Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 29.

         Hátát egy fa törzsének vetve várakozott, nem aggódott és nem is érdeklődött semmi iránt különösebben, csak elütötte az időt, mely akkor hosszúnak tűnt, mint egy ebéd nélküli vasárnap. Egy lányt figyelt, aki James Joyce-t olvasott, az Ifjúkori önarcképet, az egy nehéz olvasmány, és emlékezett rá, hogy amikor tizenhat évesen bevitték a kórházba és még aznap délután a műtőben meghalt, agyba-főbe verték, a talpát is addig ütötték, hogy a kiserkent vér a műtő zöld kövét beborította, fölébredt, visszajött, mondta a műtős fiú, és nem kellett tepsiben kigurítani, ezt is a műtős újságolta így, lelkendezve. Egyszóval újra itt volt, de nem ugyanúgy értette már a dolgokat, mint előtte, hanem másként, minden egyszerűbb lett és fontosabb, de nem jobb vagy rosszabb, hanem teljesen más, mint korábban. Aztán fölkerült, egy emelettel föntebb egy egyágyas szobába, a főorvos mindennap bejött hozzá, ült és csak csodálta egy sámliról, melyet az ággyal srégen szemben állítottak neki a nővérek. Nem igényelte a főorvos a beszélgetést, a beteg még gyerek volt, végső soron, csak mint egy műtárgyat szemlélte, ellenőrizte, hogy a helyén van-e még. Ez a műtárgy James Joyce-t olvasott, az orvos pedig megjegyezte, hogy az egy nehéz könyv, de nem lebeszélésképpen, hanem inkább elégedetten, az orvos büszke volt erre az ő műalkotására, és a szép nyakszirtet nézte, a szokatlan, új vonásokat a gyerekarcon, melyeket a nehéz szavak és mondatok, végül a fiatal író bonyolult szövegeinek megfejtése tett emberivé, ez volt az orvos számára a bizonyítéka annak, hogy a változás, melyet előre sejtett, csakugyan végbement. A főorvos kekszet etetett vele, mindig kekszet, ha innen egyszer kikerül, fogadta meg, többé nem néz rá kemény háztartási kekszre, melynek morzsáit az utolsó időkben már alig tudta leerőltetni a torkán, de persze ránézett később is, nem lehet az ilyesmit olyan egyszerűen előre jelezni. 

         Ez a mostani, mogyoróvajas keksz iskolapéldája annak, ami nem a háztartási keksz, ha lehet valami homlokegyenest ellenkezője a háztartási keksznek, akkor ez az. Ez a keksz kívül csokoládés, omlik és belül egy édes, mogyoróvajból kevert krém tölti ki, meg kell sütni, és nem utólag töltött, hanem kiveszem a sütőből és már rögtön töltött. Ha valaki kedveli önmagát valamennyire, akkor legalább egyszer elkészít egy ilyen kekszet.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 25.

         Hogy nem kellene-e jobban haladni?– kezdtek nyugtalankodni körülötte a többiek. A határidő őket is szorította. - Az idő az ember műve. – nagyképűsködött az író, fontosabb munkák előtt nagy pojácává változott, hol az időtlenségen merengett, hol Heisenberg határozatlansági relációján zsörtölődött, hogy a gravitációs erő az van, tudjuk, a geometria pedig a logika és a szépség kombinációja, ez is tiszta beszéd. De hogy nem is a részecske halad hullámmozgásban, hanem a jelenlétének a valószínűsége? Már megbocsát a világ… Egy biztos: nem dolgozott. A felkészülést (így hívta, amit ilyenkor művelt), szakaszokra bontotta: az első szakaszban simán átkávézta a napokat. A másodikban már lelkiismeret-furdalást is érzett, úgy kávézott, és a harmadikban meg nem lehetett a közelében megmaradni, mert ha csak megérintette valaki kívülről a szobája kilincsét ingerülten szólt ki, hogy talán elvárhatná, hogy ha nem is érzik közvetlenül a határidő terhét, mely az ő írói vállát nyomja, akkor se traktálják őt súlytalan ügyekkel, ő itt rejtélyeket old meg, ez nem elhatározás kérdése, ne higgyék, és ezt örülne, ha nemcsak regisztrálnák, hanem, hacsak a maguk módján is, de értékelnék. Ezúttal két napja maradt, délelőtt már a harmadik kávét itta, egyelőre különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Aztán lement, járt egyet az erdőben, visszafelé bevásárolt, és ahogy a szatyrokat egyensúlyozta a bejárat felé, kissé megbotlott, és ijedtében leejtette a hagymákat a folyosó kövére. Lehajolt, hogy fölvegye a csomagot, de útközben rájött, hogy nincs szabad keze, így fölegyenesedett s lábával kezdte terelgetni a hálóban ide-oda őgyelgő labdácskákat az ajtó irányába. Közben azon gondolkodott, hogy írnia kellene, de most főzni fog, és szeretett volna biztosra menni, de a biztos, az olyan kiszámíthatatlan fogalom. Hiába vannak neki favoritjai, tűnődött, egyformára sosem sikerülnek. Ami eddig sokoldalúságnak tűnt, az korlátoltság – állapította meg – csak azért vagyok olyan változatos, mert nem tudok azonos lenni. Ezekből a szerencsétlenekből meg – nézett a lába előtt feszengő hagymákra – így vagy citromtorta lesz vagy francia hagymaleves. És francia hagymaleves lett.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 21.

         Ez a bejegyzés arról szól, amiről szólnia kell, a sütőtökkenyérről. Nem csapong, nem beszél mellé, van feladattartása. Nincsen benne némely nő, amolyan beszédes forma, aki csak kérdezés nélkül belép valahová és leül, aztán mond valamit, aminek nincs is aktualitása, de nem csak úgy, félvállról nincs, hanem éjt nappallá téve nincs. Ebben az írásban nem támad huzat hirtelen és az összes asztalon heverő jegyzetlap, mintegy parancsszóra nem ugrál, emelkedik a magasba és nem csúszik a sarokba, mint egy halom őszi falevél. A némely nő aztán nem kezd el kotorászni a szétzilált papírok között és nem talál rá egy régi levélre, amelyben borzasztóan sajnálja, de a sütőtököt a büntetés-végrehajtás mintagazdaságából veszi, nagytételben, ezen, hogy mit sajnál, nem is tudja hirtelen. De szabadkozik, az biztos. Írja, hogy pedig össze is barátkozott a börtönparancsnokkal, annyira, hogy az lejött a fesztiválra, terepszemlére, ahogy mondta, és beszélgettek, az hümmögött és helyeselt szétvetett lábbal, hátrakulcsolt kézzel, és azt mondta, hogy a kriminálandragógia az mesés, kiaknázatlan terület, ott még mindenre lehet lőni. Ilyeneket beszélt a parancsnok, aztán evett, ivott, feketekávét rendelt törökösen, és tenyerét a szívére téve bizonygatta, hogy ezt a kávét neki meginni nem szabad, és kért még egy kávét, aztán kijelentette, ha akadna egy kis sütemény, azt még megenné, mielőtt meghal. De egy szót le nem szabad írni ebből, még akkor sem, ha némely nő megannyi tréfától fosztja meg így az olvasót, mit tudunk tenni. Ezért szorítkozik ez a bejegyzés csakis az ősz fontos intézményére, a sütőtökkenyérre. A kenyér minden hibája kijavult, több fahéj, több só került bele, és ősszel megint itt tündököl az asztalon, megbízhatóan, édesen, remegős, szépen omló textúrával, nem úgy, mint az a nyavalyás kardamomos-körtés, azon valakinek lesz még mit gondolkodnia. A sütőtökkenyér újabb felfogások szerint, baracklekvárral feladva lesz megrendítően finom.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 17.

