra a kerekfedelű asztalkára, amelyen az üvegpoharak csilingelve koccantak össze, valahányszor az utca végéből fölhangzó, hegyomlásra emlékeztető zaj megrázta a verandát. – Ez gyönyörű és titokzatos. – jegyezte meg a nő a dübörgés hallatán. – Ugye? – felelte az asszony – és nekem olyan szerencsém van, hogy ezen a szépséges környéken lakom. – Az Istenért, üljön le, kérem. – szólt rá ekkor a nőre, aki keresett egy széket, elhelyezkedett, és a délután hátralévő részét azzal töltötték, hogy puhán kérdeztek és válaszoltak, életről és halálról… hogy szobafestők jártak itt, mesélte az asszony. Aztán, hogy Marcel Raymond álarcban kereng a költészet körül, meg, hogy elakadt most, egy új problémán töpreng, igen különös dolog ez, ezerszer próbálta elképzelni az egyik szereplőjét kiabálás közben, de nem sikerült. A férfiarc ellenáll neki, szomorúságot sugároz felé, és nem sikerül ezt a szájat képzelőerejének legmegátalkodottabb igyekezetével sem arra kényszeríteni, hogy olyan szavak jöjjenek ki rajta, amelyek bántanának, nem tudja a férfit a gyűlölet fintorával eltorzítani. Az arc leküzdhetetlenül ellenáll képzelőerejének. - Mit tehetek én? – nézett föl a nő. - Nem kell tennie semmit, szívem, csak elmeséltem – mondta az asszony – ha mindenről volna magának is véleménye, soha semminek nem érnénk a végére.
         Kevéssel múlt el hat óra, már csaknem beesteledett. A verandáról nyíló nagyebédlőben vacsorához kezdtek teríteni, asztalból egy volt, tizenkét személyre, kintről látni lehetett, hogy miközben a bentiek szótlanul hordják a tányérok, villák és késféleségek minden fajtáját, valaki csendes lelkesültségtől eltelve igazgatja az asztal közepén álló csokrokat és az asztalkendőkből kis háromszögeket hajtogat. Az asszony fölemelkedett a karosszékből, az ebédlő felé indult, a nő követte, lassan haladtak egymás mellett, az asszony rápillantott: - Ön nem független, de uralkodó – mondta. - Ki fölött? – kérdezte a nő lemondóan. - Kisfiam, önnek egyetlen szavába kerülne, és a Gellért-hegy mindenestül Pestre vándorolna le. A nő bólintott, de nem felelt, csak odalépett az asztalhoz, amelyen az általa keresett fölirat a környező, halvány fényeket magába nyelő, mindent elborító félhomályban alig volt látható. Ekkor valaki egyenként meggyújtotta a nehéz karokon ringó gyertyákat, s a helyiséget kisvártatva meleg, sárga fény világította be. A kagylót öblös tálakban tették asztalra, a héjakat fokhagymás, fehérboros szószban nyitották meg, hozzájuk friss kenyeret adtak. Előételnek olvasztott camembert és zellerszálakat szolgáltak föl, végül puha, vékonyra sodort, rummal és fahéjjal fűszerezett dióval megtöltött apró réteseket kínáltak a feketekávé mellé.

