Fotó: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 11. 

         Egy gyorsat, jó? Rudolf, a második, egy rosszkedvű ember, az a fajta, akinek akkor jó, ha rossz, de amikor jó, akkor rossz, szóval általában jó, Prága városában, sima cseh sörök alkalmazásával itta le magát ezerötszáznyolcvanöt tavaszán. A tündöklő szépségű I. Erzsébet később megragadta a pulyka felső combját Londonban, s a sültet szűzies ujjaival szájához emelve az utolsó húscafatig lerágott mindent a csontról. (Murphy, 1921) Ezek jutottak eszembe ma, illetve valami még Medici Katalinról, érezhetően semmi eredeti. Semmi eredetit nem hoztam ma létre. Viszont van egy jó hírem, mellyel meglepem magam magam: maradunk a Bálnában még egy darabig, úgy is mint Alan Harper. A kiállítás képei itt láthatók, csupa olyan, amely még nem szerepelt korábban.

Készítette: Keresztesi Barbara és Fischer Tamás
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 2. 

         Korábban írtam, hogy a kiállítás, amelyik március 6-án nyílik és négy napon át nyitva tart, egy köztér. Egy átlagos, minden lehetséges értelemben rendellenes köztérre tessék gondolni, ahol az ottlét és a többi látogató nézegetése a program; szobrokat, ülő- és állóhelyeket, mozgóárust tudok felajánlani, ez minden, amim van, mely –  később látni fogjuk – nem kevés. Egyik nap is egy gomolyfelhő alatt ülök a téren, a magam dolgával törődöm és látom, hogy valaki, egy hétköznapi ember belesétál az égboltba, az égen jár, vagy égben, ha pontosak akarunk lenni. Hát, gondolom magamban fölöttem a cumulussal, ha a határ a csillagos ég, akkor ez az ember igencsak túlment minden határon. Az égbolt egy köztéri szobor, a hat közül az egyik. Egy videóinstalláció. Ebből mutatok most részleteket.

Készítette: Keresztesi Judit, Keresztesi Barbara és Fischer Tamás
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 1. 


         Építettünk egy közteret egy félkész betonkockában, amelyet egy üvegbuborék ölel körül, és ennek a köztérnek része a labirintus. Megkérdezték az arra járók - azt nem tudom, hogy hogyan létezhetnek arra járók egyáltalán, mert a tér üvegfalakkal határolt és kulccsal zártuk el a közönség elől, de az arra járók így is rengetegen vannak, velük beszélgetünk, miközben állunk a felhők között és ők mutogatnak a labirintusra -, hogy ez valamilyen szakrális okból avagy meditáció reményében készült vajon? De nem, (de nem ám): ez egyszerűen egy labirintus. Ha arra akarunk választ kapni, hogy mit gondolt a szerző, nos, a szerzőnek mindenképpen átfutott az agyán, miközben a betonon gubbasztott, hogy soha az életben nem lesz meg ennek a tízezer darab duct-tape-kockának leragasztásával. Később, amikor már majdnem készen volt, a szerző eltűnődött azon, hogy végső soron a lépések összessége kiadta a művet, vagyis lehet, hogy sorsszerűen megérkezne bárki bárhová, ha egy bármilyen célhoz az út intézményesül. De ez már túl sok volt neki; utak, sorsok, végzetek, mutasson nekem egy szerzőt csillagom, aki nem rezel be ennyi bizonytalanságtól. A szerző mestere a befejezetlenségnek egyébként, most is úgy kellett könyörögni neki az utolsó méterekét, ám a labirintus legyőzetett végül, vagy hogy is fogalmazzak: elkészült. 

Készítette: Keresztesi Barbara és Keresztesi Judit
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. február 28. 

        
      A képeket nézegetve azon tűnődött, hogy agyagos a keze,  és, hogy biztosan már csak egy agyagot a kezén nehezen viselő fazekas hiányzott a Földre, az ő eljövetelét várta mindenki, nemde Karl? Miután február közepén, Bálint-napon befejeztem az agyagozást, a darabokat, melyeket nemes egyszerűséggel csak úgy hívtunk: szívtál, ott hagytam az asztalon. A szív alakú tálak később önmaguktól készültek el, legalábbis az én szemszögemből így történt, az alkotó forgott, a mű pihent, később a művet zsengélték, mázazták, égették és tegnap visszahozták helyettem, nem győzöm hangsúlyozni, mennyire nem szolgáltam meg a "Judit" feliratot a tálak fenekén. Tehát íme, az alkotásaink, amelyeket fazekasmester segítségével hoztunk létre. Ezer év múlva őrületesen sokat érnek majd. 

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. február 14. 