         Fölugrott a doktor ebédelni. Nem is, rosszul mondom. Egy spanyol asszony megállt egy kertben néhány nappal korábban, válla fölött visszanézett, elnevette magát, magabiztos volt és büszke önmagára, meg a fügével megrakott kosárra, amelyet kezében tartott. Sokan voltak a gyümölcstől roskadozó fák között, az asszony közelebb ment az útra kikészített ládákhoz, vigyázott, nehogy másokkal összeütközzön. Hajfürtjei a homlokába lógtak, halántékán izzadságcseppek gördültek le, de nem törölte le őket, a teli kosárból egyenként kiemelte a fügéit és óvatosan tette egyiket a másik után az utolsó üres rekeszbe. Amikor ezzel megvolt, finoman egy-egy címkét hurkolt rájuk és csak azután állította egymásra a ládákat sorban, s mire az utolsót is a helyére emelte lihegett, az arca kipirult. Azután fölegyenesedett, könnyű kézzel megcirógatta a mellette tébláboló kisfiú arcát. – Tudod, nincs a világon másik olyan különleges gyümölcs, mint a füge. – mondta neki.

Később én kis címkéket emeltem le három szem fügéről. A doktor, asztalkendővel a térdén hümmögött, mi van a májon, rémüldözött, meg, hogy kakukkfű kellene bele, nincs ennek karaktere, és a karamellizált hagymakarikák, azok meg hol vannak, be nem állt a szája. Tartott a doktor ettől az ebédtől, nem volt még fügével dolga korábban, és attól, ahogyan a májszeletekre karikázott fügén tündökölt az édes kesudió, kirázta a hideg. Minden meggyőződés nélkül, férfibecsületből harapott egyet a kenyérbe, nem adta föl, még egyet harapott, és csak a harmadik falat lenyelését követően enyhült meg, akkor mondta először, hogy ha lehetne ilyet kapni valahol, sok pénzt adna ki érte.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 13.

         Szerdán kijelentettem, hogy nem tudok és nem is akarok rövidebben írni, mire a kiadó elém tette Hemingway egyik mikronovelláját, annak teljes terjedelmében:

"Reginald Boltont nem érdekelte, hogy szerkesztője hosszúnak találja írásait, és "

Rögtön eszembe is jutott egy történet: 
- Nem hívtam föl múlt héten. – szabadkozott. – Írhatott is volna. – felelte a férfi. - Csak azt tudtam volna írni, hogy nem hívom – mondta a nő. - Már megint. Itt van az. Egyetem. – verselte még hozzá, mintegy magyarázatképpen. Nézték egymást, az felhúzta a szemöldökét, emez bocsánatkérően felhúzta a vállait. Imádta ezt a férfit, még akkor is, ha az ragaszkodott az ötvenöt szavas terjedelemhez, szűkszavú volt és kimért és szerette a leveseket, nem mintha ez bármit elvett vagy hozzáadott volna alaptermészetéhez. - Jó, akkor írja meg jövő héten, amit akar, de... – De egy hosszú levéltől többet kapna. – vágott közbe a nő. – Több mit? – érdeklődött a férfi. - Több szót. - Milyen igaz. – mosolyodott el a férfi.

Ma egy levessel tudok szolgálni, amelyet állítólag a férfi evett, mialatt a nővel beszélgetett.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 11.

         - Egy francia burgonyát, legyen szíves. - mondtam a pincérnek, és gyorsan írni kezdtem, egy történetet, egy nőről, aki egyik kezével a telefonján babrált, másik kezével megfogta az étlapot, aztán csak úgy, bezárva fölemelte, és meglengette a levegőben. - Egy salátát! – üvöltötte. – Melyik salátánkra gondolt? - lépett az asztalhoz egy fiatal pincér, elővette a ceruzáját meg a jegyzettömbjét, leírta az asztalszámot, azután rámosolygott a nőre. A nő komoran pillantott föl: – Nem érdekel. – mondta - Salátát, levelekkel és más salátatartozékokkal. – majd a mondat végét sem várva meg, újra a telefonon kezdett matatni. - Sietek. - tette még hozzá szórakozottan, mintha a sofőrjéhez beszélne. A pincér bólintott, aztán… mit is csinált, tűnődtem, mit csinálna egy pincér ennek az én pincéremnek a helyében, nyilván nem örülne. Ne vegyük most a zsenánt, humorérzék nélküli pincéreket, akik csak beleköpnének simán a tányérba, vegyünk egy önérzetest, dühöset inkább, az kimenne az utcára és az első útjába kerülő pitypangot tépné ki tövestül, aztán felszolgálná, abban van levél meg más salátatartozékok is. Kapkodtam. Elhirtelenkedtem szavakat, az ujjaim megcsúsztak a fölső sor betűin,absztrahálz, éúszfregment, micsoda(?), a rohanás, az nekem nem tesz jót, de még ebéd előtt ki akartam találni, hogy egy igazán kedves pincér hogy is, hogy is folytatná ezt a történetet? A pincér lágy, kissé elhízott, torzonborz fiatalember volt, fülében finom, ezüstnek tetsző karika. Várakozott a nő fölött, kis szusszanásokkal vette a levegőt és vakítóan fehér mandzsettáját igazgatta. Megismerte rögtön, ahogy a nő belépett az ajtón, nagyon kedvelte, és ezen az érzésen semmit nem változatott a nő pocsék modora. - Tudja, asszonyom – szólt a pincér – volt egy pillanat rövid, hányattatott életemben, amikor én is író szerettem volna lenni. A nő ismét fölnézett, ezúttal meglepetten, végigjáratta szemét a gyereken, figyelte, ahogyan az a jegyzetfüzetével esetlenkedik, és összeszorult a szíve. – Kisfiam, nincs igazából nagy különbség, maga is én is ugyanabban utazunk … minden fontosat följegyzünk egy papírra.

Ebben a percben megérkezett az én ebédem, melyhez küldtek egy salátát, benne zöld leveleket, kék áfonyaszemeket, paradicsomot és kandírozott diót kevertek össze balzsamecettel meg olívaolajjal, és így gyönyörű volt, mint egy festmény és nem olyan ízű, mint egy festmény, hanem sokkal, sokkal finomabb. 

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 7.