Tovább

Narancsos csirke oregánóval, gyömbérkuglóf

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
gyombereskuglof nyito01
         Lassan ült föl. Lábaival megtámasztotta magát, két keze úgy lógott behajtott térdén, mint két ernyedt uszony… Amikor a párnára nézett, látta, hogy a verejték kirajzolta arcának körvonalait ott, ahol előbb feküdt. Álmában emberek hajladoztak körülötte a sötétben, párok keringtek körbe-körbe, egyik kezük szabadon, a másikkal a táncosuk nyakába kapaszkodtak, arcukat egymás arcához szorították, mintha egymás lélegzetét itták volna. Egy asszony állt a terem ablakában, figyelte, amint odakint egy női ing hull alá a fölső emeletről, aztán a felfelé törő huzat a ruhadarabot egy pillanatra megállította az ablak előtt, a blúz széttárta karját, és az asszony hirtelen mozdulattal előrenyúlt, gallérjánál fogva megragadta az inget és magához szorította, mintha egyes egyedül ebben az ingben lakozna a Szentlélek. Hirtelen valaki berúgta a szoba ajtaját. Az illetőnek volt még ideje célozni, de az asszony egy dobbantással ellökte magát az ablakkerettől, és fejjel előre beúszott a mély éjszakába, aztán le a sárguló orgonabokrok és virágzó dáliák közé, földet érve puha bukfencet vetett, és fölegyenesedett… gyakran felébresztette ez a kép.
         Többé-kevésbé elhatározta, hogy föláll az ágyról. Óvatosan, tapogatózva ment ki a sötétben, a konyhába csak a redőny apró résein át folyt be egy kis bágyadt fény, mely hajszálvékony, sárga vonalakkal vonta be az asztalt. A ház mellett elhajtó autók kerekeinek lágy, dallamos klaffogása hallatszott, a motorok ritmikus surrogása… és a szomszédból megint az a dal, mint a dagály… cry me a freaking river dünnyögte egy férfi érdekes, magas hangon. Állt egy percig a félhomályban, aztán kinyitotta az ablakokat, arcát megpaskolta az őszi levegő. Életében harmadszor fordult elő, hogy nem tudta kiszámítani, mi fog történni vele. A kártyaasztalok jutottak eszébe, melyek mellett fegyelmezetlenül viselkedett általában, nevetgéléssel zavarta a tanítást, az óra alatt evett és fecsegett is állandóan, konkrétan bárkivel, de így éppen ettől az asszonytól tanulta meg, amit álmából riasztva is tudott: jól játszani, és elegánsan nyerni és veszíteni, és nem foglalkoztatta most, mások hogyan szokták, ő így gyászolt. Borsot, gyömbért, narancsot vett elő. A mélyfényű, karamellszín gyömbérkenyeret friss törött feketeborssal és kandírozott gyömbérrel fűszerezte, a csirkecombokhoz oregánót és narancsot adott, és előételként szőlőt és lágy brie sajtot szolgált föl, melyek mellé kandírozott gyömbért és fekete olívabogyót tett az asztalra.

Tovább

Lazacos szendvics kelkáposztás-citromos zöldkrémmel, áfonyás kenyér, füstölt szalonnába tekert sárgadinnye

