Napfény Poszt - Stílus, művészet, társasági élet - Budapest napos oldala

Napfény Poszt

Bezárta kapuit a nyolcadik Mézeskalácsváros, a következőig már csak háromszázat kell aludni

2018. február 27. - napfényposzt

Írta: Keresztesi Judit - Nagyváros nő megosztaná rovat - 2018. február 27.
mezeskalacsvaros2017 01
A nyolcadik Mézeskalácsváros látképe (Fotó: Tóth Nikoletta)

         Idén ötven napig voltunk nyitva, hatvanezren jöttek el, tíz napon át a Bálna bejáratáig állt a sor a Mézeskalácsvároshoz, szeretném elismerni, hogy a galériához közelebb eső bejáratról van szó. Később csillapodott az érdeklődés irántunk, február első napjaiig már csak a teremben nem lehetett megmozdulni, és az utolsó hétre lett annyi napi látogatónk, ahányan máskor egy kiállításunk megnyitójára jönnek el. A város történelmi fejlődésének földrajzi alapja két virágláda volt még 2010-ben, az első házak ezekre épültek a IX. kerületi Napfény utca 6 előtt álló zöldesszürke pad és a kőlépcső közötti hetven centiméteres járdarészen. Később a település növekedésnek indult, a szelektív kukák mellett karácsony előtt fölállított sátorban két, öt, majd kilenc négyzetméteren terült el, itt körülbelül egy héten át tarthattuk nyitva, részben a kemény téli idő miatt, részben azért, mert éjjelente a szomszédos karácsonyfaárus kisgyereke lassan megette. A kitelepítéseket követően a Bálna Budapest látta vendégül a szobrot, így került az akkor még apró, mindössze hétasztalnyi mézeskalács város egy kétszázötven négyzetméter alapterületű galériába. Akkori méretéhez túlzásnak gondoltunk ekkora teret, de ahogyan a filmeken látszik, 2013-tól a település rohamosan fejlődött, úgy nőtt, mintha öntözné valaki, és idén akkora lett, hogy azt kérdezgették a sorukat kivárók a terembe lépve, hogy hát őrület, mért nem kap már ez egy nagyobb helyet? Igen, mióta ezt a programot nemcsak a rokonaink látogatják, hanem Eger város lakossága vagyis, nem kifejezetten ők, hanem annyian, ahányan Egerben laknak, eljönnek ide, több észrevétel is születik, mint korábban. Kaptunk idén "gyönyörű, de túl sötét, jó, de világos, meleg van, hideg van, kicsi, nagy, nem elég kicsi, alacsonyan vannak, túl magasak, nincs állandóan nyitva, reggel is kéne, este nem kéne, csak éjjel, de délben nem lehetne esetleg" véleményeket. Legtöbben azonban imádták ezt a várost, úgy, ahogy van, óriásinak, színesnek látták, az épületeit tündöklőnek. Aztán bejött három angol nő a londoni Tate Modern Galériából és azt mondták, hogy ez nem olyan, mint egy mézeskalács város, hanem olyan, mintha a Tate Modern Galériában lennének. Azt mondták, „ahogyan organikusan áll minden szegletében a térnek ez a szobor, egymásba érintve a kisebb dimenziókat, körülöleli az embert”, ez tetszett nekik. Kérdezték, hogy hogyan keletkezett ez a szobor, mondta nekik Barbi, hogy őszintén sokat gondolkodtunk ezen. És, hogy még nem fejeztük be a gondolkodást, az igazat megvallva olyan állapotban van ez a kérdés, mint a steinbecki timshel, hogy most még többen, még közelebbről, érzékenyebben szeretnénk látni, mert eddig a magyarázataink mind zagyvaságnak bizonyultak. Így egyelőre csak a jelenséget tudjuk közvetíteni és az az, hogy a legkülönfélébb emberek döntenek minden ellenszolgáltatás reménye nélkül arról, hogy órákat, heteket, hónapokat töltenek egy-egy szobor elkészítésével az erre legkevésbé időt engedő hónapban, aztán amint megépül, idehozzák, és nekünk ajándékozzák házaikat. Vagyis a nagy szobrot már nemcsak mézeskalácsból építjük, hanem az egyes darabokat körülfogó határ nélküli vágyakból, indulatokból, képzeletből, és nekünk igyekeznünk kell ezeket úgy összeérinteni, hogy ne kioltsák egymást, hanem éppen ellenkezőleg, fölerősödjenek annyira, hogy aztán a nagy egész idevonzza Eger (ismétlem, nem tényszerűn Eger) teljes lakosságát. A szobor szabad látogathatósága is valahogyan ennek a művészetnek a része, mi legalábbis úgy érezzük –, mondta Barbi a londoniaknak, de ebbe mélyebben nem ment bele.
         Idén volt először, hogy amikor a város elkészült, nem akartam a közelébe engedni senkit. Mármint, a hatvanezer embert, aki végül a közelébe ment, azt szívesen kitiltottam volna a teremből. Amikor a szobrot késznek nyilvánítottuk, jól megnéztem, tudtam, hogy ebben az állapotában soha többé nem látom viszont, nagyon szépnek láttam, és biztos voltam abban, hogy a tömeg meg fogja viselni, s amikor megtörtént, valóban lesodortak két házat rögtön másnap reggel, úgy éreztem, mintha Ming vázák törnének. Ezzel fogunk csinálni valamit jövőre, és a másik, amin változtatni szeretnék az, hogy valahogyan érezhetőbben ki szeretném fejezni a hálámat az építők iránt. Minden darab, amit elhoznak gyönyörű, és megváltozik tőle a világ. De addig is, ezúton köszönök mindent. Sajnos nem tudtuk az összes épületet lefotózni, egyszerűen lehetetlen ennyi darabot egyszerre, de filmeken és fényképeken megörökítettük a várost, s ha a kimaradtakról kapunk képeket, vagy valamelyik itt láthatóról jobb fotó keletkezett, azt szívesen vesszük, és hozzátesszük az albumhoz, amelyet a város Facebook oldalán láthatunk. Szeretném még elmondani, hogy a kiállítás előkészítéséhez szükséges tizenöt ember munkáját a kiállítás producerei: Keresztesi Barbi és Fischer Tamás végezték. A fogadásokon a résztvevőket Tóth Nikoletta látta vendégül és fotózta le, kedves volt és odaadó, ráadásul az ő képeit láthatjuk ebben a cikkben is. Szembratovics Szellinek gyakorlatilag minden fronton, mindent köszönünk, Solti Elődnek azt köszönjük, hogy egyedülállóan a várost népszerűsítők történetében ő a telekfoglalásnak adott jelentős médiafelületet az Amerikai Iparkamaránál, erre volt a legnagyobb szükségünk. Madarász Zsoltnak a fényképekért, Kovács Ákosnak a szoborötletekért, és a különböző vágási, fúrási, kifestési munkákért, Duszka Áginak a fotókért és a moházásért, amivel az életben nem végeztem volna egyedül mondunk köszönetet, Haláchy Nórának meg azért, mert éjszakánként megprogramozott két akkora robotot, amelyeknek a csúcsai kiérnek az űrbe. Nagyon hálás vagyok mindenért. Már csak háromszázat kell aludni a következő Mézeskalácsvárosig, amelyen remélem, újra találkozunk.

