Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 23.

        Én elmagyarázom magának az avantgárdot, mondta a nő. Kérem, ne tegye, felelte a férfi kétségbeesetten. De már mindegy volt, az orrcimpája rezdüléséből, abból, ahogyan vette a levegőt lehetett tudni, hogy ennek a nőnek ugyan beszélhet. Van egy férfi, képeket gyűjt és nagyon szép cipőket készít. Ez a férfi kölcsönadta a képeit a debreceni Modemnek. Azt hiszem, ezerkilencszázötben kezdődött, közeledett valami, lehetett érezni, a levegő feszült várakozással volt teli. Egy ideig senki nem látszott, egyetlen lélek sem, hallani sem lehetett semmit, aztán hirtelen a távolban valami morajlás támadt, s a zaj egyre erősödött, míg végül kivágódott egy ajtó, és Picassoval beözönlöttek rajta a szépséges, meztelen Avignoni kisasszonyok. Nyomukban Dali, aztán Braque és így tovább Kassák, írók és festők és más művészek, az elővéd, (szószerinti fordításban). Eközben valaki kihozta a pezsgősvödröt, mások pedig osztrigát, tengeri rákot, homárt tálaltak föl az ebédlőasztalra, és midőn Duchamp maga mellé tett egy piszoárt és azt mondta, önök mindannyian a vendégeim, majd Munch és Mondrian meg talán Malevics összecsapták a bokájukat: Proszit!, ordították és ivott mindenki. Így vonult be az avantgárd Európába. Aztán ment minden rendben, utálta az avantgárdot az egész kontinens, kivétel nélkül, és ezzel az avantgárd nagyon is elégedett volt, mert nem lehet művészet, amit mindenki ért, ipso facto amit senki nem ért, az a legmagasabb művészet. Az avantgárd pedig maga volt az érthetetlenség; fölhajtott egy pohár Henkell Trockent és prüszkölt: pfuj, pfuj és pfuj, én ezt nem bírom meginni!, és a francia specialitásoknál ugyanígy viselkedett, minden falat után úgy tűnt, hogy összevissza hányja magát, esküdözött, hogy nem eszik többet, ráförmedt a pincérekre, hogy mivel etetnek maguk itt engem? Azt akarják, hogy fölforduljak! ám azért megivott még egy üveg Armagnacot nyugodtan. Az elit közönség vetett véget az avantgárd furcsa diadalmenetének azzal, hogy beleszeretett. Imponált neki ez a tahóság, megértette az avantgárdot és attól a perctől olthatatlanul imádta, mindegy volt, mit csinál, az avantgárd meg rúgkapált, tiltakozott és ennek persze nem lett jó vége: kiradírozott képek, üres kiállítótermek, fehér alapon fehér kockák, hangszalagra rögzített csönd, teleíratlan papírlap, ilyesféle műalkotások születtek. De erről a beteljesületlen szerelemről majd inkább egy másik alkalommal mesélek. Festmények, egymás mellett, a magyar neoavantgárd művészeitől, szépen megvilágítva, ezt tudom ajánlani most programként a debreceni Modemben, mellé zenét (például Publo Picasso never got called an asshole / not in New York), ha tetszik.
         Nem reggelizem, jelentette ki a nő rögtön ezt követően. Nem néha nem, hanem egyáltalán nem, elfelejtem vagy elunom. A férfi előredőlt, megadta magát, tulajdonképpen szerette hallgatni ezt a nőt, bár az néha olyan őrültségeket beszélt, hogy nem igaz. A reggeli nem a legfontosabb étkezése a napnak egyébként, folytatta a nő, az első kettőben sincs benne, tudta ezt? Egy pimf harmadik hely illeti meg, legfeljebb. Tanultam egy receptet valakitől, aki, nyolcvanöt éves és negyven évet gondolkodás nélkül letagadhat, de nem teszi, az a fajta veszélyes nő, amelyik minden másról is hajlamos igazat mondani. Három titka van, azt szokta mondani, az egyik, hogy enyhén piál, a másik, hogy jószívű és a harmadik ez a koktél, amit délelőttönként iszik meg, s valamiért avantgárd reggelinek hív. Az italban minden fontos benne van: elsősorban spenót, nyilván, aztán mogyoróvaj, müzli, áfonya, banán, szilva, málna, dinnye, mandulatej és Jake Harper beledobna egy pár pirítóst meg egy szelet tortát, de ez egy ilyen konzervatívabb avantgárd irányzat, és így ebből a koktélból kimarad.  

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 16.

         Eszembe jutott Zelma levele Bécsből, rögtön azután pedig eszembe jutott az ő baszk tortája, és elmosolyodtam, bólintottam, csak úgy magamnak, aztán fölemeltem a fejemet és rámosolyogtam a gyönyörű sárgaréz csillárra, a csillár öt kristály kelyhére, és akkor mondtam, hogy én az európai felvilágosodás tisztelője vagyok, ugyanaz a szisztéma van a fejemben, mint Goethének vagy Mozartnak, nem kell nyugtalankodni. Azt nem tudom, hogy egyáltalán aggódott-e bárki bármennyire is a fejemben lévő szisztémák miatt, mindenesetre az asztal körül ülők elnevették magukat. Később jónak láttam elmesélni azt a történetet, amelyiket a levélben olvastam. Hogy Zelma még fiatalkorában beleszeretett egy férfiba, aki a Bécsi Egyetemen tanított, ezüstveretes sétabotot hordott és naponta kétszer váltott inget, az egyiket reggel vette föl, a másikat este. Zelma sütött neki egy baszk tortát, abból ettek vasárnap délután a biedermeier bútorral berendezett, virággal díszített szobában, aztán már útban kifelé, az ajtónál a férfi egyszer csak megfordult, és azt mondta Zelmának szigorúan: - Maga az enyém. Ezt vegye tudomásul. Tudomásul vettem, felelte neki Zelma vidáman. Jöjjön be az irodámba szerdán, kérem. Bemegyek, kérem. És legyen nagyon szép. Szép leszek, kérem. Imádjon engem, kérem. Imádom, kérem. Hozzon ebből a tortából, ha marad. Hozok, kérem.
         Éppen egy tortára volt szükségem. Ami nem soklapos vagy egyéb, bonyolult dolog, egy szimpla torta, finom, inkább pite, mint torta, egy tortának látszó pite, ezért jutott eszembe Zelma. Ez a baszk torta az egyszerű sütemények közé tartozik, mint a rácsos pite, de a tésztája elsőrangú, nem viccelek, ezt érdemes más pitealapnak is meggyúrni. A tortába cseresznyedzsemet vagy szilvalekvárt kennek, és hogy harmadnapra sem szárad ki, azt a vele együtt sütött sűrű vaníliás mandulakrémnek tudhatjuk be.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 13.