          Írok még valahová ezen a blogon kívül, (az egyszerűség kedvéért mondjuk, hogy a Kutyák és Lovakba), és múlt héten Pozsonyban tanácskozott egy (az egyébként New York-i illetőségű Kutyák és Lovak szervezte) írókongresszus egy valamiféle irodalmi pallóról, amin az ember átmehet önmaga túloldalára. Sokféleképpen lehet erről a rendezvényről beszélni, például rögtön úgy, hogy van Pozsonyban egy étterem, mellette egy emeletes ház, a két épület falát öntöttvas gallyakkal és virágokkal díszített szecessziós ívek kötik össze. Virágok fonják körül a félholdívben felszökő Kerthelyiség feliratot is a bejárat fölött. Itt minden úgy van, mint hajdan, amikor az éttermet építették, minden bájos, fess, de belül előfordul azért, hogy a törzsvendégek hajnalban vécépumpából isszák a sört és egymás sapkájába hánynak, bár, nincs kizárva hogy ilyenek azokban a régi időkben is megtörténtek, melyeket mi most áhítattal emlegetünk. Egyik éjjel ott üldögéltem a megfordított székemen az első asztalnál, közvetlenül a vaskorlát mellett, és államat a szék támláján nyugtatva, lenyűgözve hallgattam egy beszélgetést. A hallgatózás csak félig volt az én hibám, a férfi és a nő olyan közel ültek le hozzám, hogy a nő karja majdnem az enyémhez ért, és én végig igyekeztem inkább a pincér cipősarkának csikorgására figyelni, aki a vendéglő mélyéről hordta ki a sülteket és kenyeres kosarakat a teraszra. - Tudja, mit imádok magában? – kérdezte a férfi. - Nem. – vágta rá a nő, a férfi erre lehunyta a szemét, és így maradt, egy gondolattal talán tovább is, mint akarta. - Én értem magát. – szólalt meg bátortalanul a férfi újra. Elejétől a végéig értem, játszani tudok magán, mint egy hangszeren, friss ütemek, dallamok jönnek ki a maga száján, az ujjain, és ez tőlem van, maga olyan, mint egy gyönyörű hárfa vagy zongora, amihez én érek jól egyedül, nagyon finoman, etűdöket komponálok, olyanokat amilyeneket még soha nem hallott senki, és játszom, édesen és szomorúan és vidáman és haragosan, és maga meg, ahogy megszólal, érződik az egész térben, mindenfelé. Kiárad az ablakon. A nő fölnézett. - Jövő héten hívom. – mondta, majd fölállt, és kiment a vendéglőből. A jelek szerint ebben a helyiségben a nők számának nem volt szabad megváltozni, mert amint az előző távozott, egy másik tűnt föl az étterem bejáratában. Körülnézett, megakadt a szeme a söntés mögött magasodó tálalószekrényen, melynek tolóüvegébe indákat meg trópusi virágokat marattak, és amely előtt most egy csoport amerikai újságíró tolongott, s ezek az írók ebben a pillanatban felüvöltöttek, ahogy a torkukon kifért. Aztán ez az újabb nő meglátott engem, megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy nem ő érkezett korábban, nem kell itt egyedül várakoznia, meglódította a retiküljét, amely szépen kiszámított ívben közeledett, és az asztal alatt, az egyik lábnak támaszkodva nyugodott meg pontosan. Ez a tekemutatvány a magánszáma, amivel egyébként az idegeimre megy, de ő ezt részemről fellengzősségnek tartja, s mint ilyen nem érdekli. - Kegyed jött a Répák és Krumpliktól? – lépett oda hozzám. – Ja… én. – bólintottam, és fölemeletem a kabátomat a székről, hogy leülhessen. Minden konferencia igazi hozadékáról, a folyosón történtekről beszélgettünk, meg arról, hogy ez az egy étterem van a városban, ahol a füstölt húshoz uborkamártást adnak, és vallásosan lehet bízni a vasárnapban, hogy akkor itt disznó lesz, mellé mustárszósz meg állítólag bukta. Ekkor kihozták a tejszínes krumplilevest, amiben a kakukkfű friss marad és a zöldségeknek is alig esett bántódásuk a főzés közben. Adtak a leves mellé egy tésztában kisütött körtét, melyet középen kivájtak, és cukros-mogyorós-szegfűborsos vajjal töltöttek meg. És úgy is mint a Répák és Krumplik felelős írója, megkerestem ennek a körtének a receptjét, tessék parancsolni. 

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná
2014. augusztus 30.

         A szilvás clafoutis titka a mértékletesség, a sok fahéj, sok szilvalikőr nem tesz jót neki, de egy csipet fahéj és egy kanál szilvalikőr az őszi desszertek élmezőnyébe emeli, én így látom. Hogy jár-e hozzá történtet is, és persze, jár, bár eredetileg másra számítottam, egy útleírásra, amiből csak egy amolyan félig szilvás elbeszélés lett, ebben egy szomszédos országban állunk egy fogadáson. Azért vagyunk ott, mert egy porcelángyár megújult, ide voltunk hivatalosak, és ahogy egy elefántcsonttorony a porcelángyárban szokta illedelmesen, a jó hírre langyos, édes pezsgővel koccintottunk és kissé kihűlt töltött káposztával disznóztuk le blúzainkat, ki-ki a magáét természetesen. Ekkor megnyitották a desszertes pultot, és ott sorakoztak ezek a sütemények, lila tortácskák, megkenve margarinkrémmel. - Szilvásak. - mondta az asztal mögött álló szakácsruhás fiatalember. - Szilvaszín ízük van. - állapítottam meg az első falat után, megkértem aztán a férfit, hogy tegyen a megmaradt darabra egy kis tejszínhabot. - Kérem. Most jobb? 

A szilvás clafoutis tulajdonképpen szilva, szilva hátán, fahéjas palacsintatésztában kisütve, meghintve porcukorral. A névétől nem szabad megijedni, a receptből körülbelül tíz perc, míg összeáll a desszert, és negyven perc alatt készre is sül. 

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 28.

         A fügés szendvicsről van egy történetem, ami olyan megint, mintha én találtam volna ki, de hát minden történet többé-kevésbé ilyen, különösen azok, amelyek megtörténtek. Álmomban intettem valakinek. Megígértem, hogy hamarosan újra találkozunk, aztán kisétáltam egy óriási szakadék fölé, álltam a semmin, tekintetemet végigjárattam a túloldalon magasodó sziklákon, majd nyugodtan elindultam feléjük a levegőben. Később csakugyan találkoztunk, a férfi rám nevetett, kérdezte, hogy mit csinálok, én mondtam, hogy a szavakra várok, amelyek bennem vannak, de ráérek tulajdonképpen, nem akarom sürgetni őket, azt amúgy sem nagyon szeretik. Ő erre kihúzott egy széket, leült, és azt mondta, hogy szerinte a szavak jó helyen vannak nálam. Ebben igaza lehet, gondoltam, én is inkább efféléket bíznék magamra, mint komolyabb dolgokat. Ekkor egy zsiráf lépett az asztalunkhoz. Csokornyakkendőt és frakkot viselt, csészékben hozott teát, fügés szendvicset és szilvás süteményt tett elénk. Majd egy majom jelent meg, rámutatott a szendvicsre és azt kiabálta: ide vele! Add ide azt nekem! Most, azonnal! Add ide szépen. Odanyújtottam a szendvicset, a majom pedig azonnal a szájába tömte, komótosan behajtogatta, míg már csak a salátalevelekből lógott ki egy-egy darab, tekintetét végig rajtam tartotta, aztán alig érthetően, mert a szájában már nem sok hely maradt, valami olyasmit kérdezett tőlem, hogy: - Egy férfi, egy zsiráf meg egy majom a bárban, ez valami vicc? Nem, dehogy, nem ezt kérdezte, az túl jól megírt álom lett volna. Valami furcsát és érthetetlent mormogott, aztán még beleállt egy dézsába és kinyitott egy miniatűr sorompót is, de ez már tényleg nem fontos. Később - ébren - elkészítettem a szendvicset. A szárított fügéhez kéksajtot, salátát és majdnem áttetszőre szeletelt füstölt sonkát adtam, nagyon finom lett, ezzel azonban nem szeretném azt állítani, hogy a receptet én álmodtam meg. Mindössze arról volt szó, hogy jókor, jó időben álmodtam róla. A szilvás süteményről majd szombaton hallunk részleteket. 