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. szeptember 27.
kelkaposzta peszto nyito01
         Hol is tartottam. Ott, hogy szórványosan és kíméletesen esett, ritkán látunk ennyi vizet külön-külön, a rádió is bemondta, és ha nem mondta volna be, akkor is tudnám, mert a mellékhelyiség plafonjából csordogált a víz a műgonddal odaigazított edényekbe egészen addig, amíg a plafon nem bírta tovább, és elkövette azt a bárdolatlanságot, hogy leszakadt. Az alsó szomszéd, hogy él, neszezéssel jelezte, időnként bekapcsolt egy robotgépet vagy hajszárítót, majd a flex következett, a fémes visongás nem hallatszott hosszan, csak, amíg a férfi megszabadult a virágládákat elengedni nem akaró szegecsektől. A nyitott erkélyajtó mellé állított ágyon írtam, alig néhány méterre a flextől légvonalban, elmélyülten figyeltem, amint az ujjaimon keresztül érzelmek kerülnek a papírra, helyesen szólva az érzelmek a billentyűkre hullottak puhán, ott változtak szavakká. És hogy vajon milyen történetté állhatnának össze ezek a szavak most, azon gondolkodtam, amely elmondaná a változást, az én megváltozásomat, amely kérlelhetetlenül ment végbe az idő alatt, míg nem találkoztunk. S ekkor a következő mondatok jutottak eszembe:
         A nő megállított egy taxit, és megadta a sofőrnek a másik nő címét, Kopernikusz utca. Fél tíz volt. Hátraült, magára húzta az ajtót, és amikor a sofőr megjegyezte, hogy esik, a nő anélkül, hogy válaszolt volna, intett a fejével, hogy nem akar beszélgetni. A Kopernikusz utcai ház grandiózus ajtaján belépve fölsietett a másik nő lakásáig a harmadik emeletre, kulcsot vett elő, így érkezett meg a tágas nappaliba, amely ebédlőként is szolgált. Rendetlenség fogadta, minden tele volt süteménymaradékkal, még a tányérok is. A nő végigsétált a lakáson, benézett a szobácskákba, púderdoboz volt a vécépapír-tartóban, egy pár felemás, kockás gyapjúzokni a villanysütőben. Egy idegen, alsónadrágos férfi visszaadta a szabadságát egy ismeretlen kutyának, mely az almáriumban rekedt, aztán elnyomott egy cigarettacsikket. A nő benyitott a dolgozószobába, a másik nő fölnézett, majd ismét az íróasztalára fordította figyelmét. Ott feküdt az új kézirat egy példánya. Az utolsó fejezetnél volt nyitva, a másik nő most azt olvasta el, közben némán mozgott az ajka.
         Az egyik nő, lehet mondani, jól ismerte ezt a másikat, a törvényeit, a nyelvét egyfelől úgy érezte, nagyon jól érti, és, ebben talán még nem volt hiúság. Megállapította, hogy ők ketten meglehetősen különböznek egymástól. Konkrétan: mindenestül. Mint két tojás, úgy különböznek. Saját másságát látta abban is, ahogyan odalépett az asztalhoz és föltette a kérdést, amelyben egyébiránt már benne volt a válasz, hogy – Csillagom, mi a bánat van? Emez egy pillanatig szépen, szigorúan hallgatott, aztán egykedvűen nézett föl: - Még nincs bánat. – mondta. A másik azt gondolta, hogy ezt nem kommentálja, de en passant mégis megjegyezte, hogy az ember ír… érthető. Kialvatlan, nem mosdik, nem eszik, rendben, női erő, matrónák, idő és fájdalom kontinuuma, oké, de hát – mondta - téged izgalomba hoz ez az egész rohadt dráma, ahogy a papírba ömlő erőd… meg egyáltalán a sorok egymásutánja fölajzz, látni a növést betűről, betűre, tudom, hogy a testedből növelted, minden szava ismerős, a győzelem és megalkuvás szeglete, és büszkén simítasz végig a nyomtatott lapokon… Elhallgatott. A másikat mindig meglepte, hogy ez akkor is fogalmaz, ha az önkívületig haragszik. – De a tested. Nézd azt is, mit akar a tested. – fejezte be. - A testem? A testem egy idióta. Láttad már valaha, hogy megy föl egy létrán? – kérdezte emez bosszúsan. Aztán mégis fölállt az asztaltól, és kisomfordált a konyhába, ahol az előbbi férfi már utcai ruhában rendezkedett. Amikor a nők megjelentek, a férfi zavarában magyarázkodni kezdett, hogy jött valakivel, és véletlenül itt aludt, Peternek hívták és tanított valahol, folytonosan mutogatott, puffadt, gömölykés keze volt, az ujjai, akár a kolbászkák, mégis röpködött a keze, mindene nehézkesnek, durvának tetszett – a keze mozgása, a tekintete meg az esze, ezek voltak a kivételek.
         A nappaliban maradtak hárman és beszélgettek, és szoroztak és osztottak, majd átmentek a szemközti fűszereshez, Bartek úrhoz, aki odaadott mindent, amire szükségük volt és sok más olyat is, amire nem, s aztán ott ültek megint a konyhában az asztalnál, és az ernyős lámpa fényében a férfi és a nők valami uzsonnaféle készítéséhez fogtak. A férfi korsószám itta a sört és nevetgélt, és esetlen ujjacskáival darabolta a fokhagymát, meg keverte habosra a cukrot és a vajat, aztán lazacos szendvicset ettek, amelyben a vastag, fehér krémsajtrétegen frissen sült lazachús pihent, és amelynek tetejére egy kelkáposztás-citromos zöldkrémet terítettek. Hozzá apró sárgadinnyefalatokat tekertek füstölt szalonnába, és legvégül egy fehér csokoládéval fűszerezett áfonyás kenyér következett, amelynek tetejét cukros vaníliamázzal vonták be.

