Írta: Keresztesi Judit
Nagyvárosi nő megosztaná rovat - 2014. június 14.
Fotó: Keresztesi Barbara és Keresztesi Judit
Először azt hittem, hogy, ha egy hónapig tűnődöm azon, mi történt velem az előző évben, az majd elég lesz, de amikor a hónap azokra a fényképekre kezdett hasonlítani, amelyeken csak egy fél ember látszik vagy lemarad a keze vagy fog valamit, de hogy mit fog azt nem tudjuk, pedig az lenne a fontos, akkor gondoltam, hogy kellene még idő nekem. Megnéztem a tengert Rijekában, de nem lett jobb, és én azért még megnéztem a tengert Triesztben is, hátha elszalasztottam valamit Rijekában, és még mindig semmi, vagyis nem is, rosszul mondom, annyi talán mégis kiderült, hogy nem tudok többé akármit kommentálni, úgy néz ki. És akkor meg mit tudok kommentálni, kérdezték. Hát, semmit, alighanem. Egy évad volt bennem kommentárokból, az szuper, mondták, de, hogy csak a tréfa kedvéért, mi lenne az új show, ha lenne, mi érdekelne engem, és mondtam, hogy ezen még gondolkodnom kell további ideig. Hogy, körülbelül hány tengert kellene még látni ahhoz? - akarták tudni. Nem tudom, mondtam, de nem is biztos, hogy tengerről lenne szó, lehet, hogy valami másra van szükség, így mentünk el múlt hétvégén Zágrábba. Ebben a városban, melyet Bécs mintájára annak ellenkezőjére építettek, pillantottam meg ezt a tündöklő nőt. Ez a nő az a nő, akiről hirtelen mindenkinek az jut eszébe, hogy oh, ez az a nő, amelyik a művészet egy pontján biztos, hogy le fogja venni a ruháját. A nő a külvárosban ült, a modern művészetek csúszdakijáratú épületében, és abban a témában volt otthon, hogy ki ő. Nem volt harcias, sem semmi, még tényleg, ruhái sem voltak, fuck female dignity, mondta, és uralkodott, fogadta a hódolatot, mely egy ilyen minden sejtjében édes nőt övez, aki tudja, hogy mit csinál, és tényleg tudja, nem csak az úgy tevést kínálja a nagyközönség elé, vagyis az észen levés illúzióját kelti, hanem komolyan észen van. Ott zokogtam a fölmasnizott, alku nélkül kitárulkozó gyönyörű oltárképek, az áhítatnak nyílt intézmények előtt, esküszöm, kész égés velem bárhová is elmenni. Aztán eszembe jutott az új évad témája: én. A fönti képen, és ha már itt tartunk, még néhányon itt, én vagyok sírás után, Zágráb városában, egy játszóruhában, mely még a von Trapp családi kórustól kerülhetett rám, azt hiszem, csendélet. Az új évad címét Jerry Seinfeld után költöttem, akitől kérdezték, hogy de mi legyen a neve a műsornak, és Seinfeld visszakérdezett, hogy mit várnak tőle mégis, a tartalma az, hogy humoristák autókban kávézni mennek és addig kelletlenkedett, amíg a címe is ez lett: Humoristák, autókban, kávézni mennek. Emberek porcelánból ételeket esznek, mondtam én, aztán mondták itt, hogy majd ha olyan népszerű leszek, mint Jerry Seinfeld, akkor adhatok ilyen hülye címeket a műsoromnak, most viszont legyen egy másik, és így lett a Nagyvárosi nő megosztaná. Heti kétszer ételek lesznek itt porcelánban, ebből nem tudok engedni, egyszer pedig valami olyasmi, ami eszembe jutott egyszerűen, és amikor a barátaim ránéztek, azt mondták, hogy hát, úgy érzik magukat tőle, mintha petróleumot ittak volna. Nekem azonban tetszik. Így heti háromszor: kedden, csütörtökön, szombaton, este nyolckor itt találkozunk. Ha bárki elhiszi, hogy tudom, melyik a kedd és hogy mikor van nyolc óra, azt ki kell ábrándítanom, de majd igyekezni fogok, ezt megígérem.
Kellemes hétvégét!
Judit
A zöldséglámpa-faragás, az 1700-as években jelent meg az ír népszokásokban, de a tarlórépa-lampionokat csak a XIX. század elején kezdték Jack Lámpásoknak {Jack o’lanternnek) nevezni Írországban. A legendában, amelyet a szóbeszéd a zöldségvájás köré kerített, egy alattomos kocsmatöltelék hírében álló ember, bizonyos Zsugori Jack kapta a főszerepet. Jack iszákosságától és kegyetlen tréfáitól sokat szenvedtek ismerősei, nem csoda hát, hogy hamar eljött érte az ördög. Mielőtt azonban sötét lelkét kilehelte volna, Jack megkérte a poklok urát, hogy teljesítse utolsó kívánságát, és hozzon le neki egy almát a közeli gyümölcsfa csúcsáról. Az ördög kötélnek állt, felmászott a fára, Jack, a tréfamester pedig komótosan kereszteket tűzdelt a fa törzse köré, és rajzolt belőlük néhányat a fa kérgére is. A szorult helyzetbe került fenevad, kelletlenül beleegyezett abba, hogy ha a vallási szimbólumok eltűnnek végre, és ő lejöhet a fáról, nemcsak hogy életben hagyja Jacket, de ha egyszer az mégis meg találna halni, akkor sem engedi lelkét a pokol kapuján betérni.
Sok évvel azután, hogy üzletbe bonyolódott az ördöggel, Jack, a későbbi Halloween ünnep főhőse, elhunyt. De amikor bebocsátást kért a Mennyek országába, Szent Péter elébe tartotta bűneinek lajstromát, és ellentmondást nem tűrő hangon, Jacket a pokolba parancsolta. Az ördög, aki jelen monda tanúsága szerint szavatartó egyén, emlékezett Jackkel kötött megállapodására, és a gonosz lelket nem engedte belépni birodalmába. Jack tanácstalanul állt a pokol kapujában, ezért az ördög – mert nemcsak szavatartó, de minden bizonnyal segítőkész polgár is – azt javasolta Jack sötét lelkének, hogy menjen vissza a földre, ahonnan érkezett. Továbbá, hogy ne kelljen sötétben tapogatóznia, dobott neki egy szikrát a pokol tüzéből, amit Jack, a nála lévő, félig megevett tarlórépába helyezett. Így lett Jackből, Lámpás Jack, akinek írek között bolyongó lelkét az élők úgy tarthatják távol maguktól, ha faragott zöldség-lámpásokat helyeznek ki otthonuk ablakába. 