Üdvözlettel
Keresztesi Judit

szervezok 2017 mv
A 8. Mézeskalácsváros szervezői >>>
01
Bagoly az Életfán (2017) részlet - Alkotó: Pozsonyi Ágnes Erika /Fotó: Tóth Nikoletta (2018) ©/

Tovább

A Bálnában nyíló, A boldogságnak szekvenciáiról című kiállításról

Keresztesi Barbara, 2017. július 3.
kortars ter01
A Boldogságnak szekvenciáiról
 egy installáció, amelyet a Bálnában, a 306-os Teremgalériában, a Múzeumok Éjszakáján próbáltunk ki először. A négy óra alatt nyolcszázan látogattak el hozzánk, hogy megnézzék a boldogságfogalom-installációt, egy összeválogatott apokrifokból álló sorozatot, mely ismeretlen emberek leveleiből áll. A munka Keresztesi Judit elmondása szerint, Ian Wilson dialógusai, Marina Abramovic jelenlétművészete, a mail art hatásai illetve az albán Haveit kollektíva intimitásművészete nyomán született.

Hogyan foglalnád össze ezt a szobrot?
K. J.: Úgy talán, hogy a nézőkkel nem látjuk egymást, a szavakon keresztül érintkezünk, az én sebezhetőségemre ők sebezhetőséget adnak. 