         Amikor Paula McFadden Subaru bemutatókon kezdett föllépni, pontosabban az lett a feladata, hogy rámutasson egy kocsira és azt mondja róla: szép, keresett végre annyi pénzt, hogy fizetni tudjon Elliot Garfieldnak a bébiszitterkedésért. Még ugyanazon a héten Elliot Garfield is kapott munkát, úgyhogy bevitte Lucyt a Subaru szalonba, de amikor Paula meglátta őket, zavarba jött, és össze-vissza kezdett beszélni arról, hogy az autó szélvédőit átlátszóra tervezték, csakúgy, mint a hátsó és oldalsó ablakokat. Elliot mondta, hogy ügyes volt, hamarosan nagyobb feladatokat is rábíznak majd nyilván, tankokat, markolókat, ilyesmit.
         Egy grandiózus merj alkotni projektbe kezdtünk, nagyobba, mint… ah, nem érdekes, nagy, (tankok, markolók stb.). Nem aludtam egy éve, de ha lehet ezt alulmúlni, most alul van múlva, bámulatos, hogy milyen kevés elég egy embernek az életben maradáshoz. Úgy tudnám érzékeltetni a különbséget az eddig és az ez után között, hogy eddig azt csináltuk, amit lehetett, most meg azt csináljuk, amit akarunk, és ellentétben a népszerű hiedelemmel, utóbbi nehezebb. Ezerötszáz köbméteren lesz egy érdekesnek szánt kiállítás, melynek egyetlen feladata, egyszersmind ránk nézve kötelező tartalma, hogy az óriási, elvadult teremre: a plafonra, padlóra és ezekre a nem szépen vakolt falakra rátegyük önmagunkat. Két kérdés foglalkoztat ezzel kapcsolatosan, az egyik az, hogy hogyan fogunk festeni mi ezeken a falakon? A másik, hogy mi van, ha az ambíció és az eredmény különbözik, ha teszem azt, vízesést értünk, de csőtörés lesz? Az a rémálmom. Megnyílik egy csőtörésem valahol.
         Az egyik installáció része az óriás virág, számos óriás virág, ha pontos akarok lenni. Ezek később egy szokatlan elemmel együtt léteznek majd a térben, melyet értelemszerűen itt nem mutatok be. De a virágokat igen, tessék parancsolni.

Írta: Keresztesi Judit
Készítette: Scsibrán Renáta és Tóth Richárd
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. január 7. 

         Kellene valami rosszat írnom a Bálnáról, de nem tudok. Ez mindenkinek gyanús, én még egy könyvmegrendelést is királydámává alakítok, a Bálna ezzel a múlttal maga volna az Apokalipszis, ha olyan napom van. De legalább valaminek, valahol, valamiért a jelenben rosszul kellene mennie ehhez, és semmi. Egyik nap Thor, Amerika Kapitány, és még ketten az Avengersből vitatkoztak a folyosón, de abból sem lett ügy aztán. A Bálna épülete egyszerűen tökéletes, a tervezés érzékeny, bátor és okos, ez a gyengém. A látvány mögött húzódó implicit üzenetért illetve azért, ahogyan valaki a 19. századi raktárak közé befogta ezt a gyönyörű, űrkori buborékot, szerintem nyugodtan lehet lelkesedni.

Ricsi és Renáta, akik tavaly az Iparművészeti Múzeumot húzták fel mézeskalácsból és akik jó érzékkel választanak ki emblematikus épületeket, idén a Bálnát építették meg. Ricsi elmondása szerint, az üvegburát papírmaséból alakították ki, ezt alufóliával vonták be és erre a formára terítették a tésztát, hogy később a testet egyben süssék ki. A díszítést Renáta készítette. Nagyszerűen sikerült, a Mézeskalácsvárosban megnézheti bárki, tessék parancsolni.  

Készítette: Fischer Tamás
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2013. január 5. 

         Hitegettem mindenkit, önmagamat is ideértve azzal, hogy amish életképeket formázok majd a fondantból, amelyet két ünnep között gyúrt Barbi. De amilyen kitűnően tudom húzni az időt, nem történt ilyesmi, és amish életkép abszolúte nem is lesz, az amolyan metafora inkább, melyhez egyszerű, nagyfejű és nem igazán bonyolult testű figurák tömege hangulatilag hasonló. Ezt szerettem volna előre tisztázni. A Mézeskalácsvároshoz az építők olyasmit tettek hozzá eddig, ami nélkül szerintük a város nem funkcionálna, így Barbi egy egyetemet épített, Fis egy curlingpályát, én meg még semmit, ehelyett süket vicceket sütöttem el az olvasón az elmúlt három napban. A curlingpályát lehet látni itt ma, és a többit meg nem biztos, hogy meg fogom mutatni, tessék szíves lenni elmenni a kiállításra, mindenkire ráfér egy kis séta a festői Duna-parton.