Tudósítások a tengerpartról 2.

Készítette: Keresztesi Barbara
Bevezető írás: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. augusztus 17.

         Egy svéd mondta valamikor, hogy a marhahús tulajdonképpen továbbfejlesztett széna, és nem tudom, hogy ki, hányadán áll a tatár bifsztekkel vagy az angolos sztékkel, de szerintem a fickónak igaza van. A halhús talán a továbbfejlesztett tenger. A parton nem variálják túl, valódi fast food, elkészítéséhez tíz percet és némi sót használnak fel. A Virtual Touriston ajánlott Mornar bisztró terasza a kikötőre néz Rijekában, reggel nyolctól éjfélig áll nyitva, hozzászokott a külföldiekhez. Mi az ajtónál foglalunk helyet, balra hollandok, horvátok ülnek, jobbról németek és dánok, a horvátok beszélgetnek mindenkivel. A fehérbort karcsú poharakba töltik, az egyszerűen grillezett, színes fogásokat szép porcelántányérokon hozza egy kedves nő, nagyon jó ütemben. Mi feltűnősködünk a nyakkendős szalvétáinkkal, fotózunk, ez senkit nem zavar: - ááá, igen, - bólogatnak - a bloggerek dilisek. Nyomatékosítani szeretném, hogy, még ha maga Hercule Poirot kötné is nyakába az asztalkendőt, az helytelen. De egy nyakkendős szalvéta az más, az vicces.

Tudósítások a tengerpartról 1.

Készítette: Keresztesi Barbara
Bevezető írás: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. augusztus 16.

         Rijekában vagyunk, amit mások szeretnek Fiuménak hívni. Egy hajléktalantól hallottam egy ide kapcsolódó ellentengernagyos történetet, de kiderült, hogy abból nemcsak hogy egy szó sem igaz, hanem egyenesen konstrukciós hibái vannak: egy merő baromság az egész. Nádas Péter egyszer óvatlanul leírta ezt az urbánus mondát Füst Milán, Feleségem története németnyelvű kiadásának utószavában, és Dr. Szakály hadtörténész le is kapta miatta az írót mind a tíz körméről, elég széles olvasóközönség előtt, elég kellemetlen modorban. A flották és hadüzenetek helyett ezért arról számolok be, hogy itt minden gyönyörű, még mi is, délen más megvilágításba kerülnek a hétköznapi események. Halat eszünk a tengerparti bisztrókban, eldugott partszakaszokon napozunk, úszunk a hűvös, kristálytiszta vízben, fényképezzük a falakról ömlő art-nouveau-t. Összesen négy tengerparti tudósítást írunk ezen a hétvégén, az egyiknek témája, hogy nem tudok várni tovább, komolyan beszélnünk kell a boldogságról. Ennek a mostaninak meg ez a pálcikás memóriajáték.

Recept: Keresztesi Barbara
Bevezető írás: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. augusztus 15.

         Mit tudhatnék írni egy csirkés szendvicsről ezen a gyönyörű, hűvös, nyári napon? Persze, mire a szöveg adásba kerül, már meleg lesz ez a nyári nap, de még mindig bőven a gyönyörű tartományon belül marad. A főszereplő (a csirkés szendvics), finom. Vacillálok a gourmand és gourmet között, az első szó inkább magamról jutott eszembe, a második pedig a szendvicsről, mert a belőle kiharapott falatba sűrített spenót, csirkemell, sajt és szeder üdítően harmonikus ízt alkotnak. Aki kipróbálja a receptet, annak érdemes óvatosan bánnia a sajttal, mert ha a kéksajt dominanciát nyer, a falat elmarad egy kissé a tökéletestől és ilyenkor inkább rántott camembert-re emlékeztet, áfonyaszósszal. De akkor is, ez a szendvics bőven veri a sonkás-sajtos bármelyik válfaját, a fujtós csirkemelleset is, a zsemle közé behajított, Utasellátós rántott húsosról tényleg nem beszélve.

Készítette: Keresztesi Barbara 
Bevezető írás: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. augusztus 14.

         Amikor Angliába kerültem, körülbelül annyira ismertem a nyelvet, mint az a spanyol inkvizítor, amelyik Fekete Viperát vallatta. Igazán nem kevés hazai nyelvóra állt mögöttem, de az ottani dialektus árulást sejtetett; hogy vagy nem angolt tanítottak nekem itthon, vagy ott én nem Angliában vagyok, ezt hirtelen nem tudtam eldönteni. Azóta javultam azért. Nem írok jól, de tűrhető az akcentusom, és amikor megkérdezik, hogy honnan van, általában azt szoktam felelni, hogy a Fekete Viperától tanultam.
         A fekete szederből készült lekvárhoz jutott eszembe ez a történet Fekete Viperáról. Ez van olyan titokzatos eredetű asszociáció, mint az, amelyikben egy "tiszta zene" reklámszlogenhez egy mosógépet rendeltem. Azt is nagyon sajnálom. 
         Ez a feketeszeder-lekvár friss gyömbérrel készült, és szakít a lekvárok eseménytelenségével. Az egyik legkülönlegesebb íz, amit ebben a műnemben valaha kóstoltam. 

Készítette és a szöveget írta: Keresztesi Judit
Fotó: Keresztesi Barbara
Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. augusztus 13.