         Van-e ideje, kérdezték e sorok írójától, és ő azt válaszolta óvatosan, hogy az attól függ. Ült és az orrnyergét masszírozta, bárki láthatta, hogy ráér, ő mégis azt állította, hogy nagyon elfoglalt, olyan az időbeosztása, mint az elnöké. Melyiké, kérdezték, mintha ez fontos volna, tetszőleges elnökről van szó, felelte az illető elégedetten, hogy ilyen könnyedén sikerült más irányba terelni a szót, válasszanak egyet, és azé. Szóval, hogy ráér-e, mert itt van egy nyúl. Mit keres itt egy nyúl, lepődött meg, a szomszéd nyula jött-e át, mondták, hogy azt kétlik, bár nincs rajta bunda, nehéz így megismerni, de valószínűleg ez egy másik lesz. Ja, akkor érti, bólintott, egy nyúl, az komoly dolog, tette hozzá komolyan. Azután fölállt és megkereste a nyulat, melyet ő rendelt korábban, s amelyről rögtön azután megfeledkezett. Azt látom e sorok íróján, hogy mostanában kicsit másként viselkedik, fölfogása szerint jobban, mert fesztelenebbül, ahol fesztelenségen valami alapvetően (de közelről meg nem határozottan) művészit ért; hogy ellazázik dolgokat. A nyúl egyébként ott hevert a pulton. Egy elegáns fogást képzelt belőle főzni, ami nem olyan egyszerű feladat, a nyúl különbözik más húsoktól, egyhangúbb, szárazabb, mint a többi, gondolkodni kell rajta, nagyon kell akarni, hogy legyen belőle valami. Jót tesz a nyúlnak például, ha zsályaleveleket sütnek ki olajban hirtelen, és meghintik ezzel az aromás, haragoszöld chipsszel. A sült zsálya nem céltalanul gyönyörű a nyúlon, fedezet is áll mögötte, megvan benne a szükséges képesség és erő, támogatja, kiegészíti a sültet s összeköti a zöldfűszeres, sima szósszal, melyet a húsléből készítenek, majd a nyúl mellé tálalnak föl. A lábasban sült nyúl kifinomult étel, szépségében belső értékei ütköznek ki, a legjobb nyúlrecept e sorok írójának emlékei között. 

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 9.

Az EX TEMPORE című kiállítást augusztus 3-ig lehetett megnézni a Luukku Atelier-ben. A neonfestmények, a fürdőruha-performanszok és a videóinstallációk a finn művész, Teemu Keisteri munkái. Balra: Why not (2014) jobbra: No rules (2014)

         Előre elnézést kérek emiatt a cikk miatt, először is csapong, meg egy olyan programot mutat be, ami vasárnap bezárt. Tessék elhinni, nem az elmúlt hetek személyes és kollektív összevisszasága miatt nem írtam erről a kiállításról hamarabb, én is későn tudtam meg, hogy van. Úgy volt, hogy még az ezerkilencszázas években, Erdély felé menet fölvettünk egy finn stoppost. Egy egyetemista csoport voltunk és a román határ előtt az irodalomtudományok doktora megállította a buszt, hogy ez a széllelbélelt fiú, aki az út széléről integetett, fölszállhasson. A finn aztán végig velünk maradt, ivott masszívan, de mindenki más is ugyanolyan masszívan ivott, és a doktor, a mi vezetőnk felügyelte őt, hol van a fing(?) - kérdezte - a fing elkészült már?... Kollégák, a finget várják meg feltétlenül. A finn fiú pedig "old fart"-nak nevezte a doktort, dude, you are an old fart, mondogatta neki szelíden, a doktornak ez nagyon tetszett, és napközben a két fing, a kicsi meg a nagy elválaszthatatlanok voltak, beszélgettek szakadatlan, így lettek barátok végül. Sokkal később, vagyis most nyáron jött Budapestre egy finn, akinek semmi köze az előző finnhez, és nem is akarom, hogy legyen, mert az csak simán rossz dramaturgia volna. Ez egy másik, egy művész finn, lépten-nyomon leveszi a ruháit, mint Vlasta Delimar, nyilván neki is megvannak az indokai. Megmondom, hogy mi zseniális Teemu Keisteriben: ennek a finn fiúnak a kedvességében rejlik az ereje, a kedvességet fejlesztette művészetté. Teemu egy teret alakít ki saját képére, aztán az ember gyanútlanul besétál ebbe a térbe, ahol csak zúdul ki ez a finn mindenhonnan, az összes falfelületből és a térben, szanaszét heverő végtagokból ugyanúgy. Kitölt mindent, az emberek pedig tapogatják a szobrokat és aztán mosolyognak, egyre szélesebben, míg fel nem nevetnek végül, aztán pedig megszépülve, szikrázó tekintettel mennek ki az ajtón. Ezt az örömcsinálót hozta el hozzánk a Finnagora intézet vasárnapig. A hatás alatt azután arra gondoltunk, hogy ennénk valami finnt. Bementünk az egyik boltba, de semmi, ekkor bementünk a másik boltba, és ott állt a pult mögött ez az aranyos ember, akit Fábiánnak hívnak. Voltak nála finn répás zsemlék, fahéjas csigák, s más echt-finn pékáru, és értett a kávéhoz is. Aztán szó szót követett, és Fábián nekünk ajándékozta az összes répás zsemlét és fahéjas csigát, ami a keze ügyébe akadt, majd utunkra bocsátott, nem is értette, hogy mit nem értünk, csak mondta, hogy ne értetlenkedjünk, haladjunk, nincs itt semmi csodálkoznivaló. Kellene valami, ami jól áll ezeknek a finn zsemléknek, gondoltam később, hogy felléphessenek, és a budai bolhapiacon kerestünk hozzájuk egy piros kávéskészletet, de részletesen ezt már majd egy másik alkalommal mesélem el.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 6.