Hogyan érdemes ezt elképzelni? Miben nyilvánult meg az ő sebezhetőségük?
K.J.: A kiállított leveleken keresztül elmondom, mit érzek, pontosabban fogalmazva, megkerestem azokat a leveleket, amelyek szerintem megmutatják azt az érzelemmonstrumot, amelyet én boldogságként tudok elképzelni. Ezek a levelek közvetve kiadnak engem, velük szavak nélkül is lehet tudni rólam mindent. Nem titkoltam el semmit, vagy ha el is titkoltam, azt nem készakarva, aztán betettem egy asztalt a térbe. Azt mondtam rá, hogy ez egy interaktív asztal, és teljesíti a kívánságokat, de csak az önerősöket, vagyis, lehet tőle kérni bármit, de nem gyógyít meg, és senki ellenében nem lehet használni és senki nem lesz tőle szerelmes senkibe, ilyen értelemben egyébként rokona az Ali Baba és a negyven rablóból ismert Dzsinnek. De annyiban különbözik tőle, amennyiben nem tesz csodát. Képzeletben olyan helyzeteket alakít ki, amelyekben teljesítmények elérése lehetséges, melyekhez már késő, vagy amelyeket elszalasztott valaki, vagy amelyek esélytelenek, bármire szabad gondolni mellette, nem ítél el és lojális. Ebben valahogyan megbíztak a látogatók, és önállóan megtöltöttek egy falat az írásaikkal. Annak a falnak lett egy tartalma, amelyet érdemes élőben látni. 

Mikor lehet meglátogatni az installációt?
K.J.: A Múzeumok Éjszakáján egy estén át kipróbáltuk. Hamarosan elkészül még két szobor, és azokkal együtt 2017. augusztus 22-től szeptember végéig lehet látogatni majd, ugyancsak a Bálnában, a 306-os Teremgalériában. 


A Múzeumok éjszakáján készült képek: 
kortars ter021 
Az interaktív asztal és az egyik levél 
interaktiv asztal 01interaktiv asztal 02
A látogatók által a Múzeumok Éjszakáján készített jegyzetek a falon 
interaktiv asztal 03
kortars ter01
kortars ter03
magritte 
Magritte parafrázisok. (Az ember fia) A szürrealitásban nincs különbség látható és láthatatlan között, összesen annyi talán, hogy van látható, amely látszik, és van látható, amely egy másik látható takarásában áll. Ennek mintájára a tudat és a tudatalatti is egységet alkotnak, ezt a kongruenciát nevezi a szürrealitás teljes valóságnak, vagyis itt a valóság több a percepciónál. A szürrealitás szerint a valóság közelébe férkőzni bonyolult, a valóság rejtőzködik. Annak érdekében, hogy hozzájussak, az eltakart valóságot a látható valóságok közé emelem. Úgy, hogy képzeletemmel megteremtem az eltakart valóságot, vagyis képzeletben elveszem az útból a láthatót és megpillantom, elképzelem, ami mögötte van. 
kiallitas plakat
A kiállítás hamarosan megnyílik.
 
>>> Az esemény facebook oldala

Boldog új év!

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
cover mzs
A Hetedik Mézeskalácsváros látképe. Fotó: Madarász Zsolt