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 23.

        Én elmagyarázom magának az avantgárdot, mondta a nő. Kérem, ne tegye, felelte a férfi kétségbeesetten. De már mindegy volt, az orrcimpája rezdüléséből, abból, ahogyan vette a levegőt lehetett tudni, hogy ennek a nőnek ugyan beszélhet. Van egy férfi, képeket gyűjt és nagyon szép cipőket készít. Ez a férfi kölcsönadta a képeit a debreceni Modemnek. Azt hiszem, ezerkilencszázötben kezdődött, közeledett valami, lehetett érezni, a levegő feszült várakozással volt teli. Egy ideig senki nem látszott, egyetlen lélek sem, hallani sem lehetett semmit, aztán hirtelen a távolban valami morajlás támadt, s a zaj egyre erősödött, míg végül kivágódott egy ajtó, és Picassoval beözönlöttek rajta a szépséges, meztelen Avignoni kisasszonyok. Nyomukban Dali, aztán Braque és így tovább Kassák, írók és festők és más művészek, az elővéd, (szószerinti fordításban). Eközben valaki kihozta a pezsgősvödröt, mások pedig osztrigát, tengeri rákot, homárt tálaltak föl az ebédlőasztalra, és midőn Duchamp maga mellé tett egy piszoárt és azt mondta, önök mindannyian a vendégeim, majd Munch és Mondrian meg talán Malevics összecsapták a bokájukat: Proszit!, ordították és ivott mindenki. Így vonult be az avantgárd Európába. Aztán ment minden rendben, utálta az avantgárdot az egész kontinens, kivétel nélkül, és ezzel az avantgárd nagyon is elégedett volt, mert nem lehet művészet, amit mindenki ért, ipso facto amit senki nem ért, az a legmagasabb művészet. Az avantgárd pedig maga volt az érthetetlenség; fölhajtott egy pohár Henkell Trockent és prüszkölt: pfuj, pfuj és pfuj, én ezt nem bírom meginni!, és a francia specialitásoknál ugyanígy viselkedett, minden falat után úgy tűnt, hogy összevissza hányja magát, esküdözött, hogy nem eszik többet, ráförmedt a pincérekre, hogy mivel etetnek maguk itt engem? Azt akarják, hogy fölforduljak! ám azért megivott még egy üveg Armagnacot nyugodtan. Az elit közönség vetett véget az avantgárd furcsa diadalmenetének azzal, hogy beleszeretett. Imponált neki ez a tahóság, megértette az avantgárdot és attól a perctől olthatatlanul imádta, mindegy volt, mit csinál, az avantgárd meg rúgkapált, tiltakozott és ennek persze nem lett jó vége: kiradírozott képek, üres kiállítótermek, fehér alapon fehér kockák, hangszalagra rögzített csönd, teleíratlan papírlap, ilyesféle műalkotások születtek. De erről a beteljesületlen szerelemről majd inkább egy másik alkalommal mesélek. Festmények, egymás mellett, a magyar neoavantgárd művészeitől, szépen megvilágítva, ezt tudom ajánlani most programként a debreceni Modemben, mellé zenét (például Publo Picasso never got called an asshole / not in New York), ha tetszik.
         Nem reggelizem, jelentette ki a nő rögtön ezt követően. Nem néha nem, hanem egyáltalán nem, elfelejtem vagy elunom. A férfi előredőlt, megadta magát, tulajdonképpen szerette hallgatni ezt a nőt, bár az néha olyan őrültségeket beszélt, hogy nem igaz. A reggeli nem a legfontosabb étkezése a napnak egyébként, folytatta a nő, az első kettőben sincs benne, tudta ezt? Egy pimf harmadik hely illeti meg, legfeljebb. Tanultam egy receptet valakitől, aki, nyolcvanöt éves és negyven évet gondolkodás nélkül letagadhat, de nem teszi, az a fajta veszélyes nő, amelyik minden másról is hajlamos igazat mondani. Három titka van, azt szokta mondani, az egyik, hogy enyhén piál, a másik, hogy jószívű és a harmadik ez a koktél, amit délelőttönként iszik meg, s valamiért avantgárd reggelinek hív. Az italban minden fontos benne van: elsősorban spenót, nyilván, aztán mogyoróvaj, müzli, áfonya, banán, szilva, málna, dinnye, mandulatej és Jake Harper beledobna egy pár pirítóst meg egy szelet tortát, de ez egy ilyen konzervatívabb avantgárd irányzat, és így ebből a koktélból kimarad.  

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 16.

         Eszembe jutott Zelma levele Bécsből, rögtön azután pedig eszembe jutott az ő baszk tortája, és elmosolyodtam, bólintottam, csak úgy magamnak, aztán fölemeltem a fejemet és rámosolyogtam a gyönyörű sárgaréz csillárra, a csillár öt kristály kelyhére, és akkor mondtam, hogy én az európai felvilágosodás tisztelője vagyok, ugyanaz a szisztéma van a fejemben, mint Goethének vagy Mozartnak, nem kell nyugtalankodni. Azt nem tudom, hogy egyáltalán aggódott-e bárki bármennyire is a fejemben lévő szisztémák miatt, mindenesetre az asztal körül ülők elnevették magukat. Később jónak láttam elmesélni azt a történetet, amelyiket a levélben olvastam. Hogy Zelma még fiatalkorában beleszeretett egy férfiba, aki a Bécsi Egyetemen tanított, ezüstveretes sétabotot hordott és naponta kétszer váltott inget, az egyiket reggel vette föl, a másikat este. Zelma sütött neki egy baszk tortát, abból ettek vasárnap délután a biedermeier bútorral berendezett, virággal díszített szobában, aztán már útban kifelé, az ajtónál a férfi egyszer csak megfordult, és azt mondta Zelmának szigorúan: - Maga az enyém. Ezt vegye tudomásul. Tudomásul vettem, felelte neki Zelma vidáman. Jöjjön be az irodámba szerdán, kérem. Bemegyek, kérem. És legyen nagyon szép. Szép leszek, kérem. Imádjon engem, kérem. Imádom, kérem. Hozzon ebből a tortából, ha marad. Hozok, kérem.
         Éppen egy tortára volt szükségem. Ami nem soklapos vagy egyéb, bonyolult dolog, egy szimpla torta, finom, inkább pite, mint torta, egy tortának látszó pite, ezért jutott eszembe Zelma. Ez a baszk torta az egyszerű sütemények közé tartozik, mint a rácsos pite, de a tésztája elsőrangú, nem viccelek, ezt érdemes más pitealapnak is meggyúrni. A tortába cseresznyedzsemet vagy szilvalekvárt kennek, és hogy harmadnapra sem szárad ki, azt a vele együtt sütött sűrű vaníliás mandulakrémnek tudhatjuk be.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 13.