Tovább

Rebarbaratorta, kókusztejes csípős szószban párolt kagyló

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. június 6.
rebarbara torta nyito01
        - Nem - mondta. Nem vacakolt, csak mondta, hogy nem, és kész. Mert a másik ott állt szemben vele, és azt kiabálta, hogy tttttttt tünés! Erre felelte emez, hogy nem. Ahogy korábban meséltem, végül egy nőt vettek fel. A főnök kedvetlenül ellenőrizte az ulmi templom tornyának kőcsipkéit, melyeket senki, soha, sehonnét nem láthatott, csak ő meg a kőművesek. - Herr Schultz, nézzenek utána, már megbocsát, mi az úristent csinálnak ezek -  kérte, és közben azon tűnődött, hogy vajon a szentlélek horkolna-e, és hogy nő vagy férfi lehetne ez az illető? Ekkor mondta neki Günter, hogy nem sértésnek szánja, de szerinte egy ilyen feladattal egy férfi nem tudna mit kezdeni. Ott van az a rengeteg érzelem. - Milyen igaz - mondta a főnök. - Szóval, valaki, aki tud görögül is, ismeri a katonai titkosírások természetét, következésképpen a véges algebrákhoz is konyít, és szépen érez, hajlékonyan, mint a köd, megérinti, amit senki más nem ér el, az nagyon érdekes lenne. És ha ezt az illetőt egy nagymellű szőkébe rejtenénk el, hát ez volna a legjobb vicc a Földön, nem igaz Günter? - Igaz, Uram, nagyon jó vicc volna, bár, a német humorérzék, finoman fogalmazva, nem jó, de amennyire meg tudom ítélni, a koncept különleges. Egy asszony, mintha csak hallotta volna, hogy ezek ketten miről beszélgetnek, fölemelte e fejét az Einsame Gasse hatos szám alatt, és az arca felragyogott a fejét borító gyapjúkendőben. Később a főnök, Günter, Kócián úr és Vincent elmentek megfürödni, ott meg már mindenkinek sugárzott az arca, Kócián úrnak is, de leginkább Vincentnek, mert küszöbön állt a hét, és ehetett valami finomat. Rebarbara szezon volt, és bár az eper és a rebarbara együtt adták volna magukat, a konyhán az epret valaki elöljáróban fölfalta, s így született az új, önálló rebarbara sütemény, melyet narancs fűszerezett, alul pedig a piskótát mandulakrém zárta le. A desszert elé, könnyű főfogásként egy erős szószban kifőzött kagylót tálaltak föl. A kagylók szépen kinyíltak, és magukba szívták a korianderrel megszórt, kókusztejjel megszelídített levet. Vincent friss, ropogós kenyérrel tunkolta ki a szaftot, és nagyon örült.

Tovább

Friss paradicsomos garnélás tészta, ropogós epres pite

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. május 28.
rakhusosteszta eprespite nyito01
    Hogy hol van a mosdó, azt kérdezte. Angolul kérdezte, én angolul válaszoltam: - Azon a folyosón mintha láttam volna egyet - mondtam. De hogy jobbra vagy balra? Azt feleltem, hogy szerintem balra, de arra megyek én is, elkísérem. Az jó lesz, vidult föl hirtelen, aztán észbe kapott, hogy egy lélek sincs itt rajtunk kívül, ugye nem vagyok sorozatgyilkos. Mondtam, hogy nem kell izgulnia, soha az életben nem tudnék olyan rendszeresen munkát végezni, mint egy sorozatgyilkos. 
    Odakint zuhogott. A benti félhomályban végigsétáltunk a folyosón, aztán a mosdótól már egyedül indultam el a lépcső felé, amelyet gyengén világított meg a mozdulatlan színes ablak. Az első emeleti irodában Alice Francis játszott, valaki addig csavarta  a gombot, amíg az egész terem megtelt zenével, így aztán azt sem hallottuk, amikor a kiadó igazgatója kikiabált a szobájából, hogy "maguk ott tisztára megbuggyantak..." Még az is megtörtént, ezen a délutánon, hogy megkértek engem, írjak rendszeresebben, azt mondták, ha időre adnék le mindent vagy legalább valamit, az bizony nagyon jól esne nekik. És igazuk volt, és aztán megígértem a pénteket. Továbbá ezt az ünnepi kismenüt ide, amely egy tésztaételből és egy epres desszertből állt föl ezúttal. A tésztán az eddigi legfinomabb mártások egyike látható. Az enyhén tejszínes szószhoz a bazsalikomot és a garnélákat paradicsomkrémben pároltam meg. Az eper fűszerei a balzsamecet, a vanília és a méz voltak, a gyümölcsöt elősütött vajastésztán rendeztem el, s a fölmelegített mézes eperre tejszínhabot halmoztam. 