         A Mézeskalácsváros összefoglalója egy újévi köszöntő lett, karácsonyi jókívánságnak terveztük korábban, aztán elözönlötték a termet a látogatók, próbálom így elterelni a szót mindenről, ami később következett be, mint vártuk. Ez a kiállítás gyönyörű. A tavalyi mézeskalácsváros is nagyon szép volt, de ez most nagy lett és szép együttesen. Először is, november óta százötven család, komoly férfiak és nők, és még sokkalta komolyabb gyerekek jelentős építkezésekbe fogtak, és ezt nem tudom, miért csinálták igazán, mert nem mondtunk szinte semmit nekik, se azt, hogy Jackie Onassis is itt épít, vagy, hogy ez a legfontosabb művészeti esemény Wagner Bayreuthi Játékai óta, tehát nem adtunk okot, sem nem kínáltunk a munkáért semmit cserébe, de ettől még darabonként körülbelül hetvenkét munkaórát fektettek ebbe az elhatározásba. Tésztát gyúrtak és terveztek, aztán vitatkoztak, álltak a panelek fölött, és írtak, mértek, feltaláltak, és még soha ennyit nem dolgoztak semmivel, aztán egyszerűen odaadták ezeket a kis szobrokat vadidegeneknek, nekünk. Könnyen meg is ehettük volna tejbe mártogatva mindegyiket komótosan a hátuk mögött. De nem így történt. Idén egyébként végre előkerültek a művészetkritikusok is, és mondták, hogy nem lehet tudni, mitől ölelkeznek össze itt az emberek, csak az látszik, hogy előbb vagy utóbb meg kell ölelniük egymást a városban, és azt persze lehet látni, hogy észbontóan szép a város, de hogy mi ebben a művészet. És ez a művészetben mindig kérdés, hogy az esztétikum nem elegendő, van-e gondolat is, mely a művészen belül él, és aztán valahogyan kapcsolatot teremt a külvilággal, így összeköt bennünket, és mondtam akkor, hogy az emberháló parafrázisa ez a város. Hogy természetesen, vagyis nem normálisan, tehát tudományos fantasztikumként említve egy ember úgy kapcsolódik egy másikhoz, ha mindenestől odaadja önmagát, és erre viszonzásképpen az a valaki mindenestől átadja magát neki. Az önzetlenséggel viszonzott önzetlenséget megérezve a hálózat erőtere megnő, kitágul csaknem a végtelenig, benne az egyéni teljesítmények is másként számolódnak: egy plusz egy sokkal több lesz, mint kettő, és ezt az igazi életben még nem szabad kipróbálni, de ebben a játékban lehet sebezhetőnek mutatkozni, nem eshet bántódása senkinek. És akkor mondta ez a berlini, hogy barátom, ez szerintem művészet.
         Úgy alakult, hogy idén nagyon sokan eljöttek hozzánk, motoros hidakat és szépen ívelő boltíveket és kupolákat, gyönyörű színeket, a felhők fölötti kézben pihenő teremtményeket és szépséges egereket meg kandelábereket adományoztak a városnak, és én különösen a gondolatokért vagyok hálás, amelyeket ilyen finoman fogalmaztak bele ezekbe a házakba a tulajdonosaik. Akik szeretnék látni, mi történt, január végéig ott van a Bálnában a város, idén is újévi kiállítássá változott. Imádom. Legyen nagyon boldog új éve mindenkinek! Az alábbi képriportot Barbi készítette a városról, idén is a házak apró, rejtett részleteit emelte ki. éve mindenkinek.