         Éveken át kungfuztam, hetente kétszer volt szabad szemmel is jól látható, hogy valaki feltörölte velem a szántóföldet. Az edzésnapok délutánjain apám érdeklődve eresztette le az újságot, s a belőlem hulló széna láttán lemondóan jegyezte meg, hogy néha azért én is megverhetnék már valakit. Vannak ezek a keleti műveletek, amelyeket vagy nem értünk, vagy nem fontosak, nem tudom, de ennyi év után is csak úgy verekszem, mint egy lány és meditációban, vagyis az elmém kiürítésében is láttam már nálam szorgalmasabbat. Az elme kiüresítése - különösen, ha az ember nem egyedüli hangként jelentkezik saját fejében - azért nem olyan egyszerű. Életemben csak egyszer sikerült: most vasárnap, úgy, hogy kavicsok között turkáltunk a Rómain. Közben Barbival talpacskákat építettünk.

Készítette: Keresztesi Barbara
Bevezető írás: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. augusztus 12.

         Megfigyeltem, hogy az érzelmi élmények leírásának határai vannak. Papíron a fogcsikorgatás nívótlan, ugyanígy a hevület másik iránya: ha puttók köröznek a fej körül. Ezért nem tudom, hogyan beszélhetném el a tegnapi eseményeket, amelyek egyszerű tényközlésben úgy néznek ki, hogy délután a Fellini Rómaiban ültünk a Római-parton, bámultuk a vizet és a kavicsok entrópiáját fékeztük.

Írta: Keresztesi Barbara - Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. augusztus 11.

         Él Tinnye községben egy lány, akit soha nem láttam, de aki szívjóságból angolra fordított nekem egy zajszennyezésről született, tízoldalas ombudsmani szakvéleményt. Én ezután az iratot postáztam egy levél kíséretében, amelyet meg már én írtam, és így történt, hogy együtt a két papír nagy riadalmat keltett Európa gyanútlan tagállamaiban. Majd, nem olyan sokkal később, itt, nálunk, egy eldugott utcában, a kamionsofőrök, mintha csak szinkronúszók volnának, egyszerre fordították el slusszkulcsaikat, és tíz év után először, elhallgatott a motorzaj a hálószobák alatt. Ennek én akkor örültem, mára pedig már majdnem elfelejtettem, mert az eset igaz, de régen történt. Ma dinnyelevest készítettem, és nem olyan tág asszociációban Tinnye jutott eszembe. Ezt a fűszeres, üde, hideg levest úgy érdemes elképzelni, mint a gazpachot, persze teljesen más alapanyagokból.

Készítette: Keresztesi Barbara
Bevezető írás: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. augusztus 10.

         Valamelyik nap feljött hozzánk egy férfi, megkínáltam kávéval. Megragadta a csészét, és mintha az uszodai lefolyón keresztül távozna a víz, szörcsögni kezdett. A férjem megengedő volt, feltételezte, hogy a tejet habosítja a szájával. Én megpróbáltam úgy tenni, mintha az uszodalefolyó ott sem lenne.
         A Comenius - Rousseau – Vörös Pimpernel – Family Guy művelődésfilozófiai tengely mellett olyasvalakitől tanultam viselkedni, aki vacsoraidőben egy abroszt kötött a nyakába és zabált, az önkívület határán, fegyelmezetten, technikásan lapátolta magába az ételt. Az volt a megérzésem, hogy ezekben a meghitt pillanatokban, ha megközelíteném, megharapna. Ez az ember oktatni tudta az illemet, der die das, a hátad nem egyenes, nem lépsz rendesen, így nem megyek ki veled az utcára, a külalakod nívótlan, a hajad befogva volna jó, a csészét nem tartod helyesen, a levest nem eheted így. Nem éppen Waldorf iskola, de egy íróval nem lehet kibaszni, ezt Déry Tibor, igen találóan jegyezte meg.
         Ez, az eredmény tekintetében hibátlan didaktika, végül az asztalkultúra irányába terelt engem. Vélhetően, mert az asztalnál az esztétika, a tartás, a társalgás és a frizura szoros kapcsolatot ápol. Vagy azért, mert az asztal az igazság órája is, az Armani zakót üti a szürcsölés, egyszóval itt a fedezet nélküli rangjelképek hamar lelepleződnek. Vagy azért, mert az asztalnál az együtt evés, pontosabban a gyomorban lévő közös táplálék az együtt evőket fizikailag egyesíti, mintegy ígéretet csikarva ki, úgyszólván zálogát adva az asztalt körülülők jó magatartásnak. De mégis inkább azért, mert kell valami mentséget találnom a temérdek porcelántányérra, meg eszcájgra, amiket összevásárolok.

Ma, Barbi liliomot hajtogatott az asztalkendőkből.

Írta: Keresztesi Barbara - Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. augusztus 9. 

         Tudod, mi lenne jó? Színes úszólampionok a vízen. Milyen vízen, milyen úszólampionok? Ilyesmi beszélgetéseket folytatunk itthon, és ezt nevezzük stábértekezletnek. Azon kapom magam, hogy egyik mondatot a másik után írom, azzal a komfortérzettel, hogy én bárhogyan írhatok, mert én egy közgazdász vagyok, nem egy író. A probléma az, hogy egy író írja helyettem a bejegyzéseket, de vajon megengedheti-e magának az író, aki egy közgazdász helyett ír, hogy bárhogyan írjon? Ezt egy másik alkalommal döntjük el.

Tegnap elmentünk Gárdonyba, és az elkészített lampionokat vízrebocsátottuk.