Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. június 29.

         Vegyük Rijekát. Ennek a cikknek a közepén derült ki, hogy én nem akarok Rijekáról írni, nincs mit igazán mondanom, kibeszéltem magam, és útleírásban nem is vagyok jó, ami eufemizmus, mert útleírásban maga vagyok a pokol. Hogy mégis, egy pár szót, ha szólnék, nagyon szép képek maradtak benn, azokhoz, legyek szíves. Rendben, mondtam, és azután négy napon át nem látták a színemet, csak vártam, hogy történjen valami, és történt is; elbeszélések jutottak eszembe Seth Macfarlane-ról, Chris Rockról, még Robert Steingbergről is, de Rijekáról semmi. Nem az, hogy egyáltalán semmi, de semmi égrengető, voltunk ott, jó volt, szeretnék ott egy lakást, de Rotterdamban is szeretnék egyet. Remek kávét főztek a piacon Rijekában. Jó zenéket hallgattunk Rijekában. Rijekában a burek egy olyan sütemény volt, ami alapanyagát tekintve közel állt a réteshez, de a baklavához is. Rijekában a helyiek úgy viszonyultak a szinte megállíthatatlanul zuhogó esőhöz, mint valamihez, ami nem jó, de amivel kénytelenek együtt élni, az esőfelhőket az ördögnek és az ő öreganyjának szakadatlan kipufogásaként értelmezték, ezt a fantáziát egyfajta barlangrajz formájában meg is jelenítették egy záporok elől oltalmat adó árkád falain. Rijekában a kormányzat észrevette, hogy a kortárs művészetek palotája nappal üres, azt késődélutánig egy lélek nem látogatja, de, hogy az épület estére valamitől vonzóvá válik, egy láthatatlan erőtér ereszkedik köré alighanem, úgyhogy a palotát nappalra zárva tartják, este nyolctól éjfélig pedig megnyitották a látogatók előtt. Így eshetett meg, hogy egy hétköznapon, éjjel, áprilisban tömegek hümmögtek egy bonyolult kiállításon a kortárs művészek érzelmi állapotainak vetületein. Rijekában az étteremben fehér asztalkendővel terítettek, karcsú, magas poharakban szervírozták a bort és a eszcájgon nem volt folt, de egy sem, nem viccelek. 

Végül betuszkoltuk egymást egy taxiba, és szótlanul hazamentünk. Jojcakát, mondtam a húgomnak az ajtaja előtt, és finomam belöktem a szobába.

         Rijekában a szobákhoz egy szép ebédlő is tartozott, ahol a helyi konyha művészetét terítékre kerülése pillanatától lehetett fényképezni. A fotók jól sikerültek, nekem ez volt az érzésem, bár az átjátszó kábel itthon maradt és ezért csak a kis kijelzőn nézhettem vissza a történteket, de én nyugodt voltam vagy micsoda, mert volt ott még négy üveg bor is. Egy Bordeaux, egy Orvieto, egy Kunjundvalami és még egy, hasonlóan szilaj horvát, annak a nevére már nem emlékszem, és ezek négyen nem tudtak viselkedni, itatták magukat, amihez joguk van, úgy tudom, de, hogy engem is itattak, az nem volt fair, nem részletezem. A képekről később, amikor már láttam őket az jutott eszembe, hogy se..., hogy is kell ezt mondani? Hogy a nyelv tisztasága megmaradjon, vagyis, hogy csorbát ne szenvedjen a nyelv, óvatosnak kell lenni, az írástudók felelőssége, legalább a szellem mutasson példát vagy valami ehhez hasonlóra hivatkozva szoktak lebaszni ilyenkor, szóval, hogy ssssee… na, gyerünk már: hogy tehát sebes és masszív piálás alatt beállított gépen, Hölgyeim és Uraim, a mélységélesség nem lesz az igazi. Itthon újrafőztem mindent, ez nagyon jót tett az ételeknek, megnyugodtak, azt hiszem. Ez itt például egy paradicsomos garnéla. Aktualitása, hogy könnyű és finom, igazán nincs nagy felhajtás körülötte, ízesítése a megszokott fokhagyma-fehérbor-paradicsom. A garnélákhoz és ha már erről beszélünk, halakhoz szabad, sőt ajánlott friss, fehér kenyeret feladni.