Tovább

Csirkemájhab, homár és Banoffee pite

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2016. május 21.
homar karamelltorta nyito01
         Kettőt kértek, hogy egy jó csirkemájhab az fontos lenne, mert, ahogy mondja Shawn McClain, ha egy májrecept rossz, az bazira rossz, az ő receptje könnyű, sima, mint a bársony és almás. Savanyított hagymával és zsályával adja föl a pástétomot, apró falat, olívaolajjal meglocsolt pirítós kenyereken. A menüben a pâtéhoz homárt és egy karamellpitét adtam intuitíve, és nemcsak azért, mert ez egy gyors uzsonnamenü, a homár körülbelül harminc perc alatt készül el, a pitét meg sütni sem kell, hanem azért, mert a homár fűszervajához misot kevertem, s a paszta enyhén diós íze az édes rákhússal keveredve szépen vezet át a pâté almás aromájából a banoffee egyszerű karamell-banán befejezéséhez. A másik, amit kértek, hogy legyen szerelem ma, mert az már régen volt, de erős igény meg volna rá pedig.
         Guillaume Bernard kopottas öltönye kifelé volt fordítva, a hátára dobta, és olyan ingerülten járt-kelt a szálloda halljában, mint egy kotlóstyúk, káromkodott és fizetett a személyzetnek, hogy hagyják békén. Létezése szárított petrezselyemnek volt mondható szerinte, amely párologni már nem képes és piaci hasznosítása pedig lehetetlen, vagyis nem is kérdés hogy egyben és darabjait tekintve értéktelen. Guillaume nem volt éppen jól tehát, látogatása a szállodában feltűnést keltett, bár nem foglalták szavakba meglepetésüket, mégis kiábrándítónak találták jelenlétét, ezt úgy mutatták ki, hogy lementek a pincébe, és üvegből vedelték a bort, Guillaume-ot nem hívták magukkal. Ő a kis szálloda portása mellé lépett, aki a kertben tollászkodott és a szomszéd utca pálmafáinak árnyékát nézegette. Guillaume hirtelen meleget érzett, fölfelé húzódó fájdalmat a mellkasában, a portásnak szőlőmag ragadt a fogába, azt piszkálgatta. Mindketten hallgattak, a láthatatlanság határán. Komplikálta a helyzetet, hogy Guillaume Bernardnak a beszéd volt a mindene, érzékeny, szép szíve megrezdült minden szóra. Finoman ívelő, határtalan mondatokat használt, olyan ritka kifejezésekkel, mint a kikeleti táborfogócska vagy a ripityára tört banditafejes, meg, hogy térlátása a tábornoknak meg, hogy csődtámogatási divízió… A halála napjáig nem gondolta volna, hogy újra találkozni fog ezzel a nővel, Julie-val, ma délután, amikor mindenki csak belapátolta magába a levest meg a húst, és megnézte a Kiskacsák randevúja című szélesvásznú, fekete-fehér mozit, amelyben Orson Welles egyszerűen nem szerepelt, nem is írta vagy rendezte, meg általában véve kikészült volna tőle, odament volna, és megrángatja a filmest, és mond neki valami olyasmit, hogy fiam, ha még egyszer meglátom a közelben, bizonyisten kiverem két fogát. Ezzel voltak elfoglalva a helybéliek, ő meg kiballagott a főtérre, és megnézte az ágyút, ez az a fajta városka volt, amelyikben ha a főtéren kiállított ágyút látta az ember, más programja bizonyos ideig nemigen akadt.
         Puhán és szótlanul ült Julie Mart a padon, a folyóhoz közel. Hintázott, előre-hátra himbálta lábait, az otthoni faliórán jártak a gondolatai. A lebontott csobogóból vékony sugárban folyt a víz a kőre, mintha valaki sírdogált volna, a kút picsogott és szivárgott megállás nélkül, és Julie tétlenül nézelődött, látta az embereket kiszédelegni a vonatállomásról, biggyesztették a szájukat és lamantinokról meg szögesdrótokról beszéltek. A pipája kihűlt az egyiknek, megpróbálta újjáéleszteni. Volt egy biciklista is, aki hajhullámait egy kis micisapka alá tűrte be, nadrágszárát meg ruhacsipesszel fogta össze, szürke, vacak nadrágot viselt, és vacak állapotú úttesten le-föl huppanva robogott el előtte olyan félénken és idétlenül mosolyogva, amiről nem lehetett megállapítani, hogy most okos mosoly, vagy a fiú csak meghűlt valahol. Komolyra fordítva a szót Guillaume háromdimenziós tere pont ott találkozott Julie égszínkék szemével, ahol meg volt írva előre, és a kéz, melyet Julie finomvonalúnak és gyönyörűnek látott, könnyeden legyintett. Guillaume Bernard egyetlen egyet szeretett ebben a kisvárosban, és az Julie Mart beszéde volt, amelyet előző éjjel a városházán hallott, és azt kérdezte rögtön, mindenféle bemutatkozás nélkül, hogy miért őt kérték föl, és Julie Mart az igazat mondta, mint minden alkalommal, amikor kérdezték valamiről, hogy fogalma sincs. De nagyon is körültekintően írta a szöveget, azt állította. Előtte megivott egy csomó Jagermeistert, aztán fölhívta az apját, hogy írja meg helyette a beszédet, amikor az apja nemet mondott, megpróbált lefizetni egy csoport elsőéves egyetemistát a hentes kuponjaival, amelyeket előző nap, különböző postaládákból halászott ki. Nemet mondtak. Végül, amikor lehetett már látni, hogy egyedül maradt, odaült a számítógépéhez, és előre megírt beszédeket kezdett keresni valami normális, internetes áruházban, de az oldal nem fogadta el a kártyáját, és így kénytelen volt ő megírni az egészet.