         Van-e ideje, kérdezték e sorok írójától, és ő azt válaszolta óvatosan, hogy az attól függ. Ült és az orrnyergét masszírozta, bárki láthatta, hogy ráér, ő mégis azt állította, hogy nagyon elfoglalt, olyan az időbeosztása, mint az elnöké. Melyiké, kérdezték, mintha ez fontos volna, tetszőleges elnökről van szó, felelte az illető elégedetten, hogy ilyen könnyedén sikerült más irányba terelni a szót, válasszanak egyet, és azé. Szóval, hogy ráér-e, mert itt van egy nyúl. Mit keres itt egy nyúl, lepődött meg, a szomszéd nyula jött-e át, mondták, hogy azt kétlik, bár nincs rajta bunda, nehéz így megismerni, de valószínűleg ez egy másik lesz. Ja, akkor érti, bólintott, egy nyúl, az komoly dolog, tette hozzá komolyan. Azután fölállt és megkereste a nyulat, melyet ő rendelt korábban, s amelyről rögtön azután megfeledkezett. Azt látom e sorok íróján, hogy mostanában kicsit másként viselkedik, fölfogása szerint jobban, mert fesztelenebbül, ahol fesztelenségen valami alapvetően (de közelről meg nem határozottan) művészit ért; hogy ellazázik dolgokat. A nyúl egyébként ott hevert a pulton. Egy elegáns fogást képzelt belőle főzni, ami nem olyan egyszerű feladat, a nyúl különbözik más húsoktól, egyhangúbb, szárazabb, mint a többi, gondolkodni kell rajta, nagyon kell akarni, hogy legyen belőle valami. Jót tesz a nyúlnak például, ha zsályaleveleket sütnek ki olajban hirtelen, és meghintik ezzel az aromás, haragoszöld chipsszel. A sült zsálya nem céltalanul gyönyörű a nyúlon, fedezet is áll mögötte, megvan benne a szükséges képesség és erő, támogatja, kiegészíti a sültet s összeköti a zöldfűszeres, sima szósszal, melyet a húsléből készítenek, majd a nyúl mellé tálalnak föl. A lábasban sült nyúl kifinomult étel, szépségében belső értékei ütköznek ki, a legjobb nyúlrecept e sorok írójának emlékei között. 

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 9.

Az EX TEMPORE című kiállítást augusztus 3-ig lehetett megnézni a Luukku Atelier-ben. A neonfestmények, a fürdőruha-performanszok és a videóinstallációk a finn művész, Teemu Keisteri munkái. Balra: Why not (2014) jobbra: No rules (2014)

         Előre elnézést kérek emiatt a cikk miatt, először is csapong, meg egy olyan programot mutat be, ami vasárnap bezárt. Tessék elhinni, nem az elmúlt hetek személyes és kollektív összevisszasága miatt nem írtam erről a kiállításról hamarabb, én is későn tudtam meg, hogy van. Úgy volt, hogy még az ezerkilencszázas években, Erdély felé menet fölvettünk egy finn stoppost. Egy egyetemista csoport voltunk és a román határ előtt az irodalomtudományok doktora megállította a buszt, hogy ez a széllelbélelt fiú, aki az út széléről integetett, fölszállhasson. A finn aztán végig velünk maradt, ivott masszívan, de mindenki más is ugyanolyan masszívan ivott, és a doktor, a mi vezetőnk felügyelte őt, hol van a fing(?) - kérdezte - a fing elkészült már?... Kollégák, a finget várják meg feltétlenül. A finn fiú pedig "old fart"-nak nevezte a doktort, dude, you are an old fart, mondogatta neki szelíden, a doktornak ez nagyon tetszett, és napközben a két fing, a kicsi meg a nagy elválaszthatatlanok voltak, beszélgettek szakadatlan, így lettek barátok végül. Sokkal később, vagyis most nyáron jött Budapestre egy finn, akinek semmi köze az előző finnhez, és nem is akarom, hogy legyen, mert az csak simán rossz dramaturgia volna. Ez egy másik, egy művész finn, lépten-nyomon leveszi a ruháit, mint Vlasta Delimar, nyilván neki is megvannak az indokai. Megmondom, hogy mi zseniális Teemu Keisteriben: ennek a finn fiúnak a kedvességében rejlik az ereje, a kedvességet fejlesztette művészetté. Teemu egy teret alakít ki saját képére, aztán az ember gyanútlanul besétál ebbe a térbe, ahol csak zúdul ki ez a finn mindenhonnan, az összes falfelületből és a térben, szanaszét heverő végtagokból ugyanúgy. Kitölt mindent, az emberek pedig tapogatják a szobrokat és aztán mosolyognak, egyre szélesebben, míg fel nem nevetnek végül, aztán pedig megszépülve, szikrázó tekintettel mennek ki az ajtón. Ezt az örömcsinálót hozta el hozzánk a Finnagora intézet vasárnapig. A hatás alatt azután arra gondoltunk, hogy ennénk valami finnt. Bementünk az egyik boltba, de semmi, ekkor bementünk a másik boltba, és ott állt a pult mögött ez az aranyos ember, akit Fábiánnak hívnak. Voltak nála finn répás zsemlék, fahéjas csigák, s más echt-finn pékáru, és értett a kávéhoz is. Aztán szó szót követett, és Fábián nekünk ajándékozta az összes répás zsemlét és fahéjas csigát, ami a keze ügyébe akadt, majd utunkra bocsátott, nem is értette, hogy mit nem értünk, csak mondta, hogy ne értetlenkedjünk, haladjunk, nincs itt semmi csodálkoznivaló. Kellene valami, ami jól áll ezeknek a finn zsemléknek, gondoltam később, hogy felléphessenek, és a budai bolhapiacon kerestünk hozzájuk egy piros kávéskészletet, de részletesen ezt már majd egy másik alkalommal mesélem el.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 6.

         Az író berontott a szomszédba. Indulatosnak tűnt, nagyon kellett volna neki egy történet, ilyenkor nem akadt nála kibírhatatlanabb. A barátja nyakig ült a munkában, az íróra pillantott, látta, hogy dühöng, nem érsz rá most erre a mérgességre – mondta neki, és fölmutatta két ujját, jelezve, hogy az írónak két perce van, aztán mennie kell haza. Mondta az író, hogy van neki egy menüje, ami úgy sikerült, hogy árulni kellene, de nem akar hozzá hülyeségeket írni, sem bonyolult, szürrealista metaforákat ezúttal, sem semmit, csak el akarja mondani, hogy mennyire fantasztikus ez a két fogás, így egymás után. Legszívesebben leírná azt, ami hirtelen eszébe jutott, bár látszólag a menühöz nem sok köze van, hogy valamikor egy férfi nyit majd be egy ajtón. Finom mozdulatai lesznek, halkan nyomja le a kilincset, és ül majd egy nő a férfi előszobájában, aki nem néz föl, nem is veszi észre, hogy jött valaki. A férfi elbizonytalanodik, hogy bentebb menjen most egyáltalán vagy ne, mit csináljon, ezen tűnődik, aztán csak elhatározza, hogy ráköszön a nőre, helló, mondja. A nő ekkor ráemeli a tekintetét, és elmosolyodik. A férfi egy kis csomagot tart a kezében, valami ebédfélét, azt hiszi a nő. Milyen szép keze van ennek a férfinek, gondolja majd, vajon mit hozott, hogy mit szeret ebédelni egy ilyen férfi, ezt próbálja kitalálni, és, bár tudja, hogy ennek valószínűsége alig valami, nincs is talán, mégis úgy képzeli ez a nő, hogy a férfi abból a bisztróból jött meg éppen, amelyiket ő nagyon szeret, és amelyikben nem ijesztgetik fölöslegesen az embert; ott csirkét adnak, meg palacsintát ebédre. De, a csirkébe puha sajtokban elkevert bazsalikomot töltenek, aztán a hús alá egy fehér, citromos-sós krémet simítanak, erre ültetik a sültet, a csirkemelleket áfonyaszósszal öntik le. A szószba hagymát vágtak korábban, és egészben hagyták benne a gyümölcsöket, így a tányérokat apró, vörös gyöngyök ragyogják be. A vajas palacsintákba pedig narancskrémet halmoznak, ekkor gyengéden félbehajtják a tésztácskákat, majd a sütőben felduzzasztják a habot, szépen meghintik porcukorral, és azon a helyen ilyen ismerős a menü, egyszersmind soha nem látott, elképzelhetetlen, de mégis létező, ilyesmi lehet annak a férfinek a kezében, aki be fog lépni nem olyan sokára azon az ajtón. Megy ez - állapította meg az író ekkor szórakozottan, és már kint is volt a folyosón. A szomszédban a barátja arra gondolt, hogy valahogy vissza kell szereznie a lakása kulcsait ettől az írótól.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 1.