         Az író berontott a szomszédba. Indulatosnak tűnt, nagyon kellett volna neki egy történet, ilyenkor nem akadt nála kibírhatatlanabb. A barátja nyakig ült a munkában, az íróra pillantott, látta, hogy dühöng, nem érsz rá most erre a mérgességre – mondta neki, és fölmutatta két ujját, jelezve, hogy az írónak két perce van, aztán mennie kell haza. Mondta az író, hogy van neki egy menüje, ami úgy sikerült, hogy árulni kellene, de nem akar hozzá hülyeségeket írni, sem bonyolult, szürrealista metaforákat ezúttal, sem semmit, csak el akarja mondani, hogy mennyire fantasztikus ez a két fogás, így egymás után. Legszívesebben leírná azt, ami hirtelen eszébe jutott, bár látszólag a menühöz nem sok köze van, hogy valamikor egy férfi nyit majd be egy ajtón. Finom mozdulatai lesznek, halkan nyomja le a kilincset, és ül majd egy nő a férfi előszobájában, aki nem néz föl, nem is veszi észre, hogy jött valaki. A férfi elbizonytalanodik, hogy bentebb menjen most egyáltalán vagy ne, mit csináljon, ezen tűnődik, aztán csak elhatározza, hogy ráköszön a nőre, helló, mondja. A nő ekkor ráemeli a tekintetét, és elmosolyodik. A férfi egy kis csomagot tart a kezében, valami ebédfélét, azt hiszi a nő. Milyen szép keze van ennek a férfinek, gondolja majd, vajon mit hozott, hogy mit szeret ebédelni egy ilyen férfi, ezt próbálja kitalálni, és, bár tudja, hogy ennek valószínűsége alig valami, nincs is talán, mégis úgy képzeli ez a nő, hogy a férfi abból a bisztróból jött meg éppen, amelyiket ő nagyon szeret, és amelyikben nem ijesztgetik fölöslegesen az embert; ott csirkét adnak, meg palacsintát ebédre. De, a csirkébe puha sajtokban elkevert bazsalikomot töltenek, aztán a hús alá egy fehér, citromos-sós krémet simítanak, erre ültetik a sültet, a csirkemelleket áfonyaszósszal öntik le. A szószba hagymát vágtak korábban, és egészben hagyták benne a gyümölcsöket, így a tányérokat apró, vörös gyöngyök ragyogják be. A vajas palacsintákba pedig narancskrémet halmoznak, ekkor gyengéden félbehajtják a tésztácskákat, majd a sütőben felduzzasztják a habot, szépen meghintik porcukorral, és azon a helyen ilyen ismerős a menü, egyszersmind soha nem látott, elképzelhetetlen, de mégis létező, ilyesmi lehet annak a férfinek a kezében, aki be fog lépni nem olyan sokára azon az ajtón. Megy ez - állapította meg az író ekkor szórakozottan, és már kint is volt a folyosón. A szomszédban a barátja arra gondolt, hogy valahogy vissza kell szereznie a lakása kulcsait ettől az írótól.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 1.

         Padlizsánban nem vagyok igazán otthon, amit ismerek belőle, azt unom, amit nem ismerek, meg nem akarom megismerni, ilyen maradi gondolkodásom van bizonyos esetekben. De, ahogy a napok teltek, egyre kezdett nyomasztani engem az a zsák padlizsán, melyet valakik, nem sokkal korábban a Nagybanin vásároltak, és aztán diadalmasan bevonszolták a dolgozószobába, s bependerítették az egyik könyvespolc alá. A padlizsánt állítólag nem lehetett ott hagyni. Nem tudtam, ezt hogy kell érteni, nyilván, mert duzzogtam és ilyenkor aztán föl nem tudok fogni semmit; hogy a padlizsán az követte az illetőket a kocsiig és ott dulakodni kezdett, és addig-addig, amíg be nem ugrott a padlizsán egyszer csak a hátsó ülésre, és be is kötötte magát, úgyhogy már nem volt mit tenni, és ráncigálták kifelé, de az meg kapaszkodott s talán a fogai között káromkodások is kiszűrődtek, és ez nem volt elegáns, úgyhogy inkább elhozták, vagy mi a fene történt? Nincsenek jó tapasztalataim a padlizsánnal. Krémet lehet belőle keverni és el lehet rejteni ételekben, hogy ne tűnjön föl senkinek és lehetőség szerint érezni se lehessen, mert egy kis ütést mér minden harapás végén az emberre, a padlizsán megbosszulja magát. Mennek a dolgok rendben, és az utolsó élmény egy enyhén fémes íz, mely felnyilall az orrba. Amit nem tudtam, az az, hogy a padlizsán orrba vágását teljes egészében kioltja a kéksajt, amire ezek a franciák jöttek rá megint és, hogy a padlizsánnak van egy olyan kellemes íze így, orrba vágás nélkül, mint a kaviárnak vagy az osztrigának, ha valaki szereti az ilyesmit. A padlizsános pite olyan, mint egy reggeli hasé, vajastésztába töltött zöldségek és fűszerek rétegei alkotják, a tökéletes falat részeként olívakrém, póréhagyma, burgonya, bazsalikom, kétféle sajt és grillezett padlizsán rétegződnek egymásra.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 29.