Tovább

Zöldborsókrémleves, bruschetta, buggyantott tojás, kivis Pavlova

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná
2016. április 18.
pavlova nyito01
         A legutóbbi három történetet valaki más írta, vagyis, nem egészen, koprodukciók voltak, egyszerűen csak elengedtem a kezem, és tollba mondódtak, egyik a másik után, én meg beléjük rondítottam itt-ott már, a szerzői jogok miatt is. Igazán jó párt alkotunk ezzel a belső hanggal, inkább úgy mondanám, hogy elkényelmesített. És éppen a múltkori elbeszélésére válaszul kaptam kölcsön most egy történetet, amiről hirtelen nem tudtam, hogy jön ide, de Kármen, aki író, könyvekkel meg minden, és sóvárogva nézi, ahogyan szavak folynak ki az ujjaimból, úgy instruált, hogy hát minden mindenhova jön, nem kell rajta gondolkodni, csak el kell engedni, mint egy könnyű fingot. – Mit? – Egy fingot, könnyű fingot. Engedd el, mint … – Kérlek szépen, valami kis arányérzéket muszáj lesz belevinnünk ebbe a beszélgetésbe. – mondtam neki esengve.
         Hollandi mártást kellett volna kevernem egy fogadásra, százötvenhatan voltak, mindenki megpróbálta lekötni magát valamivel, és Kármen például a pillanat hevében, szép szavaival leírta a megkönnyebbülésére soha be nem következő látomását, egy nagyon helyes science fictiont, ezt tudta egyedül, és ezt tényleg egyedül tudta, mármint, nem tudta más rajta kívül egyáltalán. Álmában már harmadszor kopogtatott egy ajtón, hogy fejezze be az Isten a vacakolást, mert egy látnoki csoport akar megoldásokat, mások meg bebocsátást kértek, a többiek bizonyosságot, és a széllelbélelt záró dolgozatosok, a filmesztéták és a káplárok, a méhkereskedők, a telefonbetyárok és a blézerkabátosok, meg a távolba tekintők, az összes mindenki meg akarta vele beszélni, hogy mi lenne a feladat, mármint, hogy ő mit csináljon. Ez sok gondolkodnivalót adott az Istennek, és ezért, már csak megszokásból is lejött a körhintára, egy menetre, hogy kiszellőztesse a fejét, meg hogy kiáztassa a lábát. Széttárta, kiterjesztette a karját, aztán minden egyes ruhadarabját csak letette maga mellé a padra, és bement a tengerbe megmártózni. Mintha egy kádban pihent volna le, és kipárolgott belőle a szótlanság egy pillanat alatt, aztán visszajött, és olyan mélyen és odaadóan tépett be, hogy egy darabig fél lábon ballanszírozott két, zokniból állított nyirkos frontvonal között, végül lehunyta a szemét, és lábujjhegyen járkált, s hogy mit is akart mondani, mit is: kettő, negyven, harminchat, amíg egyszer már nem sorolta tovább a számokat, hanem csak bemondta, mint a bingónál, hogy tizenhat-tizenhat, kész, passz. Aztán táplálékszerzési kérdést csinált mindenből, mert olyan éhes volt, hogy bármit megevett volna, Kármen azt mondja, márványkuglófot és tejeskávét hozatott.
         Tehát, ahogy mondom, nem hollandi mártást kevertem, hanem egy Michelin-szakács menüjét főztem meg ezúttal, olyat, amilyennel sok embert is meg lehet etetni egyszerre, mármint, külön-külön ettek, csak együtt, ha tetszenek érteni, hogy gondolom. Szépséges menü lett, de nem ez a legfőbb erénye, hanem hogy a tavaszi, friss zöldborsókrémleves, a posírozott tojással lecsurgatott bruschetta és a kivi pavlova ízei ugyanúgy, észrevétlenül és finoman hatnak, mint a gyengéden kimondott szavak.

