Készítette: Keresztesi Barbara
Bevezető írás: Keresztesi judit
Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. szeptember 19.

         Múlt héten hozott a férjem egy porcelánkészletet, szinte a szemétből mentette ki. A darabokat egy terézvárosi nagymama kapta nászajándékba, ő a gyerekeire hagyta, azok az ő gyerekeikre hagyták, a harmadik generáció pedig feltette a Vaterára az egészet, háromezerért. A porcelán, ha meg kellene önmagát határoznia, rugalmas, áttetsző, mégis erős hús, a környezeti húzóingerek, gondolati és érzelmi végtelen repertoárok reflexiója. A porcelán én vagyok. A porcelánművészet azoknak a ritka megnyilvánulásoknak egyike, amelyek nemcsak megkülönböztetik, de el is tiltják az embert a vadállatiasságtól. Az asztal ki van találva, mellette nem szekírozunk senkit, nem érünk rá tudniillik, halkés lent, a só elöl, a kenyeres tányér balra fent, a vizespoharak vacsorahosszig működnek, a borosok közül csak az, amelyikben a fogáshoz illő bort szervírozták, az eszközökkel szépen, befelé haladva dolgozunk. A magas asztalkultúra nem bízik az ösztönösségben, a természetességtől egyenesen belázasodik. Szabályai bonyolultak és logikátlanok, puszta akarással vagy intelligenciával nem lehet őket elsajátítani, az asztalt tanulni kell. A szigort némiképp menti, hogy az asztalkultúra az embert a primitív ösztönök uralma alól vonja ki. De, hogy valami jót is mondjak, az együtt evés erős érzelmi kötést alakít ki az együtt evők között: ugyanaz az étel van bennem és benned, fizikailag egyesít bennünket a közös táplálék, ha ez nem számít intim pillanatnak, akkor semmi. 
         A terítékből hiányzott egy tortatál, ezt végül egy rézkancsóból és egy smaragdzöldre festett üvegtányérból állítottuk elő, szilikon segítségével.