         Abban a szállodában ebédeltünk, amelyiknek a terasza egy nagy sakktáblára emlékeztet. A teraszról egy dombra nyílik kilátás, a domb mögött egy másik domb következik és azután megint egy másik, a dombok így sorakoznak föl szépen, tisztelettudóan, hogy a szállóvendégek aztán a dombok díszsorfala között gyönyörködhessenek a szomszédos falu háztetőin megcsillanó napsugarakban. Akkoriban, amikor a szálló megépült, gyógyulni küldték ide a pestieket, akikről azt mondták a szálló orvosai, hogy fölösleges időkidobás mind, mert úgysem érdekli őket más, csak a szakács főztje, meg a jazz. Én egy salátát rendeltem. Volt nálam egy napló, egy nő naplója, aki a háború alatt járt ezen a helyen, innen, ahol most én ültem figyelte a terasz eseményeit, legalábbis úgy tett, mintha azokat figyelte volna. A többiek azt hitték, hogy azt nézi, ahogyan a pincér mozog. Úgy tűnt, az köti így le a nőt, ahogyan a pincér hordja az ételt, mintha álomban suhanna, örvénylő mozdulatokkal, tetszetősen, ha kell, súlypontját elegánsan a sarkára helyezve, azután meg átgördülve a lábujja hegyére, és kitalálja, mi lesz a vendég óhaja és már előre kihozza, ez a magánszáma, néha meg is tapsolják, olyan jó ebben. De a nő nem ezt az ügyes pincért figyelte, hanem egy ajtót, ahol nemsokára meg is jelent egy férfi, felé indult el, a nő, szégyenkezés nélkül feküdt egy kockás takaróval beborított nyugágyon, hanyatt, összekulcsolt keze a tarkója alatt, a térde fölhúzva és gyönyörködött abban, ahogyan a férfi közeledik. A férfi rámosolygott és boldogság öntötte el és a nő szerette, ahogyan a férfi lehajol hozzá és az ő arcához közel mond neki valamit, ujjai a férfi száján bolyongtak eközben, és ezerkilencszáznegyvenet írtunk ekkor, úgyhogy a többieket meg körülöttük kiverte a víz, de ezek ketten nem törődtek semmivel, hagyták, hogy nézzék őket, sőt, örömmel fogadták a kíváncsi pillantásokat… ekkor lépett az asztalunkhoz az a pincérnő. Kelletlenül pillantottam föl, engem érdekelt, hogy hova vezetett ez az ujjbolyongás, de a pincérnő szigorúan nézett ránk, az egész asztaltársaságra úgy, ahogy voltunk, majd megköszörülte a torkát és azt mondta - A kaja elkészült. Az arcomon megrándult egy izom, de félúton lemondtam a grimaszról, mely a vonásaimra tolakodott, ha elkészült, hát elkészült, gondoltam, akkor, hadd nézzem azt a salátát. A tányéron apróra vágott káposzta hevert, szorosan mellé reszelt répát szórtak, és azt követte a hagymakarikák oszlopa, tehát a kaját földarabolták, ez igaz, és meg is öntözték valamivel, vagyis elkezdődött a kaja, de direkte elkészültnek, nem is tudom, nem látszott. A nyers zöldséggel semmi baj a világon nincs,  de, ha tehetném, akkor úgy változtatnék ezen a recepten, hogy vennék egy nagyon szép húsdarabot, ahogy magamat ismerem, szűzpecsenyét választanék, csíkokra vágnám, hirtelen átsütném, vigyáznék, hogy a leve benne maradjon, rántottát is készítenék, majd egy gyümölcsös mártást, mely méz, szójaszósz és mangólekvár igen egyszerű keveréke. Végül összesütném ezeket a gyönyörű zöldségeket, először a káposztát, azután a répát és a hagymát is egy-egy percen át, mindent életben hagynék, de megkövetelném, hogy összeszokjanak. Végül tortillába csavarnám őket, és úgy adnám oda. 

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná
2014. július 26.

Wang Ling - Elveszett gyermekek (Kepes György Művészeti Központ, Eger - Szegmens9 Kortárs kínai művészek kiállítása)

         Hogy hogyan tudnám ezt a történetet úgy megírni, hogy én is benne legyek, mit benne, én legyek a főszereplő, ne hős, addig nem akarok elmenni, de legalább egy narrátori munka kinézzen, egy útleírásról van szó végső soron. Eger. Egerről. Eger történelmi városunk. Elfoglalták a kínaiak. Mondaná rögtön itt bárki, hogy alighanem a törökök lehettek azok, de én erősködnék tovább, hogy török nem is van már ott kispofám, kínaiak ezek, láttam a saját szememmel. Innen hátulról, a reptér felől, Eger egy kávéivásnyira esik, egy hosszúkávéról van szó, úgy tessék az időt számítani. Egerben, a Bazilika mellett négyhetente rendeznek régiségvásárt, vasárnapokon, ilyenkor két század személyes tárgyai kerülnek elő, és ezekből, mint a kávézaccból, olvasni lehet. Intim részleteket tud meg az ember korábban élt gazdag és szegény emberekről, olyan a tér, mint egy óriási bulvárlap. Tehát, gyanútlanul kanyarog a régiségek sora völgybe le, hegynek föl, és ennek a végtelennek ható, vadregényes piacnak végén áll az a ház, a kortárs művészet csarnoka, ahol meg a jövő csinálása folyik. Ennek a két idősíknak találkozása olyan szép, szimbolikus, hogy az ember csak úgy, elneveti magát s át is lépi a jövő küszöbét, önkéntelenül bemegy az épületbe, és én például innen tudom, hogy a kínaiak már a Kepes Központban vannak, csillagom. Egy igazán szórakoztató kiállítást építettek be oda, egy szinte kalandparkot, minden hamisítatlan kínai, a tiszta kínai kortárs művészet viccel, ahol csak viccelni tud, korlátokon belül határtalanul. Ennek a megjegyzésnek hallatán a tárlat kurátora biztosan kiabálna velem, de csak, hogy történjen valami, hogy valamivel elüsse az estét, és én aztán megnyugtatnám, hogy éppen ez a relatív határtalanság a lényeg, emiatt lehet itt minden szellemes. Nekünk pedig a humor, mint egy falat kenyér, úgy kell. És, ahogy ott állnánk és csodálnánk a fényes, merev műanyag-drapériákat, melyek szépen végigfutnak a bútorokon és olyan lágyan omlanak alá, mint a szomorúfűz ágai, arra gondolnék, hogy ezt én megírnám szívesen egyszer, és, mivel az útra összeválogatott zene a fülemben éppen akkor váltana a Passengerre, magamat ismerve azt is hozzátenném gondolatban, hogy valaki adhatna kölcsön ennek az Iggy Popnak már egy pólót. Aznap kínait ebédeltünk, a dramaturgia kívánta így, a helyi plázában történt, szeretném, ha köztünk maradna. Viszont eszembe jutott, hogy ismerek egy összesütött salátát, egy indiai tanította nekem, neki egy kínai mutatta, és a tortillát hozzá mindig a szírtől hozzuk, kivéve, amikor a töröktől. Ökumenikus tehát, és az alapanyagai gyönyörűek. Az íze pedig kiváltja belőlem azt a gyöngéd beszédet, amit csak ritka, szépséges, fűszeres, átforrósított kínai saláták szoktak, de erről majd kedden hallunk bővebben. 

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 22.