Tovább

Kecskesajt-saláta, kacsamelles szendvics, skót pohárkrém

Írta: Keresztesi Judit
2016. március 18.
skotpoharhab05
         Nem tudom, hogyan történt, vagyis az okokat nem ismerem jól. A szöveg, amelyet ide szántam egyik pillanatról a másikra eltűnt, a biztonsági mentések is mind kiüresedtek, nem maradt bennük adat egyáltalán, csak a címük volt meg. Én ezt nem viseltem emelt fővel, szeretném, ha ezt mindenki tudná, és ha valaki biztos abban, hogy ennek így kellett lenni, vagy abban, hogy legközelebbre egy sokkal jobb írás születik az előző romjain, szeretném, ha ezt a jelenlétemben nem mondaná ki hangosan. Most pedig a szépen megírt helyett elmondok slendriánul egy színigaz történetet.
         Volt egy álmom, amelyikben az Örökkévaló egy bisztróban reggelizett és húzta az időt az örökkévalóságig, a pincér legalábbis így érezte. A saláta és egy pohárkrém között vacillált, aztán egy szendvicset is kihozatott, az ölében egy asztalkendő feküdt, amelyre indákkal díszített sötétkék iniciálét hímeztek. Aztán átszólt az Isten a szomszéd asztalnál ülőkhöz, hogy ha kérheti, legyenek csendesebben, egyszerre csak egy beszéljen, és néha kettő vagy három, de az öt, az a maximum. A társaság tagjai mérlegelték a kérést, és nem méltányolták, szépségesen üldögéltek tovább, a lábukat nézték és ordibáltak, magas, eltántoríthatatlan férfiak voltak óriási szárnyakkal. Az egyik, a legszebb közülük az asztalon könyökölt, bal tenyerével az állát támasztotta, a másikkal a tarkóját, megkérdezte az Isten, hogy mi van vele. Mondta emez, hogy nem sok. Hogy van egy új trend, amitől állítólag rendbe jönnek a dolgok, meg kell fogni mindent, ami az övé, és eldobni közülük, ami nem szerez neki örömet. Eldobta a zellert, meg gondolkodik a villanyszámlán. Az Isten azt mondta, hogy ő gondolkodás nélkül eldobná a fürdőszobamérleget.
         Körülöttük a szabályzatnak megfelelően mindenki sötétkéket viselt, és nagyon kellett vigyázni, hogy jól variálják a kiegészítőket, ha nem akartak úgy kinézni, mint egy étteremnyi BKV ellenőr, kivéve a Halált, aki attól függően öltözött, hogy hova volt hivatalos, és ő például kimondottan örült, ha előre két hétre tudta a menetrendet, mert nem szerette a tisztázatlan helyzeteket. Ott ácsorgott most háttal a bejáratnak, sült padlizsánt meg kakukkfüvet halászott kifelé egy tál olívaolajból, egy pirítósra dobálta őket, nagy műgonddal igazította el a karikákat, aztán beleharapott a szendvicsbe, és teli szájjal beszélt, közben feszegette a leragadt gombokat a kis, félig üres komódról, hogy máig nem lehet idejárni normálisan, arról panaszkodott, mert elállja az utat a nagy fa, egy vaskos hársfa, és ki akarja vágatni azt a rohadt hársfát, mert mindig útban van, nem tud bejönni tőle az ajtón olyan hatásosan, ahogyan azt ő elképzelte, hogy a kasza az nem fért el rendesen, folyton hátratekeredik és kilóg, és ő ettől úgy néz ki az ajtóban, mint Anonymus, ezt utálja a legjobban.
         Ketten léptek be a helyiségbe, Az összeesés határán álltak, megragadták a hatósági szárnyakat és egyenként tapogatták végig őket, hogy mindegyikből kimenjen a fájdalom. Mögöttük egy háromajtós szekrény telis tel volt kötszerekkel, az egyik belenyúlt a szekrénybe, a fölső polcról levett egy gézpólyát, és magára tekerte, mert alaposan eltángálta a háborús sérüléseket hordozó mecénás, aki szomorú volt, de ha valaki a közelébe ment ütött, mint a bolondóra. Ezek ketten nevetgéltek és egymást lökdösték kötözés közben, egy alacsony angyal szendén sétált el mellettük, ezek hirtelen kinyújtották a karjukat, fölkapták, és ő eltűnt a szárnyak között, csak egy sötétkék nadrágszár látszott, amely úgy taposott a levegőben, mintha biciklizett volna. A kis angyal sivalkodott, hogy ezek mindig úgy viselkednek, mint két huszárkapitány, akik soha nincsenek szabadságon, és vezényszavakat kiabálnak, melyeket gondolja ő, hogy bátorításnak szánnak, de ezt aztán sehonnan, semmilyen szögből megérteni nem lehet, és ő meg pirosra meg zöldre változik ettől a viselkedéstől, és reméli, mondta, hogy egyszer majd súlyos rózsaszirmok peregnek bársonyosan a szájukból, és ez nagy meglepetés lesz mindenkinek. Ezen aztán a két nagy meg is lepődött, és a kicsit elengedték. Belőle finom, göndör pihék szálltak föl, köhintés hallatszott, s a kis angyal előrelépett, mindkét kezét felemelve gratulációkat fogadott a helyiség-szerte ülőktől, és lehetett tudni, hogy jó ideig meg fog élni ebből a jelenetből.
         Szeretném itt megjegyezni, hogy a korábban említett szendvicshez a szakács briósokat vágott ketté, a szeleteket megpirította, és egy távolról kócosnak látszó fejes salátából tépett le hozzá leveleket. Ezekkel a haragos- és világoszöld levelekkel ágyazott meg a rózsaszínre sült kacsamellnek, melyet karamellizált hagymával és fügelekvárral terített be, és a halom tetejére egy forró tükörtojást emelt, amely amikor kifakadt, sárgája szépen bevonta az alatta lévő rétegeket.