Tovább

Narancslikőrös libasültből készült szendvics, áfonyás pite

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. május 20.
libamellszendvics nyito01
    – Kénytelen vagyok félbeszakítani – mondta a doktor –, és engedelmével megjegyzem, hogy ez, amit itt mondott, nincs úgy. – Hát, akkor hogy van? – kérdeztem kelletlenül, és megvártam, amíg a doktor kipiszkál egy porszemet a körme alól, aztán kivártam, amíg vizet tölt magának, és hogy elővesz egy kis csomag haleledelt, hanyagul megeteti a guppikat, szépen megpaskolja az akvárium oldalát, mintha a halakat simogatná, aztán mond valami oda nem illőt. – Tudja, úgy van – folytatta hirtelen a doktor – hogy a feleségem, amikor odament az órához, mindig dőrén azt kívánta, bárcsak már reggel hat lenne, de még három is alig múlt, s akkor csalódottan visszacsoszogott, és megint háttal fordult, aztán begurult az ágyba. És még félóránként lekecmergett később is, hogy megnézze, hány óra, aztán lassan megfőzte a kávéját, és úgy szürcsölte, mint valami orvosságot, csak így tudott lelket verni magába. Nekem délben volt dolgom a klinikán, ő pedig munkába indult és előtte mindig fölém hajolt, én még ha nem aludtam is, tettettem, hogy alszom, mert ahogy lehajolt fölém, a csukott szemem ellenére is tudtam, hogy szeret engem, és hogy úgy néz rám, mintha valami nagyon nagy értéket látna, ellenőrzött, hogy megvagyok-e. És megvoltam, így megnyugodott, s akkor én mély álomba zuhantam. Ez volt a doktor ellenérve, és most, hogy mindent elmondott, amit lényegesnek tartott, rákoppintott az asztalra, hogy finoman megmozdultak ott a poharak és evőeszközök. Erre az ebédre szendvicset készítettem, karamellizált hagymára halmoztam a zöld salátaleveleket, melyeket korábban balzsamecettel hintettem meg. Rájuk kerültek a narancsos libasült szeletei, a kandírozott dió és a néhány szem gyümölcs, mely ezúttal áfonya volt, ennek húsa olvadt össze a libasülttel. A kávé mellé, magától értetődően egy áfonyás pitét adtam föl, mely nagyon egyszerű: omlós tészta, vaníliakrém és friss gyümölcs egymásra rétegzésével készül el.