         Az ablakokkal szemben ültem a kanapén a dolgozószobában, ahol az egyetlen, amit nem csináltam, az a dolgozás volt. Bámultam az eget. Valahonnan zene szűrődött be, halkan énekeltek is: /szelíden át (szün!) kelek az Andokon / a hátizsákban (szün!) egy törött szaxofon / … Az lett volna jó, ha mondatok jutnak eszembe, mondatokat mondok ki egy reggeliről, az Eggs Benedictről, és nagyon is volt realitása ennek, részben, mert én, én azért vagyok. Én vagyok azért, hogy mondatok ki legyenek mondva. Egyébként meg, ki ne tudna beszélni arról, ahogyan egy szépséges, rezgő tojásburok egyszer csak engedelmesen megnyílik, belőle aranysárga krém bújik elő, mely lassan, csendesen takarja be az alá halmozott rétegeket; összekeveredik a citromos mártással, ráfolyik a forró baconszalonnára s végül az édesített tésztával egy falatban kerül a szájba, az ember pedig beleszeret a gondolatba, hogy mi is történik itt vele, de ezt a szomatoszenzoros részt nem akarom részletezni, nem ettem én meszet. A mondatok azonban nem akartak jönni, a dolgozószoba, dolgozás tekintetében továbbra is érintetlen maradt, a szomszédban újraindult a zene, aztán megint, harmadszorra - a jelenet egyáltalán nem volt kellemetlen -, már fejemet ütemre ingatva mormoltam a textust: /úgy egy húszezer egyéjszakás kaland, / na körülbelül az lenne magával elég / hm hm hmhm párárárá, satöbbi. Hirtelen összecsomagoltam és kiléptem az ajtón. A ház előtt keresztülvágtam a parkon, babráltam az autó kulcsaival, majd végighajtottam a kertek mellett, ráfordultam az autópályára, a második kanyar után jobbra, át a Duna-hídon, végig a Folyósoron és ott volt a reggeliző hely, amely nem a miénk, ezzel nem szeretném indirekte állítani, hogy soha nem is lesz az. Kicsivel később végignéztem a reggeli romjain és arra gondoltam, hogy nehéz andragógia feladat lesz az Eggs Benedictet úgy is mint könnyű fogást eladni bárkinek, mert könnyűnek nem könnyű. Az angol muffint horribile dictu én kaláccsal helyettesíteném be. Kisütnék egy szelet szalonnát, forrásban lévő ecetes vízben örvényt kavarnék, s a tojást éppen az örvény közepébe ütném, így főzném három percen át, majd óvatosan kiemelném és leitatnám róla a fölösleges vizet. A hollandi-mártás az Eggs Benedict lelke, elkészítését gondosan írtam le, ha a tojássárgája túlságosan hosszú időt tölt a gőz fölött és, ha a vaj eleinte nem cseppenként kerül a mártásba – ahogyan ajánlom – akkor a massza összekap, és ott áll az ember, tudjuk, hogy… – Szombaton itt folytatom.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 16.

         A nő meg a professzor a konyhában álltak, a professzor nem is igazából állt, fetrengett a kanapé karfáján, a hátát egyengette, ezt mondta. A nő rá sem akart nézni, nem bírta a látványt, ahogy a professzor, gerince cervicalis szakasza felől a lumbalis régió felé haladva vergődött végig centiméterről centiméterre a bútoron, majd befúrva fejét a puha ülésbe kivörösödött és tüsszögött vagy szuszogott, mindenesetre úgy tűnt, révbe ért végre. - Ha lehasal ide, végigmegyek a hátán - szólt rá a nő a tűzhely mellől. Még mindig nem pillantott föl, úgy tett, mintha minden figyelmét az eggs Benedict írásának buggyantott tojása kötné le. - Nem, kösz – felelte a professzor – Kanosa azt mondta, hogy ezen már nem lehet segíteni, a gerincet azoknak találták ki, akik négykézláb járnak, nekem, ennyi évesen az a dolgom ezzel, hogy kivárjam, míg én meg a szar hátam, együtt meghalunk. - Kedves ember az a Kanosa doktor – mondta a nő bosszúsan – nagyjából pont olyan kedves, mint maga, igazán szép párt alkotnak. A professzor befejezte a hencsergést vagy mit, így hívta ezt az egész kínlódást, és fölegyenesedve a nőhöz fordult: – Mi baj van kisfiam? A nő ekkor kérdezte meg magától először, hogy mi is a baj? Hogy, van-e egyáltalán baj? Nem volt jókedve, de éppenséggel nem is szomorkodott, úgy érezte magát, mint minden normális humorista vagy viselkedéskutató, ahhoz, hogy nyugodtan tudjon dolgozni, egy kicsit boldogtalannak kellett lennie, ez pedig stimmelt, szóval, nem értette a kérdést. - Nem értem a kérdést - szólt kelletlenül, szemét a buggyantott tojáson tartva, mintha az valami fontos kutatási eredmény volna. Tekintetével a neuralgikus pontokat fürkészte, az auftakt, a himnikus vég, és még egy majdnem véletlenszerű ellenőrzés a lefegő, fehér széleknél, ahogy a dolgozat négyötödénél szokta, hátha el van rejtve valahol egy kellemetlen de, avagy azonban, ne adj’ Isten, bezzeg. - Kipróbál egy zellerszódát? – nézett föl a nő hirtelen. - Egy mit? – szörnyülködött a professzor. A nő a hűtőszekrényhez lépett, jeget vett elő és valami zöld folyadékot, amit a professzor nem is tudott hova tenni, aztán a citrom és a cukor meg a mentalevelek jöttek, a nő pedig azt mondta, hogy szerinte a zellerszóda a legjobb limonádéféle a Földön. Édes, friss, tiszta, eltér mindentől, amit eddig ismert, de zeller van benne. Tehát, alapvetően azt tudja, hogy nem tud nem zelleres lenni, ez fontos. Ezért, ha valaki egyáltalán nem szereti a zellert - kifejezetten utálja vagy, ha nem érti, nincs is kedve a megértéshez, mert pont elég megértenivalója van már és annak is alig tud a végére járni -, számára nincsenek jó hírei a nőnek. De, aki meg nem biztos semmiben, csak abban, hogy ennek az íznek előnye éppen önmaga, vagyis, a limonádé erőssége az, hogy zeller ízű, annak annyi az egész, hogy megfigyeli, milyen környezetben teljesedik ki, vagyis válik önmagává valóban a zeller. - Micsoda? – értetlenkedett a professzor. - A zellerszóda titka - folytatta a nő – az, hogy addig kell cukrozni és citromozni a mentás zellert, amíg ezek így, mind, együtt értelmet nem nyernek, vagyis, ki nem bontakozik belőlük az elixír, a legfinomabb limonádé, amit ember ivott és ebben hinni kell, kiszámítani vagy előre látni nem lehet, ne is igyekezzen okoskodni senki. A professzor, akit nem azért hívtak professzornak, mert szabadidejében könyvlapokat evett, kezdte lassan átlátni ezt a helyzetet.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 10.