         Padlizsánban nem vagyok igazán otthon, amit ismerek belőle, azt unom, amit nem ismerek, meg nem akarom megismerni, ilyen maradi gondolkodásom van bizonyos esetekben. De, ahogy a napok teltek, egyre kezdett nyomasztani engem az a zsák padlizsán, melyet valakik, nem sokkal korábban a Nagybanin vásároltak, és aztán diadalmasan bevonszolták a dolgozószobába, s bependerítették az egyik könyvespolc alá. A padlizsánt állítólag nem lehetett ott hagyni. Nem tudtam, ezt hogy kell érteni, nyilván, mert duzzogtam és ilyenkor aztán föl nem tudok fogni semmit; hogy a padlizsán az követte az illetőket a kocsiig és ott dulakodni kezdett, és addig-addig, amíg be nem ugrott a padlizsán egyszer csak a hátsó ülésre, és be is kötötte magát, úgyhogy már nem volt mit tenni, és ráncigálták kifelé, de az meg kapaszkodott s talán a fogai között káromkodások is kiszűrődtek, és ez nem volt elegáns, úgyhogy inkább elhozták, vagy mi a fene történt? Nincsenek jó tapasztalataim a padlizsánnal. Krémet lehet belőle keverni és el lehet rejteni ételekben, hogy ne tűnjön föl senkinek és lehetőség szerint érezni se lehessen, mert egy kis ütést mér minden harapás végén az emberre, a padlizsán megbosszulja magát. Mennek a dolgok rendben, és az utolsó élmény egy enyhén fémes íz, mely felnyilall az orrba. Amit nem tudtam, az az, hogy a padlizsán orrba vágását teljes egészében kioltja a kéksajt, amire ezek a franciák jöttek rá megint és, hogy a padlizsánnak van egy olyan kellemes íze így, orrba vágás nélkül, mint a kaviárnak vagy az osztrigának, ha valaki szereti az ilyesmit. A padlizsános pite olyan, mint egy reggeli hasé, vajastésztába töltött zöldségek és fűszerek rétegei alkotják, a tökéletes falat részeként olívakrém, póréhagyma, burgonya, bazsalikom, kétféle sajt és grillezett padlizsán rétegződnek egymásra.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 29.

         Abban a szállodában ebédeltünk, amelyiknek a terasza egy nagy sakktáblára emlékeztet. A teraszról egy dombra nyílik kilátás, a domb mögött egy másik domb következik és azután megint egy másik, a dombok így sorakoznak föl szépen, tisztelettudóan, hogy a szállóvendégek aztán a dombok díszsorfala között gyönyörködhessenek a szomszédos falu háztetőin megcsillanó napsugarakban. Akkoriban, amikor a szálló megépült, gyógyulni küldték ide a pestieket, akikről azt mondták a szálló orvosai, hogy fölösleges időkidobás mind, mert úgysem érdekli őket más, csak a szakács főztje, meg a jazz. Én egy salátát rendeltem. Volt nálam egy napló, egy nő naplója, aki a háború alatt járt ezen a helyen, innen, ahol most én ültem figyelte a terasz eseményeit, legalábbis úgy tett, mintha azokat figyelte volna. A többiek azt hitték, hogy azt nézi, ahogyan a pincér mozog. Úgy tűnt, az köti így le a nőt, ahogyan a pincér hordja az ételt, mintha álomban suhanna, örvénylő mozdulatokkal, tetszetősen, ha kell, súlypontját elegánsan a sarkára helyezve, azután meg átgördülve a lábujja hegyére, és kitalálja, mi lesz a vendég óhaja és már előre kihozza, ez a magánszáma, néha meg is tapsolják, olyan jó ebben. De a nő nem ezt az ügyes pincért figyelte, hanem egy ajtót, ahol nemsokára meg is jelent egy férfi, felé indult el, a nő, szégyenkezés nélkül feküdt egy kockás takaróval beborított nyugágyon, hanyatt, összekulcsolt keze a tarkója alatt, a térde fölhúzva és gyönyörködött abban, ahogyan a férfi közeledik. A férfi rámosolygott és boldogság öntötte el és a nő szerette, ahogyan a férfi lehajol hozzá és az ő arcához közel mond neki valamit, ujjai a férfi száján bolyongtak eközben, és ezerkilencszáznegyvenet írtunk ekkor, úgyhogy a többieket meg körülöttük kiverte a víz, de ezek ketten nem törődtek semmivel, hagyták, hogy nézzék őket, sőt, örömmel fogadták a kíváncsi pillantásokat… ekkor lépett az asztalunkhoz az a pincérnő. Kelletlenül pillantottam föl, engem érdekelt, hogy hova vezetett ez az ujjbolyongás, de a pincérnő szigorúan nézett ránk, az egész asztaltársaságra úgy, ahogy voltunk, majd megköszörülte a torkát és azt mondta - A kaja elkészült. Az arcomon megrándult egy izom, de félúton lemondtam a grimaszról, mely a vonásaimra tolakodott, ha elkészült, hát elkészült, gondoltam, akkor, hadd nézzem azt a salátát. A tányéron apróra vágott káposzta hevert, szorosan mellé reszelt répát szórtak, és azt követte a hagymakarikák oszlopa, tehát a kaját földarabolták, ez igaz, és meg is öntözték valamivel, vagyis elkezdődött a kaja, de direkte elkészültnek, nem is tudom, nem látszott. A nyers zöldséggel semmi baj a világon nincs,  de, ha tehetném, akkor úgy változtatnék ezen a recepten, hogy vennék egy nagyon szép húsdarabot, ahogy magamat ismerem, szűzpecsenyét választanék, csíkokra vágnám, hirtelen átsütném, vigyáznék, hogy a leve benne maradjon, rántottát is készítenék, majd egy gyümölcsös mártást, mely méz, szójaszósz és mangólekvár igen egyszerű keveréke. Végül összesütném ezeket a gyönyörű zöldségeket, először a káposztát, azután a répát és a hagymát is egy-egy percen át, mindent életben hagynék, de megkövetelném, hogy összeszokjanak. Végül tortillába csavarnám őket, és úgy adnám oda. 

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná
2014. július 26.