Tovább

Kaviáros krémes röszti, Cayenne-borsos mokkavekni

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. április 27.
kaviaros tocsni nyito01
          Aztán egy időre csend lett. Egy nő megint bort töltött, az üveg reszkető nyaka megcsendítette a poharakat. A kanapé karfáján ültem, billegtem, gyámolatlanul, odakint hajnalodott, nem volna szabad többet innom, erre gondoltam. A tavasz apró, sercegő bogarakat hajtott a parkba, melyek betévedtek a résnyire nyitott ablakon, s most egybegyűlve lármáztak egy sarokban. - El szeretnék mondani egy történetet - szólt a nő hirtelen. - Egy városkában játszódott, a névtelen félhomályban turisták dideregtek a padokon. Elhaladtam előttük, átgázoltam egy hosszú pocsolyán egy lépcsősorig, fölmentem hat lépcsőn, majd az öntöttvas korláttal díszített folyosón elindultam egy égig magasodó épület fala felé. Semmi egyéb nem volt ott, mint négyemeletnyi puszta fal, málladozó vakolattal, óriási fal, ablakok nélkül, melyből csupán egy kicsiny résen szűrődött fény a külvilágba. Mentem előre, csábított az a fény, aztán ott álldogáltam egy darabig a bedrótozott ablakocska előtt, a fölülről lezúduló fűzfaágak megérintették a vállamat és én összeszedtem a bátorságomat, és belestem az ablakon. Ott bent egy nőt láttam, aki álmodozva, némán ült egy asztal mellett, s a deszkapadlónak azt a darabját nézte, mely a cipője alatt átvonult. Ekkor belépett egy férfi az ajtón, szép arcának vonásai lágyak voltak, kért egy kanalat, és nem elsietve, de azért nem is vontatottan elővett egy kézikönyvet, majd átsétált a csarnokon és letelepedett egy nagy kályhacsőre, ezt láttam pontosan.
             Nagyon tetszett nekem ez az elbeszélés, hogy kölcsönkérem, ebben biztos voltam, s hogy a szerzőt ettől nem járja majd át különösebb áhítat, abban is.  – De minek kellett neki a kanál? – kérdeztem. - Nem tudom, talán meg akart enni valamit – válaszolta a nő – talán valami hideget. – Vagy le akart lapítani egy púpot – vélekedtem. – Az is lehet – bólintott a nő.
           Nem szívesen írok le olyan történteteket, amelyek arról szólnak, hogy leittam magam, és ebből ez vagy az következett, de most kivételt kell tennem, nincs másom ugyanis.  Volt ott, ahol mi is voltunk krumpli és kaviár, Cayenne-bors és kávé és én. És én, összerendeztem mindezt valamivé, amit ma úgy ismerünk: kismenü. Ez egyébként nem egy véletlenszerűen összedobált ételsor, hanem egy kipróbált, nehéz napokra tartogatott, melyben egyszerű alapanyagok szereznek meglepetéseket. A hal - röszti - tejföl ételt egy svédtől tanultam, és az volt a megérzésem, hogy egy enyhén borsos kávés sütemény illene hozzá legjobban. 

Tovább

Csirkés currykrém, répatorta

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná
2015. április 5.
csirkecurry repatorta nyito01
         Egy fekete hajú fiatalember becsípett és elragadtatva mesélte, hogy mielőtt elindult, nekiállt borotválkozni, holott reggel egyszer már megborotválkozott, a fésűt ugyan nem találta meg, hálóval zabolázta a frizuráját, nem vett kalapot, s mialatt erről beszélt kacagott és ragyogott. Aztán elemelt egy dobozt az egyik vendég kezéből és bepúderezte az orrát, közben szavalt: - Én felkelünk, te felkeltek, ő felkelnek... . Később a társaság kivonult a teraszra, ahol kellemes szél fújt, megérintette az ajkunkat és az arcunk is kipirult. Az asztal fölött áthajolva karcsú borospoharakat vettünk magunkhoz és egyáltalán nem az ételekről beszélgettünk, csak amikor valaki megjegyezte, hogy az, amibe az imént beleharapott, olyan csirkés szendvics, melyet szívesen enne rendszeresen, mondtam el neki, hogy nagyon örülök, habár az érdem Jules Goufféé, őt plagizálom. Hogy mi benne az édes, kérdezte az illető, azt feleltem, hogy a pirított kókusz és az áfonya, és a nem édes a friss zeller, a zöldhagyma és a mandulapehely. - A desszerten íróglazúr van - tettem még hozzá. - Ez az az író, akiről írni szoktam, hogy szeret? - Nem - mondtam - ez az az író, amelyik a tejtermék, de, hogy így szóba jött: az író, amelyik szeret, keresgélte emezt az írót a város üzleteiben, és nem találta sehol. Aztán arra gondolt, hogy biztos ennek az írónak is van valami álneve és így is volt, vajas tej néven működött pult alatt, irigylésre méltóan sikeresen. 
     A süteménybe bőségesen reszeltem répát, a tortalapok az ananásztól és az írótól lettek könnyűek és puhák. Ebben a kismenüben a kókusz jelenti a kapcsolatot a desszert és a szendvics között. 