         Krémlevesben, kiváltképp zöldben, s ott is a borsónak mondott hüvelyesben jó vagyok. Vagy ha néha nem olyan jó, annak akkor nincs jelentősége…Életem legjobb borsólevesét egy vadidegennek főztem, egy vadidegen dán nőnek, pontosabban érte, miatta vagy valahogy így érzem, Karen Blixennek hívták, ezernyolcszáznyolcvanötben született. Ez a nő kétszer volt az irodalmi Nobel-díj várományosa, egyszer az a tahó Hemingway nyert helyette, ezt így, éppen ezekkel a szavakkal egy másik nőtől hallottam, ő meg olvasta valahol egy megint másik nőtől, aki nagyon tudott takarítani, a könyveket mondjuk utálta, porfogóknak tartotta őket, egyenként volt velük rosszban, úgy beszélt róluk, mint közeli ismerősökről, na, hol van az a három szemét Kosztolányi? Karen Blixen szigorú neveltetésben részesült, olyan családból származott, amelyikben még a gondolatoknak is helyénvalónak kellett lenniük, az ilyen lányokkal nagyon kell vigyázni. Egy óvatlan pillanatban mindig elszabadulnak. Sokáig úgy néz ki, hogy itt vannak, tündöklő, kiszámítható, megbízhatóan unalmas nők, akik így meg így, ezt meg azt – és helyette kiderült: látjuk, mi derül ki… Hogy egyáltalán mi az a helyénvalóság, van-e még játéktér a helyénvalóságon kívül is, vagy se nincsen, ezt kezdik latolgatni. Blixen 1950-ben írta meg a Babette lakomáját egy puritán, dán lelkész apa két lányáról, akiket apa annyira de annyira megfosztott a szerelemtől, hogy még a szerelem árnyéka sem vetülhetett rájuk, és ezek a szépséges nők aztán elhervadtak és apa halála után is apa jobb és bal keze maradtak, ekkor költözött be a házukba Babette. Eleinte csak a sör-kenyér leves, és a feláztatott száraz hal változott át Babette keze nyomán áttetsző, puha, finoman fűszerezett étellé, később, éppen apa emlékére Babette nagy vacsorát főzött, oda lett hivatalos az abból a csöndes fiatalemberből lett generális, aki még sokkal-sokkal korábban az egyik lánynak hiába udvarolt. Ez a generális, az egyik fogásnál nem tudta türtőztetni magát tovább és egy történtet elbeszélésébe kezdett, egy lakomáról, melyet tiszttársaival egy lóverseny után költött el a párizsi Café Anglais-ben. Abban az étteremben, meglepően, egy nő volt a konyhafőnök, Cailles en Sarcophage-t szolgáltak föl, melyet az a nő komponált, és Galliffet tábornok, aki a fiatal tisztek házigazdája volt azon az éjjelen ragaszkodott ahhoz a véleményéhez, hogy ennek a nőnek tehetsége, hogy főztjével elmossa a határ testi és szellemi vágy között. A generális azt mondta, hogy régebben párbajra kelt volna egy gyönyörű asszony szerelméért akármikor. De most nincs olyan nő Párizsban, akiért vérét adná… ennek a nőnek, ennek a főszakácsnak a kivételével. Babette is Cailles en Sarcophage-t adott föl ezen a vacsorán, erről jutott a generális eszébe a távoli Café Anglais. Karen Blixen írását 1987-en Gabriel Axel vitte filmre és én igyekeztem úgy összevágni az ajánlót most, mint Seth MacFarlane csinálta az A Million Ways to Die in the West előzetesénél, hogy minden az, aminek látszik, de semmi nem úgy van benne, ahogy majd a moziban lesz. Sokat kérek, mert dán-svéd-francia nyelv, angol felirat, és mondjuk YouTube, de a film minden fáradozást megér, tessék ezt fontolóra venni. 
         A mai potage Saint-Germain nemcsak úgy kapcsolódik ide, hogy alkotói szabadságomnál fogva, oda teszem, ahova akarom, hanem ennél jobb magyarázatom is van rá. A filmben Babette francia teknőclevest főz, én olyat nem tudok, de nem akartam hagymát, így lett francia borsó. Ez a leves, ez türelem, plusz alapanyag. Friss, zöld ízek összessége, nem túltejszínezett és nem is a puritán, főzővízzel pépesített brokkoli, én azzal egyébként sem értek egyet. A pirított kenyérkockák a borsókrémleves fontos részei, a nóvum pedig a mentalevél, a zellerszál és a beletépkedett saláta. Beszélek összevissza nóvumról; ez a krémleves olyan érzelmeket kelt, amelyeket legalább egyszer az életben érdemes átélni. 

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 5.

         A város közepén a Central Parkra nyílnak az ablakaink, én úgy szeretem gondolni, de valójában egy zseniális, sűrű, sötét, magyar parkerdőre néznek, és ebben tényleg semmi rossz nincs, csak én szeretem néha a Central Parkot is ideképzelni. Ennek a lakásnak a falai mondhatni üvegből vannak, így a beton kijelölte doboz jó időben végtelenné tágul, kiárad a város felé, nincs vége, s ami belül van az a város tartozéka, a lakásban így egyenrangú társ az Árpád híd és az ágyról soha el nem pakolt könyvkupac. Nem tudok aludni a szakácskönyvektől az ágyban. Inkább a szakácsnőtől az ágyban nem tudok. Késődélután álmos voltam a nappaliban vagy undok vagy azt sem tudom, mi bajom volt, valami voltam: hanyag. Ezt a sós-vajkaramellás kekszet kellett volna lefotóznom, de nem tetszett, nem volt színe, nem voltak színek a falak között, és ilyen ronda ablakokat, mint itt vannak, én még nem láttam, meg kéne tanulnom fényképezni is, még mielőtt kilököm az egész porcelánkészletet a hetedikről. Hogy van-e más is vagy befejeztem, érdeklődtek olyanok, akik láttak, nem, azt hiszem, befejeztem, úgyhogy kilököm. Barbara elégelt meg engem először, mondta, hogy próbáljuk ki az erdőben ugyanezt, ott, ha ez egyáltalán lehetséges, tágasabb, van hely erre a nem is tudja, minek nevezze, lökdösődésre is, és én kelletlenül összecsomagoltam a díszletet. Így vittük le a porcelánt az elefántcsonttoronyból. Volt eredetileg egy történetem ehhez a sós-vajkaramellás süteményhez egy nőről, aki az ezernyolcszázas évek végén a Café Anglais vezető séfje volt Párizsban, és úgy főzött, hogy a párizsiak beleszerettek, szinte egész Párizs szerelmes volt belé, de ezt majd a következő alkalommal mondom el inkább, nem akarom magam megmakacsolásának történetét összekeverni ezzel a másik, gyönyörű történettel. Azonban erről a mai sós-édes kekszről mindenképpen beszélnünk kell, ez egy komoly dolog, kinézetre semmi különös, de a benne rétegelt textúrák és a só igazán élvezetessé teszik. A sóval tessék nagyvonalúan bánni, egy gondolattal több szükséges belőle, mint amennyit az ember elégnek hisz, az eredeti recept csak annyit ír, hogy "alaposan". Alaposan tessék tehát meghinteni a süteményt sóval, és ezen az alaposságon idővel ízlés szerint szíveskedjen mindenki változatni, ebbe már nem akarok beleszólni.  

