Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. november 29.

         Elkerülhetetlenül karácsony lesz, beszélgettünk erről itt, akörül az asztal körül, amelyet mindjárt megmutatok. A fiatalember, aki olyan valóban, amilyennek a raccsoló kósza őrgrófokat szeretjük képzelni, csak ő nem raccsol, hanem pösze, rá is segít erre egyébként, az az érzésem, hogy otthon gyakorol: kiszlisszant a paszasz, mondja, hosszú szasszé lesz, mondja, szarszállítászi szakszolgáltatász, mondja, na ugyanő jegyzi meg nekem egy vállvonással, mint aki egy nagyonérdektelen dolgot említ, hogy egyszerűen nem tud elég idő eltelni egy régi karácsonytól egy újig. Meg is lepődöm, hogy nincs ebben a mondatban egy árva "s" hang sehol. Nem tud. - értek egyet. Hogy minden karácsonykor elhiszi az ember, hogy történik valami rendkívüli, ész aszt utálja a huszonötödikében, mondja, hogy ott már körülbelül lehet tudni, hogy nem. Moszt szem. Szoszem. Szásszor szem. Már a mosztnál is értettem, nyugtatom meg. Hogy épít-e idén a mézeskalácsvárosba valamit, egy házat, kérdezem tőle, ez nyilvánvalóan olyan aranyos, mondja, de mit kínlódunk vele ennyit, kérdezi. Mondom neki, leereszkedőn, mintha csak a meleg vizet magyaráznám el, hogy ez olyan, mint mikor Széchenyit megkérdezték, mit kínlódik annyit a Nemzeti Kaszinóval. Vagy Victor Turnert, hogy mit kínlódik a liminalitással vagy Wagnert, példának okáért, hogy… Már a Széchenyisz résznél isz értette, mondja. Akkor itt van egy adag begyúrt tészta, mutatok a pulton heverő csomagra, aztán szép legyen az a ház. (Ezt a terrort nevezem én felnőttnevelésnek.) Köszi, feleli, asszem szátortetősz lesz, mondja.
         Egy mézes süteményt szerettem volna adni ehhez a történethez rendesen fényképezve, ami alapjaiban különböztetné meg ezt a bejegyzést az előző háromtól, ahol egyszerűen csak sötét volt a konyhában. Itt is sötét volt, de most egy szoftboxot használtam, és ez teljesen új megvilágításba helyezte az eseményeket. A recept egy mézes banánkenyéré, kölcsönkaptam egy gyűjteményből, belenyúltam a leírásba persze, mert nem lehet velem bírni, de az alapötlet akkor is nagyszerű: banán, fahéj, szerecsendió, vanília és magvak fűszerezik ezt a kenyeret. A banánkenyér csakugyan kenyér, úgy értem, annyira édes legfeljebb, mint egy bagel (Hegel, ahogy a filozófusok ismerik), és ezért érdemes enyhén sós mézes vajjal megkenni a tetejét.

Hozzávalók:
120g vaj, plusz két teáskanál a forma kikenéséhez,
200g finomliszt,
1 teáskanál szódabikarbóna,
1 teáskanál sütőpor,
1 teáskanál só,
1 kávéskanál fahéj,
1 kávéskanál szerecsendió,
120 ml dióbél,
120 ml mandulapehely, 
3 érett banán,
200g kristálycukor,
2 nagy tojás,
120 ml tejszín,
1 teáskanál vaníliaesszencia.

A mézes vajhoz,
100 g vaj,
2 evőkanál méz, 
csipet só. 

Elkészítés 
A sütőt 190 C-ra melegítem. Kivajazok egy kenyérformát. 
Egy nagy tálban összekeverem a lisztet, a sót, a szódabikarbónát, a sütőport, a cukrot, a fahéjat és a szerecsendiót. Lyukat simítok a keverék közepébe, beleöntöm a felolvasztott vajat, a péppé tört banánt, a tejszínt, a tojásokat és a vaníliaesszenciát. Habverővel összekeverem először a folyékony alkotórészeket, majd lassan, belülről az edény pereme felé haladva, körkörös mozdulatokkal beleforgatom a lisztes keveréket a masszába. A masszához adom a magvakat, majd a kész tésztát átöntöm a kenyérformába. A formát beteszem a sütőbe és a banánkenyeret kis lángon, körülbelül háromnegyed óra alatt készre sütöm. 

A vajat összekeverem a mézzel, megsózom. A kenyeret hagyom kihűlni, majd szeleteket vágok belőle, amelyeket mézes vajjal kenek meg. 






Fotó és szöveg: Keresztesi Judit
Szerkesztette: Keresztesi Barbara

Itt iratkozhatsz fel a hírlevelünkre, vagy követheted a bejegyzéseinket Twitteren, Tumblr-ön, Facebookon, a fotóinkat pedig a Pinteresten is megtalálod.