Wang Ling - Elveszett gyermekek (Kepes György Művészeti Központ, Eger - Szegmens9 Kortárs kínai művészek kiállítása)

         Hogy hogyan tudnám ezt a történetet úgy megírni, hogy én is benne legyek, mit benne, én legyek a főszereplő, ne hős, addig nem akarok elmenni, de legalább egy narrátori munka kinézzen, egy útleírásról van szó végső soron. Eger. Egerről. Eger történelmi városunk. Elfoglalták a kínaiak. Mondaná rögtön itt bárki, hogy alighanem a törökök lehettek azok, de én erősködnék tovább, hogy török nem is van már ott kispofám, kínaiak ezek, láttam a saját szememmel. Innen hátulról, a reptér felől, Eger egy kávéivásnyira esik, egy hosszúkávéról van szó, úgy tessék az időt számítani. Egerben, a Bazilika mellett négyhetente rendeznek régiségvásárt, vasárnapokon, ilyenkor két század személyes tárgyai kerülnek elő, és ezekből, mint a kávézaccból, olvasni lehet. Intim részleteket tud meg az ember korábban élt gazdag és szegény emberekről, olyan a tér, mint egy óriási bulvárlap. Tehát, gyanútlanul kanyarog a régiségek sora völgybe le, hegynek föl, és ennek a végtelennek ható, vadregényes piacnak végén áll az a ház, a kortárs művészet csarnoka, ahol meg a jövő csinálása folyik. Ennek a két idősíknak találkozása olyan szép, szimbolikus, hogy az ember csak úgy, elneveti magát s át is lépi a jövő küszöbét, önkéntelenül bemegy az épületbe, és én például innen tudom, hogy a kínaiak már a Kepes Központban vannak, csillagom. Egy igazán szórakoztató kiállítást építettek be oda, egy szinte kalandparkot, minden hamisítatlan kínai, a tiszta kínai kortárs művészet viccel, ahol csak viccelni tud, korlátokon belül határtalanul. Ennek a megjegyzésnek hallatán a tárlat kurátora biztosan kiabálna velem, de csak, hogy történjen valami, hogy valamivel elüsse az estét, és én aztán megnyugtatnám, hogy éppen ez a relatív határtalanság a lényeg, emiatt lehet itt minden szellemes. Nekünk pedig a humor, mint egy falat kenyér, úgy kell. És, ahogy ott állnánk és csodálnánk a fényes, merev műanyag-drapériákat, melyek szépen végigfutnak a bútorokon és olyan lágyan omlanak alá, mint a szomorúfűz ágai, arra gondolnék, hogy ezt én megírnám szívesen egyszer, és, mivel az útra összeválogatott zene a fülemben éppen akkor váltana a Passengerre, magamat ismerve azt is hozzátenném gondolatban, hogy valaki adhatna kölcsön ennek az Iggy Popnak már egy pólót. Aznap kínait ebédeltünk, a dramaturgia kívánta így, a helyi plázában történt, szeretném, ha köztünk maradna. Viszont eszembe jutott, hogy ismerek egy összesütött salátát, egy indiai tanította nekem, neki egy kínai mutatta, és a tortillát hozzá mindig a szírtől hozzuk, kivéve, amikor a töröktől. Ökumenikus tehát, és az alapanyagai gyönyörűek. Az íze pedig kiváltja belőlem azt a gyöngéd beszédet, amit csak ritka, szépséges, fűszeres, átforrósított kínai saláták szoktak, de erről majd kedden hallunk bővebben. 

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 22.

         Az ablakokkal szemben ültem a kanapén a dolgozószobában, ahol az egyetlen, amit nem csináltam, az a dolgozás volt. Bámultam az eget. Valahonnan zene szűrődött be, halkan énekeltek is: /szelíden át (szün!) kelek az Andokon / a hátizsákban (szün!) egy törött szaxofon / … Az lett volna jó, ha mondatok jutnak eszembe, mondatokat mondok ki egy reggeliről, az Eggs Benedictről, és nagyon is volt realitása ennek, részben, mert én, én azért vagyok. Én vagyok azért, hogy mondatok ki legyenek mondva. Egyébként meg, ki ne tudna beszélni arról, ahogyan egy szépséges, rezgő tojásburok egyszer csak engedelmesen megnyílik, belőle aranysárga krém bújik elő, mely lassan, csendesen takarja be az alá halmozott rétegeket; összekeveredik a citromos mártással, ráfolyik a forró baconszalonnára s végül az édesített tésztával egy falatban kerül a szájba, az ember pedig beleszeret a gondolatba, hogy mi is történik itt vele, de ezt a szomatoszenzoros részt nem akarom részletezni, nem ettem én meszet. A mondatok azonban nem akartak jönni, a dolgozószoba, dolgozás tekintetében továbbra is érintetlen maradt, a szomszédban újraindult a zene, aztán megint, harmadszorra - a jelenet egyáltalán nem volt kellemetlen -, már fejemet ütemre ingatva mormoltam a textust: /úgy egy húszezer egyéjszakás kaland, / na körülbelül az lenne magával elég / hm hm hmhm párárárá, satöbbi. Hirtelen összecsomagoltam és kiléptem az ajtón. A ház előtt keresztülvágtam a parkon, babráltam az autó kulcsaival, majd végighajtottam a kertek mellett, ráfordultam az autópályára, a második kanyar után jobbra, át a Duna-hídon, végig a Folyósoron és ott volt a reggeliző hely, amely nem a miénk, ezzel nem szeretném indirekte állítani, hogy soha nem is lesz az. Kicsivel később végignéztem a reggeli romjain és arra gondoltam, hogy nehéz andragógia feladat lesz az Eggs Benedictet úgy is mint könnyű fogást eladni bárkinek, mert könnyűnek nem könnyű. Az angol muffint horribile dictu én kaláccsal helyettesíteném be. Kisütnék egy szelet szalonnát, forrásban lévő ecetes vízben örvényt kavarnék, s a tojást éppen az örvény közepébe ütném, így főzném három percen át, majd óvatosan kiemelném és leitatnám róla a fölösleges vizet. A hollandi-mártás az Eggs Benedict lelke, elkészítését gondosan írtam le, ha a tojássárgája túlságosan hosszú időt tölt a gőz fölött és, ha a vaj eleinte nem cseppenként kerül a mártásba – ahogyan ajánlom – akkor a massza összekap, és ott áll az ember, tudjuk, hogy… – Szombaton itt folytatom.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 16.

