Készítette: Keresztesi Judit, Keresztesi Barbara és Fischer Tamás
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 1. 


         Építettünk egy közteret egy félkész betonkockában, amelyet egy üvegbuborék ölel körül, és ennek a köztérnek része a labirintus. Megkérdezték az arra járók - azt nem tudom, hogy hogyan létezhetnek arra járók egyáltalán, mert a tér üvegfalakkal határolt és kulccsal zártuk el a közönség elől, de az arra járók így is rengetegen vannak, velük beszélgetünk, miközben állunk a felhők között és ők mutogatnak a labirintusra -, hogy ez valamilyen szakrális okból avagy meditáció reményében készült vajon? De nem, (de nem ám): ez egyszerűen egy labirintus. Ha arra akarunk választ kapni, hogy mit gondolt a szerző, nos, a szerzőnek mindenképpen átfutott az agyán, miközben a betonon gubbasztott, hogy soha az életben nem lesz meg ennek a tízezer darab duct-tape-kockának leragasztásával. Később, amikor már majdnem készen volt, a szerző eltűnődött azon, hogy végső soron a lépések összessége kiadta a művet, vagyis lehet, hogy sorsszerűen megérkezne bárki bárhová, ha egy bármilyen célhoz az út intézményesül. De ez már túl sok volt neki; utak, sorsok, végzetek, mutasson nekem egy szerzőt csillagom, aki nem rezel be ennyi bizonytalanságtól. A szerző mestere a befejezetlenségnek egyébként, most is úgy kellett könyörögni neki az utolsó méterekét, ám a labirintus legyőzetett végül, vagy hogy is fogalmazzak: elkészült. 

Készítette: Keresztesi Barbara és Keresztesi Judit
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. február 28. 

        
      A képeket nézegetve azon tűnődött, hogy agyagos a keze,  és, hogy biztosan már csak egy agyagot a kezén nehezen viselő fazekas hiányzott a Földre, az ő eljövetelét várta mindenki, nemde Karl? Miután február közepén, Bálint-napon befejeztem az agyagozást, a darabokat, melyeket nemes egyszerűséggel csak úgy hívtunk: szívtál, ott hagytam az asztalon. A szív alakú tálak később önmaguktól készültek el, legalábbis az én szemszögemből így történt, az alkotó forgott, a mű pihent, később a művet zsengélték, mázazták, égették és tegnap visszahozták helyettem, nem győzöm hangsúlyozni, mennyire nem szolgáltam meg a "Judit" feliratot a tálak fenekén. Tehát íme, az alkotásaink, amelyeket fazekasmester segítségével hoztunk létre. Ezer év múlva őrületesen sokat érnek majd. 

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. február 27. 

         Megcsípett tegnap a hideg kérem, fáztam, őszintén. Egész nap a betonon játszottam, ültem a terem padlóján és csíkokat ragasztottam le, erre egyébként minden okom megvolt. Szállt a por, úgy néztem ki, mint egy nagyon is elfoglalt kőműves (vagy mint egy ívhegesztő, aki reméljük, jobban táncol, mint hegeszt). Az előre csomagolt szendvicsek korát éljük, nincs különösebb izgalom gasztronómia fronton, más frontok tartják a frontot. Egy szendvicscsomagolást tudok felajánlani produkcióként, ha megfelel. Ha nem.

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. február 26.

         Március 6-án nyílik egy kiállítás, ahol közelebb kerül az ég a földhöz, de erről később. Barbival beszélgettünk építés közben, ahogy mi beszélgetünk, nem beszélget úgy senki. Kiabáltunk, indulataink voltak a nyomás alatt, de nem veszekedtünk, ezt tudomásul kell venni: - Mit ordibálnak megint? – Semmit, véleményegyeztetés folyik. És azt kiabálta a húgom, hogy: - Mit miért, mit miért? Úgy érzem, hogy ez így jó lesz, mi többet akarsz tőlem még, én már reggeli előtt hat lehetetlen dolgot elhittem! Barbi úgy ordibál, mint egy baronesse, mindig meglep, hogy akkor is fogalmaz, ha egyedül van, vagy azt hiszi, egyedül van. Ez a Lewis Carroll útmutatásain nyugvó életszakaszunk egy beszélő ajtókilincsben testesülhetne meg leginkább, azt hiszem.

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. február 25. 

         Nina Simone után Ruth Brown következett, whenever I feel his touch / a get a thrill that’s much too much / too much too much too much, a himnusz, ahogyan Karla nevezi. Ekkor érkezett meg a levél. Egy marketinges írta, nyilván a marketinges Kis a pokolból, úgy kezdődött, hogy "Nem akarja megrabolni az időmet, de tervezünk-e vezetői tréninget venni nehéz munkatársainkhoz?". Tehát, van-e szándék („vagy se nincs”)? Erre én impulzívan fölhívtam Barbarát, hogy fessen mára egy Humpty Dumptyt. Ő pedig visszatelefonálta, hogy ahhoz nincs kedve, de Tweedledee-t és Tweedledumot megkaphatom, ha akarom.

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. február 24. 

         Ketten ültek egy szobában, az egyetemi tanár és az a nő, akibe a tanár évtizedekkel korábban, egy külföldi útján szeretett bele. A késődélutánokat itt töltötték, a férfi az asztalka polc felőli oldalára srégen rácsúsztatott karosszékben aludt, a nő az ablak előtt álló kék fotelben olvasott. A férfi fölriadt, be kellene menni a tanszékre, mondta, mert ott hagyta a szemüvegét véletlenül. Azután rájött, hogy nem tud bemenni, mert a kocsija kulcsát is ott hagyta, de akkor meg hogyhogy itt áll a Ford a ház előtt, az nem lehet. Alkalmasint valahol a kulcsnak is itt kell lenni, állította, csak nem látja sehol, mert a tárgyaknak nincs most körvonala, és egy megszokott mozdulattal kivette a szemüveget a szvetter felső zsebéből, föltette, ránézett a kávézóasztalra, ahol meg a kulcsa hevert, amelyet diadalittasan föl is mutatott, hogy na, itt van ez a kocsi kulcs, nem tűnt el, megint szamárságokat beszéltél Zsuzsika. Zsuzsika belekortyolt a limonádéba és arra gondolt, hogy régebben megveszett az urának ezért a szórakozottságáért. 

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. február 23. 

         Köszönetet kellene nyilvánítanom hét ízben, az apropó is kellemes és mégsem, mégsem tudok megírni hét nyomorult kétsorost. Elkéstem, vagyis jelen időben kések, Alice és a Fehér Nyúl nyilván nagyon el vannak keseredve, de akkor is, február elsején kellett volna elmenniük a leveleknek és ma sincsenek sehol. Nem hogy nem tudom megírni őket, csak az van, hogy nem akarom. Egyszerű volna pedig: köszönöm, hogy itt voltál. Köszönöm, hogy légitársaságomat választottad. Köszönöm, hogy leharaptad a műanyag ecsetem felét, de a másik felét meg meghagytad nehezebb időkre. A holnap az utolsó alkalom még tűréshatáron belül, ezekbe az aranyos köszönőkártyákba erőmhöz mérten - és ebben senki ne sejtsen ravaszkodást - írok majd valami kedveset.