Tovább

Garnélás spenótos tészta és citrompite

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. március 29.
citromtorta nyito01         
    Nyílik egy kiállításunk mindjárt, és ezt el akarom mesélni részletesen, amikor már lesz mit mesélnem tényleg, addig csak annyit tudunk, hogy történeteket kértek tőlem az egyik szoborhoz, keresetlen szavakat érzelmekről, melyek szövevényesek, de azért nem visznek semmit túlzásba. Két héttel korábbra ígértem az írásokat, és üzenem annak, aki úgyis csak rémületbe ejtene a nyugodt, nappali hanglejtésével, - már ha fölvenném neki a telefont - hogy alighanem szó lesz bennük egy zöldruhás zongoristáról, aki eljátszik egy darabot azzal a boogie woogie betéttel, melyet Beethoven előre hallott, meg például egy szerelemről, amelyikben egy férfit olyan gyengéden csókol meg egy nő, mintha virág szirmaihoz érne az ajka, remélem, ez minden kérdést megválaszol.  Van egy kis baj ezzel a munkával: hogy egybeesik egy másikkal, aztán folyton berohan valaki és jelentést tesz a dolgok állásáról, és ennek ellenére a héten sikerült egy bisztrómenü, tulajdonképpen az eddig megjelentek közül a legfinomabb. Barbara kiborogatta elém a fűszereket, melyek a fölső polcon sorakoztak, egyiket a másik után, színeket keresett, hogy együtt szépen mutassanak, mintha pasztellkréták között válogatna, és letett melléjük egy fürt koktélparadicsomot, meg egy citromot, hogy ezekből várna valamit tőlem. És csakugyan várt is türelmesen, míg már nem várhatott tovább, én pedig az utolsó pillanatban képzeltem el egy ebédet, melynek főételében az édes rákhús citromos spenóttal keveredik a tésztában és a sima, fényűző szószt a pultra kiszórt kakukkfű, chili, babérlevél és oregánó ízesítik. Hozzá egy egyszerű citromos pite járt, habcsókokkal a tetején. 

Tovább

Csirke fokhagymaszószban

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. december 15.
csirke nyito01
         Háromszáz főre főztem és az utolsó falat is nyomtalanul eltűnt tegnap. Azt hittem, a fogadáson minden vendéggel tudok majd beszélgetni, de nekem, mióta élek (de nem ezért), se időérzékem nincs, szociometriából is lehetnék jobb nyugodtan, és kevésbé kellene hallgatnom a kínaira, aki azt kérdezte nem olyan régen: - hányan vagytok ti? Tízmillióan, plusz, mínusz, mondtam, ő pedig megnyugodott, hogy itt akkor mindenki ismer mindenkit. De tegnap kiderült, hogy én nem ismerek mindenkit, törekedtem az ismerkedésre, de jobban kell törekednem, ezt mondhatjuk. Holnap megmutatom a fogadás képeit, ma csak a Luca napi menüt említem meg, csupa szerencsesütemény volt az asztalon, apró szemű magvak és gyümölcsök és fokhagyma és pezsgő. Az előbbi a gazdagságot hozza, az utóbbi távol tartja a rosszat, a pezsgő pedig, nos a pezsgő az csak pezsgő, a túlzott realitásérzéket gátolja, azt tapasztaltam. A citromkrémes máktortát és rozmaringos sült mandulát már elmondtam korábban, így mára kölcsönkértem egy fokhagymás receptet, egy nagyon fokhagymás csirkéért. Jó lesz ez? Távol tartja a gonoszt. Elkészítéséhez két fej fokhagyma szükséges, egészben érdemes megsütni a gerezdeket, s így a fokhagyma minden erénye a szószba kerül. Amikor betettem a lábam Angliába, és először kis, fehérkés kolbászkákat adtak föl nekem, répás szószban, azt nemhogy nem értettem, hanem egyszerűen csak nem akartam látni ilyet többé a tányéromon. De amikor sokkal később, egy napon megéheztem, még mindig Angliában, és azon gondolkodtam, hogy mit ennék szívesen, egy olyan kolbászkák répás szószban jutottak az eszembe, melyek kissé édesek és finoman fűszerezettek s addigra már gyöngéden is éreztem irántuk. Ennek a csirkének a kinézete ne tévesszen meg senkit, kérem, nincs benne semmi magyaros, de semmi, ezt szeretném elmondani. Bár vezető fűszere a kakukkfű, a francia vonal sem jellemzi, annál egyszerűbb ízű: angol. Fokhagymás, édes, fehérboros angol íze van, a szó legnemesebb értelmében véve.  

Tovább
süti beállítások módosítása