         A nő meg a professzor a konyhában álltak, a professzor nem is igazából állt, fetrengett a kanapé karfáján, a hátát egyengette, ezt mondta. A nő rá sem akart nézni, nem bírta a látványt, ahogy a professzor, gerince cervicalis szakasza felől a lumbalis régió felé haladva vergődött végig centiméterről centiméterre a bútoron, majd befúrva fejét a puha ülésbe kivörösödött és tüsszögött vagy szuszogott, mindenesetre úgy tűnt, révbe ért végre. - Ha lehasal ide, végigmegyek a hátán - szólt rá a nő a tűzhely mellől. Még mindig nem pillantott föl, úgy tett, mintha minden figyelmét az eggs Benedict írásának buggyantott tojása kötné le. - Nem, kösz – felelte a professzor – Kanosa azt mondta, hogy ezen már nem lehet segíteni, a gerincet azoknak találták ki, akik négykézláb járnak, nekem, ennyi évesen az a dolgom ezzel, hogy kivárjam, míg én meg a szar hátam, együtt meghalunk. - Kedves ember az a Kanosa doktor – mondta a nő bosszúsan – nagyjából pont olyan kedves, mint maga, igazán szép párt alkotnak. A professzor befejezte a hencsergést vagy mit, így hívta ezt az egész kínlódást, és fölegyenesedve a nőhöz fordult: – Mi baj van kisfiam? A nő ekkor kérdezte meg magától először, hogy mi is a baj? Hogy, van-e egyáltalán baj? Nem volt jókedve, de éppenséggel nem is szomorkodott, úgy érezte magát, mint minden normális humorista vagy viselkedéskutató, ahhoz, hogy nyugodtan tudjon dolgozni, egy kicsit boldogtalannak kellett lennie, ez pedig stimmelt, szóval, nem értette a kérdést. - Nem értem a kérdést - szólt kelletlenül, szemét a buggyantott tojáson tartva, mintha az valami fontos kutatási eredmény volna. Tekintetével a neuralgikus pontokat fürkészte, az auftakt, a himnikus vég, és még egy majdnem véletlenszerű ellenőrzés a lefegő, fehér széleknél, ahogy a dolgozat négyötödénél szokta, hátha el van rejtve valahol egy kellemetlen de, avagy azonban, ne adj’ Isten, bezzeg. - Kipróbál egy zellerszódát? – nézett föl a nő hirtelen. - Egy mit? – szörnyülködött a professzor. A nő a hűtőszekrényhez lépett, jeget vett elő és valami zöld folyadékot, amit a professzor nem is tudott hova tenni, aztán a citrom és a cukor meg a mentalevelek jöttek, a nő pedig azt mondta, hogy szerinte a zellerszóda a legjobb limonádéféle a Földön. Édes, friss, tiszta, eltér mindentől, amit eddig ismert, de zeller van benne. Tehát, alapvetően azt tudja, hogy nem tud nem zelleres lenni, ez fontos. Ezért, ha valaki egyáltalán nem szereti a zellert - kifejezetten utálja vagy, ha nem érti, nincs is kedve a megértéshez, mert pont elég megértenivalója van már és annak is alig tud a végére járni -, számára nincsenek jó hírei a nőnek. De, aki meg nem biztos semmiben, csak abban, hogy ennek az íznek előnye éppen önmaga, vagyis, a limonádé erőssége az, hogy zeller ízű, annak annyi az egész, hogy megfigyeli, milyen környezetben teljesedik ki, vagyis válik önmagává valóban a zeller. - Micsoda? – értetlenkedett a professzor. - A zellerszóda titka - folytatta a nő – az, hogy addig kell cukrozni és citromozni a mentás zellert, amíg ezek így, mind, együtt értelmet nem nyernek, vagyis, ki nem bontakozik belőlük az elixír, a legfinomabb limonádé, amit ember ivott és ebben hinni kell, kiszámítani vagy előre látni nem lehet, ne is igyekezzen okoskodni senki. A professzor, akit nem azért hívtak professzornak, mert szabadidejében könyvlapokat evett, kezdte lassan átlátni ezt a helyzetet.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 10.

         Krémlevesben, kiváltképp zöldben, s ott is a borsónak mondott hüvelyesben jó vagyok. Vagy ha néha nem olyan jó, annak akkor nincs jelentősége…Életem legjobb borsólevesét egy vadidegennek főztem, egy vadidegen dán nőnek, pontosabban érte, miatta vagy valahogy így érzem, Karen Blixennek hívták, ezernyolcszáznyolcvanötben született. Ez a nő kétszer volt az irodalmi Nobel-díj várományosa, egyszer az a tahó Hemingway nyert helyette, ezt így, éppen ezekkel a szavakkal egy másik nőtől hallottam, ő meg olvasta valahol egy megint másik nőtől, aki nagyon tudott takarítani, a könyveket mondjuk utálta, porfogóknak tartotta őket, egyenként volt velük rosszban, úgy beszélt róluk, mint közeli ismerősökről, na, hol van az a három szemét Kosztolányi? Karen Blixen szigorú neveltetésben részesült, olyan családból származott, amelyikben még a gondolatoknak is helyénvalónak kellett lenniük, az ilyen lányokkal nagyon kell vigyázni. Egy óvatlan pillanatban mindig elszabadulnak. Sokáig úgy néz ki, hogy itt vannak, tündöklő, kiszámítható, megbízhatóan unalmas nők, akik így meg így, ezt meg azt – és helyette kiderült: látjuk, mi derül ki… Hogy egyáltalán mi az a helyénvalóság, van-e még játéktér a helyénvalóságon kívül is, vagy se nincsen, ezt kezdik latolgatni. Blixen 1950-ben írta meg a Babette lakomáját egy puritán, dán lelkész apa két lányáról, akiket apa annyira de annyira megfosztott a szerelemtől, hogy még a szerelem árnyéka sem vetülhetett rájuk, és ezek a szépséges nők aztán elhervadtak és apa halála után is apa jobb és bal keze maradtak, ekkor költözött be a házukba Babette. Eleinte csak a sör-kenyér leves, és a feláztatott száraz hal változott át Babette keze nyomán áttetsző, puha, finoman fűszerezett étellé, később, éppen apa emlékére Babette nagy vacsorát főzött, oda lett hivatalos az abból a csöndes fiatalemberből lett generális, aki még sokkal-sokkal korábban az egyik lánynak hiába udvarolt. Ez a generális, az egyik fogásnál nem tudta türtőztetni magát tovább és egy történtet elbeszélésébe kezdett, egy lakomáról, melyet tiszttársaival egy lóverseny után költött el a párizsi Café Anglais-ben. Abban az étteremben, meglepően, egy nő volt a konyhafőnök, Cailles en Sarcophage-t szolgáltak föl, melyet az a nő komponált, és Galliffet tábornok, aki a fiatal tisztek házigazdája volt azon az éjjelen ragaszkodott ahhoz a véleményéhez, hogy ennek a nőnek tehetsége, hogy főztjével elmossa a határ testi és szellemi vágy között. A generális azt mondta, hogy régebben párbajra kelt volna egy gyönyörű asszony szerelméért akármikor. De most nincs olyan nő Párizsban, akiért vérét adná… ennek a nőnek, ennek a főszakácsnak a kivételével. Babette is Cailles en Sarcophage-t adott föl ezen a vacsorán, erről jutott a generális eszébe a távoli Café Anglais. Karen Blixen írását 1987-en Gabriel Axel vitte filmre és én igyekeztem úgy összevágni az ajánlót most, mint Seth MacFarlane csinálta az A Million Ways to Die in the West előzetesénél, hogy minden az, aminek látszik, de semmi nem úgy van benne, ahogy majd a moziban lesz. Sokat kérek, mert dán-svéd-francia nyelv, angol felirat, és mondjuk YouTube, de a film minden fáradozást megér, tessék ezt fontolóra venni. 
         A mai potage Saint-Germain nemcsak úgy kapcsolódik ide, hogy alkotói szabadságomnál fogva, oda teszem, ahova akarom, hanem ennél jobb magyarázatom is van rá. A filmben Babette francia teknőclevest főz, én olyat nem tudok, de nem akartam hagymát, így lett francia borsó. Ez a leves, ez türelem, plusz alapanyag. Friss, zöld ízek összessége, nem túltejszínezett és nem is a puritán, főzővízzel pépesített brokkoli, én azzal egyébként sem értek egyet. A pirított kenyérkockák a borsókrémleves fontos részei, a nóvum pedig a mentalevél, a zellerszál és a beletépkedett saláta. Beszélek összevissza nóvumról; ez a krémleves olyan érzelmeket kelt, amelyeket legalább egyszer az életben érdemes átélni.