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 2.

         A francia konyhát mindenáron meg akarjuk fúrni. Mindenáron. Azt mondta valaki itt, hogy szerinte a kezdetét Medici Katalintól számoljuk, dehogy számoljuk onnan, mondtam, de, hogy ő tanította meg a franciákat főzni, dehogy tanította, mondtam. Ő tette a villát az asztalukra, az igaz. De, mondtam, az első szakácskönyvet még 1290-ben megírták, az 1380-as Le Grand Cuisinier de toute cuisine pedig már hozta a mai Blanquette de Veau egyik változatát, mire Katalin megérkezett Firenzéből, a franciák már tudtak főzni, ezt elhiheted nekem. Hogy ne okoskodjak állandóan, mondta ugyanez az illető. Ja, ilyen fontos vitákban veszek részt mostanában. Medici Katalint én kedvelem egyébként, nem azt a nőt, amelyik már dühös volt és keserű és egyik-másik ismerősét megmérgezte és le is mészároltatta a hugenottákat egy óvatlan pillanatban, ami eseményről az Úristen, noteszába bosszúsan jegyzete föl, hogy: vérszomjas nő teljhatalommal, az egy nem jó ötlet. Én az üde nőt szeretem, amelyik az ezerötszázas évek közepének sötét Franciaországában arra gondolt, hogy rendben, ilyen környezetben nem lehet gyereket nevelni, kéne valami, ami lenyugtatja ezeket, de nem lőhetek beléjük Luc Besson miatt, és akkor meg mi legyen, akkor nyilván meghívom őket ebédre. Lenyűgöző volt az elegancia, melyet Medici Katalin Firenzéből magával hozott; kifinomult asztali modor, gyönyörű étkészletek, hímzett terítők, csipkézett asztalkendők, kézzel metszett kristálypoharak, gazdagon díszített ezüst evőeszközök érkeztek társaságában az udvarba. A fiatal Katalin olyasmit tudott, amit bárcsak én is tudnék: tömegeknek tálalta fel a haute cuisine menüsorait és a terítést művészetté fejlesztette, ezüst, üveg, csipkék, leomló drapéria, hát mondjon nekem egy éhes embert csillagom, aki nem szeppen meg rögtön, ha egy ilyen díszletben megetetik. Az egymással háborúban álló politikai frakciók ennek a nőnek az asztalánál ültek, ebből nem engedett, és amikor e tulkoknak beszélgetése gyanús irányokat vett, rájuk szólt a királyné, hogy fiúk, az, hogy én vagyok a királyné, az nem sokra jó, de mit beszéltünk meg, szépen tessék játszani a jelenlétemben. Később Katalin egy egész népnek főzött a „Le Grande voyage de France” kétévnyi, elszánt menetelése során, és a nép ezt jól viselte, megnyugodott, és ez mind megtörtént, dicsőséges volt, megváltozott tőle a világ. Sütöttem is ennek örömére egy Medici-kuglófot.
         A mai körtés-mandulás receptről egyéként én határoztam úgy, hogy kuglófnak hívom. A tésztája nem egyértelműen kuglóf, de maga a koncept úgy jár, mint egy kuglóf, úgy beszél, mint egy kuglóf és úgy néz ki, mint egy kuglóf, így most legyen ez, és később még módosíthatunk rajta, ha el nem felejtjük. A süteményt a csokoládé, a körte és a kardamom uralják, ők, hárman nagyon jól megvannak együtt bárhol. Ezúttal adtam hozzájuk még mandulát, azt hiszem, jó ötlet volt, de nyilván ezt majd mindenki saját hatáskörben dönti el. Eredetileg a szeletek mellé vaníliavajat ajánlottak, megkóstoltam, de szerintem az édes máz tompítja a fűszerek ízét. A vaníliavaj vanília, porcukor és vaj egyszerű keveréke, ha valaki mégis kipróbálná.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. június 29.

         Vegyük Rijekát. Ennek a cikknek a közepén derült ki, hogy én nem akarok Rijekáról írni, nincs mit igazán mondanom, kibeszéltem magam, és útleírásban nem is vagyok jó, ami eufemizmus, mert útleírásban maga vagyok a pokol. Hogy mégis, egy pár szót, ha szólnék, nagyon szép képek maradtak benn, azokhoz, legyek szíves. Rendben, mondtam, és azután négy napon át nem látták a színemet, csak vártam, hogy történjen valami, és történt is; elbeszélések jutottak eszembe Seth Macfarlane-ról, Chris Rockról, még Robert Steingbergről is, de Rijekáról semmi. Nem az, hogy egyáltalán semmi, de semmi égrengető, voltunk ott, jó volt, szeretnék ott egy lakást, de Rotterdamban is szeretnék egyet. Remek kávét főztek a piacon Rijekában. Jó zenéket hallgattunk Rijekában. Rijekában a burek egy olyan sütemény volt, ami alapanyagát tekintve közel állt a réteshez, de a baklavához is. Rijekában a helyiek úgy viszonyultak a szinte megállíthatatlanul zuhogó esőhöz, mint valamihez, ami nem jó, de amivel kénytelenek együtt élni, az esőfelhőket az ördögnek és az ő öreganyjának szakadatlan kipufogásaként értelmezték, ezt a fantáziát egyfajta barlangrajz formájában meg is jelenítették egy záporok elől oltalmat adó árkád falain. Rijekában a kormányzat észrevette, hogy a kortárs művészetek palotája nappal üres, azt késődélutánig egy lélek nem látogatja, de, hogy az épület estére valamitől vonzóvá válik, egy láthatatlan erőtér ereszkedik köré alighanem, úgyhogy a palotát nappalra zárva tartják, este nyolctól éjfélig pedig megnyitották a látogatók előtt. Így eshetett meg, hogy egy hétköznapon, éjjel, áprilisban tömegek hümmögtek egy bonyolult kiállításon a kortárs művészek érzelmi állapotainak vetületein. Rijekában az étteremben fehér asztalkendővel terítettek, karcsú, magas poharakban szervírozták a bort és a eszcájgon nem volt folt, de egy sem, nem viccelek. 

