Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. május 20.

    – Kénytelen vagyok félbeszakítani – mondta a doktor –, és engedelmével megjegyzem, hogy ez, amit itt mondott, nincs úgy. – Hát, akkor hogy van? – kérdeztem kelletlenül, és megvártam, amíg a doktor kipiszkál egy porszemet a körme alól, aztán kivártam, amíg vizet tölt magának, és hogy elővesz egy kis csomag haleledelt, hanyagul megeteti a guppikat, szépen megpaskolja az akvárium oldalát, mintha a halakat simogatná, aztán mond valami oda nem illőt. – Tudja, úgy van – folytatta hirtelen a doktor – hogy a feleségem, amikor odament az órához, mindig dőrén azt kívánta, bárcsak már reggel hat lenne, de még három is alig múlt, s akkor csalódottan visszacsoszogott, és megint háttal fordult, aztán begurult az ágyba. És még félóránként lekecmergett később is, hogy megnézze, hány óra, aztán lassan megfőzte a kávéját, és úgy szürcsölte, mint valami orvosságot, csak így tudott lelket verni magába. Nekem délben volt dolgom a klinikán, ő pedig munkába indult és előtte mindig fölém hajolt, én még ha nem aludtam is, tettettem, hogy alszom, mert ahogy lehajolt fölém, a csukott szemem ellenére is tudtam, hogy szeret engem, és hogy úgy néz rám, mintha valami nagyon nagy értéket látna, ellenőrzött, hogy megvagyok-e. És megvoltam, így megnyugodott, s akkor én mély álomba zuhantam. Ez volt a doktor ellenérve, és most, hogy mindent elmondott, amit lényegesnek tartott, rákoppintott az asztalra, hogy finoman megmozdultak ott a poharak és evőeszközök. Erre az ebédre szendvicset készítettem, karamellizált hagymára halmoztam a zöld salátaleveleket, melyeket korábban balzsamecettel hintettem meg. Rájuk kerültek a narancsos libasült szeletei, a kandírozott dió és a néhány szem gyümölcs, mely ezúttal áfonya volt, ennek húsa olvadt össze a libasülttel. A kávé mellé, magától értetődően egy áfonyás pitét adtam föl, mely nagyon egyszerű: omlós tészta, vaníliakrém és friss gyümölcs egymásra rétegzésével készül el.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná
2015. április 5.

         Egy fekete hajú fiatalember becsípett és elragadtatva mesélte, hogy mielőtt elindult, nekiállt borotválkozni, holott reggel egyszer már megborotválkozott, a fésűt ugyan nem találta meg, hálóval zabolázta a frizuráját, nem vett kalapot, s mialatt erről beszélt kacagott és ragyogott. Aztán elemelt egy dobozt az egyik vendég kezéből és bepúderezte az orrát, közben szavalt: - Én felkelünk, te felkeltek, ő felkelnek... . Később a társaság kivonult a teraszra, ahol kellemes szél fújt, megérintette az ajkunkat és az arcunk is kipirult. Az asztal fölött áthajolva karcsú borospoharakat vettünk magunkhoz és egyáltalán nem az ételekről beszélgettünk, csak amikor valaki megjegyezte, hogy az, amibe az imént beleharapott, olyan csirkés szendvics, melyet szívesen enne rendszeresen, mondtam el neki, hogy nagyon örülök, habár az érdem Jules Goufféé, őt plagizálom. Hogy mi benne az édes, kérdezte az illető, azt feleltem, hogy a pirított kókusz és az áfonya, és a nem édes a friss zeller, a zöldhagyma és a mandulapehely. - A desszerten íróglazúr van - tettem még hozzá. - Ez az az író, akiről írni szoktam, hogy szeret? - Nem - mondtam - ez az az író, amelyik a tejtermék, de, hogy így szóba jött: az író, amelyik szeret, keresgélte emezt az írót a város üzleteiben, és nem találta sehol. Aztán arra gondolt, hogy biztos ennek az írónak is van valami álneve és így is volt, vajas tej néven működött pult alatt, irigylésre méltóan sikeresen. 
     A süteménybe bőségesen reszeltem répát, a tortalapok az ananásztól és az írótól lettek könnyűek és puhák. Ebben a kismenüben a kókusz jelenti a kapcsolatot a desszert és a szendvics között.