Írta: Keresztesi Judit - Nagyváros nő megosztaná rovat - 2018. február 27.
A nyolcadik Mézeskalácsváros látképe (Fotó: Tóth Nikoletta)
Idén ötven napig voltunk nyitva, hatvanezren jöttek el, tíz napon át a Bálna bejáratáig állt a sor a Mézeskalácsvároshoz, szeretném elismerni, hogy a galériához közelebb eső bejáratról van szó. Később csillapodott az érdeklődés irántunk, február első napjaiig már csak a teremben nem lehetett megmozdulni, és az utolsó hétre lett annyi napi látogatónk, ahányan máskor egy kiállításunk megnyitójára jönnek el. A város történelmi fejlődésének földrajzi alapja két virágláda volt még 2010-ben, az első házak ezekre épültek a IX. kerületi Napfény utca 6 előtt álló zöldesszürke pad és a kőlépcső közötti hetven centiméteres járdarészen. Később a település növekedésnek indult, a szelektív kukák mellett karácsony előtt fölállított sátorban két, öt, majd kilenc négyzetméteren terült el, itt körülbelül egy héten át tarthattuk nyitva, részben a kemény téli idő miatt, részben azért, mert éjjelente a szomszédos karácsonyfaárus kisgyereke lassan megette. A kitelepítéseket követően a Bálna Budapest látta vendégül a szobrot, így került az akkor még apró, mindössze hétasztalnyi mézeskalács város egy kétszázötven négyzetméter alapterületű galériába. Akkori méretéhez túlzásnak gondoltunk ekkora teret, de ahogyan a filmeken látszik, 2013-tól a település rohamosan fejlődött, úgy nőtt, mintha öntözné valaki, és idén akkora lett, hogy azt kérdezgették a sorukat kivárók a terembe lépve, hogy hát őrület, mért nem kap már ez egy nagyobb helyet? Igen, mióta ezt a programot nemcsak a rokonaink látogatják, hanem Eger város lakossága vagyis, nem kifejezetten ők, hanem annyian, ahányan Egerben laknak, eljönnek ide, több észrevétel is születik, mint korábban. Kaptunk idén "gyönyörű, de túl sötét, jó, de világos, meleg van, hideg van, kicsi, nagy, nem elég kicsi, alacsonyan vannak, túl magasak, nincs állandóan nyitva, reggel is kéne, este nem kéne, csak éjjel, de délben nem lehetne esetleg" véleményeket. Legtöbben azonban imádták ezt a várost, úgy, ahogy van, óriásinak, színesnek látták, az épületeit tündöklőnek. Aztán bejött három angol nő a londoni Tate Modern Galériából és azt mondták, hogy ez nem olyan, mint egy mézeskalács város, hanem olyan, mintha a Tate Modern Galériában lennének. Azt mondták, „ahogyan organikusan áll minden szegletében a térnek ez a szobor, egymásba érintve a kisebb dimenziókat, körülöleli az embert”, ez tetszett nekik. Kérdezték, hogy hogyan keletkezett ez a szobor, mondta nekik Barbi, hogy őszintén sokat gondolkodtunk ezen. És, hogy még nem fejeztük be a gondolkodást, az igazat megvallva olyan állapotban van ez a kérdés, mint a steinbecki timshel, hogy most még többen, még közelebbről, érzékenyebben szeretnénk látni, mert eddig a magyarázataink mind zagyvaságnak bizonyultak. Így egyelőre csak a jelenséget tudjuk közvetíteni és az az, hogy a legkülönfélébb emberek döntenek minden ellenszolgáltatás reménye nélkül arról, hogy órákat, heteket, hónapokat töltenek egy-egy szobor elkészítésével az erre legkevésbé időt engedő hónapban, aztán amint megépül, idehozzák, és nekünk ajándékozzák házaikat. Vagyis a nagy szobrot már nemcsak mézeskalácsból építjük, hanem az egyes darabokat körülfogó határ nélküli vágyakból, indulatokból, képzeletből, és nekünk igyekeznünk kell ezeket úgy összeérinteni, hogy ne kioltsák egymást, hanem éppen ellenkezőleg, fölerősödjenek annyira, hogy aztán a nagy egész idevonzza Eger (ismétlem, nem tényszerűn Eger) teljes lakosságát. A szobor szabad látogathatósága is valahogyan ennek a művészetnek a része, mi legalábbis úgy érezzük –, mondta Barbi a londoniaknak, de ebbe mélyebben nem ment bele.
Idén volt először, hogy amikor a város elkészült, nem akartam a közelébe engedni senkit. Mármint, a hatvanezer embert, aki végül a közelébe ment, azt szívesen kitiltottam volna a teremből. Amikor a szobrot késznek nyilvánítottuk, jól megnéztem, tudtam, hogy ebben az állapotában soha többé nem látom viszont, nagyon szépnek láttam, és biztos voltam abban, hogy a tömeg meg fogja viselni, s amikor megtörtént, valóban lesodortak két házat rögtön másnap reggel, úgy éreztem, mintha Ming vázák törnének. Ezzel fogunk csinálni valamit jövőre, és a másik, amin változtatni szeretnék az, hogy valahogyan érezhetőbben ki szeretném fejezni a hálámat az építők iránt. Minden darab, amit elhoznak gyönyörű, és megváltozik tőle a világ. De addig is, ezúton köszönök mindent. Sajnos nem tudtuk az összes épületet lefotózni, egyszerűen lehetetlen ennyi darabot egyszerre, de filmeken és fényképeken megörökítettük a várost, s ha a kimaradtakról kapunk képeket, vagy valamelyik itt láthatóról jobb fotó keletkezett, azt szívesen vesszük, és hozzátesszük az albumhoz, amelyet a város Facebook oldalán láthatunk. Szeretném még elmondani, hogy a kiállítás előkészítéséhez szükséges tizenöt ember munkáját a kiállítás producerei: Keresztesi Barbi és Fischer Tamás végezték. A fogadásokon a résztvevőket Tóth Nikoletta látta vendégül és fotózta le, kedves volt és odaadó, ráadásul az ő képeit láthatjuk ebben a cikkben is. Szembratovics Szellinek gyakorlatilag minden fronton, mindent köszönünk, Solti Elődnek azt köszönjük, hogy egyedülállóan a várost népszerűsítők történetében ő a telekfoglalásnak adott jelentős médiafelületet az Amerikai Iparkamaránál, erre volt a legnagyobb szükségünk. Madarász Zsoltnak a fényképekért, Kovács Ákosnak a szoborötletekért, és a különböző vágási, fúrási, kifestési munkákért, Duszka Áginak a fotókért és a moházásért, amivel az életben nem végeztem volna egyedül mondunk köszönetet, Haláchy Nórának meg azért, mert éjszakánként megprogramozott két akkora robotot, amelyeknek a csúcsai kiérnek az űrbe. Nagyon hálás vagyok mindenért. Már csak háromszázat kell aludni a következő Mézeskalácsvárosig, amelyen remélem, újra találkozunk.
Üdvözlettel
Keresztesi Judit
A 8. Mézeskalácsváros szervezői >>>
Bagoly az Életfán (2017) részlet - Alkotó: Pozsonyi Ágnes Erika /Fotó: Tóth Nikoletta (2018) ©/