Végül betuszkoltuk egymást egy taxiba, és szótlanul hazamentünk. Jojcakát, mondtam a húgomnak az ajtaja előtt, és finomam belöktem a szobába.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. június 18.

         A scone az a brit New York Bagel, mely a felvilágosodás egyik alakja után kapta nevét minden bizonnyal: fiatalember, meg tudná említeni Rousseau két kollégáját, nos, úgy emlékszem Kant és talán Bégel. A scone fontos pékáru, elkészítése kegyelem dolga, mindent bele kell tenni, mindent úgy kell csinálni, és várni. Először egy XVII. századi kéziratos szakácskönyvet olvastam át a scone miatt, vele nem összefüggésben, időhúzásból. Aztán megnéztem, amint Michael Bublé egy szűk körnek rendezett koncerten a széksorok között énekel, majd föllép az emelvényre, Alan Carr pedig ebben a pillanatban beleszeret Michael Bubléba és hirtelen utána vágja lakásának kulccsomóját a színpadra, hogy Bublé, ha majd itt végeztél szívem, gyere föl. Carr, you magnificent bastard, csak egyszer tudnék ilyen vicces lenni - azt gondoltam. Amikor mindezzel végeztem, lesütöttem ezeket a scone-okat, kétszer, mert az elsőket elrontottam.  A scone tésztáját nem szabad agyongyúrni; keverni, majd hajtogatni kell, mint a croissant-ét. A kész süteményt tessék szíves langyosan tartani, tejszínhabbal és eper- vagy málnalekvárral kipróbálni.

Írta: Keresztesi Judit
Nagyvárosi nő megosztaná rovat - 2014. június 14.
Fotó: Keresztesi Barbara és Keresztesi Judit
         Először azt hittem, hogy, ha egy hónapig tűnődöm azon, mi történt velem az előző évben, az majd elég lesz, de amikor a hónap azokra a fényképekre kezdett hasonlítani, amelyeken csak egy fél ember látszik vagy lemarad a keze vagy fog valamit, de hogy mit fog azt nem tudjuk, pedig az lenne a fontos, akkor gondoltam, hogy kellene még idő nekem. Megnéztem a tengert Rijekában, de nem lett jobb, és én azért még megnéztem a tengert Triesztben is, hátha elszalasztottam valamit Rijekában, és még mindig semmi, vagyis nem is, rosszul mondom, annyi talán mégis kiderült, hogy nem tudok többé akármit kommentálni, úgy néz ki. És akkor meg mit tudok kommentálni, kérdezték. Hát, semmit, alighanem. Egy évad volt bennem kommentárokból, az szuper, mondták, de, hogy csak a tréfa kedvéért, mi lenne az új show, ha lenne, mi érdekelne engem, és mondtam, hogy ezen még gondolkodnom kell további ideig. Hogy, körülbelül hány tengert kellene még látni ahhoz? - akarták tudni. Nem tudom, mondtam, de nem is biztos, hogy tengerről lenne szó, lehet, hogy valami másra van szükség, így mentünk el múlt hétvégén Zágrábba. Ebben a városban, melyet Bécs mintájára annak ellenkezőjére építettek, pillantottam meg ezt a tündöklő nőt. Ez a nő az a nő, akiről hirtelen mindenkinek az jut eszébe, hogy oh, ez az a nő, amelyik a művészet egy pontján biztos, hogy le fogja venni a ruháját. A nő a külvárosban ült, a modern művészetek csúszdakijáratú épületében, és abban a témában volt otthon, hogy ki ő. Nem volt harcias, sem semmi, még tényleg, ruhái sem voltak, fuck female dignity, mondta, és uralkodott, fogadta a hódolatot, mely egy ilyen minden sejtjében édes nőt övez, aki tudja, hogy mit csinál, és tényleg tudja, nem csak az úgy tevést kínálja a nagyközönség elé, vagyis az észen levés illúzióját kelti, hanem komolyan észen van. Ott zokogtam a fölmasnizott, alku nélkül kitárulkozó gyönyörű oltárképek, az áhítatnak nyílt intézmények előtt, esküszöm, kész égés velem bárhová is elmenni. Aztán eszembe jutott az új évad témája: én. A fönti képen, és ha már itt tartunk, még néhányon itt, én vagyok sírás után, Zágráb városában, egy játszóruhában, mely még a von Trapp családi kórustól kerülhetett rám, azt hiszem, csendélet. Az új évad címét Jerry Seinfeld után költöttem, akitől kérdezték, hogy de mi legyen a neve a műsornak, és Seinfeld visszakérdezett, hogy mit várnak tőle mégis, a tartalma az, hogy humoristák autókban kávézni mennek és addig kelletlenkedett, amíg a címe is ez lett: Humoristák, autókban, kávézni mennek. Emberek porcelánból ételeket esznek, mondtam én, aztán mondták itt, hogy majd ha olyan népszerű leszek, mint Jerry Seinfeld, akkor adhatok ilyen hülye címeket a műsoromnak, most viszont legyen egy másik, és így lett a Nagyvárosi nő megosztaná. Heti kétszer ételek lesznek itt porcelánban, ebből nem tudok engedni, egyszer pedig valami olyasmi, ami eszembe jutott egyszerűen, és amikor a barátaim ránéztek, azt mondták, hogy hát, úgy érzik magukat tőle, mintha petróleumot ittak volna. Nekem azonban tetszik. Így heti háromszor: kedden, csütörtökön, szombaton, este nyolckor itt találkozunk. Ha bárki elhiszi, hogy tudom, melyik a kedd és hogy mikor van nyolc óra, azt ki kell ábrándítanom, de majd igyekezni fogok, ezt megígérem.

Kellemes hétvégét!
Judit