Tovább

Kacsasaláta, pesztós garnéla linguine, mini sajttorta málnaöntettel

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2016. február 25.
kacsa 04
         A Gdanskból repatriált pesti lelkész utálta a vakrandikat, különösen azokat, amelyeket a barátai szerveztek neki. De ők ki akarták házasítani, főként, mert reggel, amikor felébredtek már a konyhájukban ült, meresztgette a szemét és bőgette a kávéfőzőt és egyenként megnyomorgatta az este kisült buktákat, hogy melyik diós és melyik nem, mert a diósat nem szerette, és nem kérdezett, csak mindegyiket megtörögette, aztán ha nem talált lekvárosat legyintett, és elmesélte, hogy Sárika gyönyörű, súlyos mellekkel állt a Podmaniczky és a Rózsa utca sarkán valamelyik nap, s amikor megszólalt Sárika, a hangja zúgva hasította a levegőt, mint egy pofon, és őt minden szó megrázta, megremegtek a szempillái, ide-oda imbolygott, és magára gabalyította a sálját. A nő, aki a buktákat sütötte nagyon szerette ezt a gdanski embert, a nőgyűlöletét is. A férfi tüntetőleg írt egy szakácskönyvet, Főzés mikróban, egy főre címmel, lehetett tudni, hogy komolyan gondolja, amikor a kapcsolatairól beszélt szellemes volt és szomorú. Az a nő, akivel legutóbb összehozták a síron túl is vele akart maradni, arról ábrándozott, hogy hárfazene szól a mennyekben, ők meg páros teniszt játszanának Abe Lincolnnal meg Tupac-kel, a férfi nem szívesen mondott nemet, nem nagyon tudott tudniillik, egyszer még egy szamurájkardot is eladtak neki a zsibin, de a nősülés nem ment neki.
         Erre a randevúra egyedül öltözött, eleinte szürkében gondolkodott, de végül a sötétkék zakóját vette fel. Mielőtt elindult volna, bement a fürdőszobába, hirtelen felindulásból belekapaszkodott a vécé láncába, és kétszer egymásután lehúzta a vizet, mintha valami varázsajtót nyitna meg, aztán reménykedve felnézett, de még mindig ugyanazok a szögek meg boltívek vették körül. A mólóval szemben volt az étterem, a felszolgáló kirakta a kacsát és a májpástétomot, a salátahajókra mézes hagymakúpokat rendezett, és megszórta őket mandulával, a lelkész azután gőzölgő, lágy tésztát evett rákkal meg vastaghúsú olívabogyókkal. Akkor pillantotta meg a nőt, aki prémkabátban álldogált a kikötőben, látogatóba jött Pestre, eleinte nem akarta megmondani, kihez, de egy órácskára mindenesetre óvatosan leült az egyik székre, mint egy páva vagy mint egy kismadár. Ajándékot is hozott magával, az arcán finom ráncok alakultak át szép vonalakká amikor elmosolyodott. Ha elfáradt, elnézett a Duna irányába, aztán beletúrt a kabátjának a zsebébe, és képtelenebbnél képtelenebb McDonald’s figurákat vett elő. Ahogyan mentek beljebb a beszélgetésben, egyre-másra kerültek elő a fényképek, lábnélküli emberekről; nagyon-nagyon rossz fotográfus volt a nő. A feje meg a háta is hiányzott egyik-másik alaknak a képekről, a telefonjáról mutogatott meg mindent, a készülék fényét tükröző arcban megmártózott a lelkész tekintete, és zavarában távolsági autóbuszjáratokról mormogott, és málnaszószban megforgatott sajttortácskákat tömött a szájába, ezt a szépséges nőt nem akarta többé látni soha, ebben biztos volt. Otthon a kapualjnak nedves falszaga volt, de amikor a kapu alagútján végigmenve kiért az udvarra, ott már vakítóan sütött a nap. Másnap azután a buktás nő konyhájában kezdett megint, és a nő tudni akarta, hogy mentek a dolgok, és a lelkész aztán csak valami olyasmit mondott, hogy igazán nehéz az ő korában megszületni minden ürügy és ugródeszka nélkül, de ha vannak ilyenek, akkor meg még nehezebb, s közben beletúrt az ujjával egy tál rizstésztába, hogy van-e benne káposzta, mert azt nem szerette.

Tovább

Articsóka tárkonyos vajjal, chilis töltött édesburgonya, sült gyümölcsök kecskesajtos habbal

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2016. február 5.
kecskesajtos nyito01
         Elsőnek a kókuszolajat kevertem a krémbe, majd könnyű mozdulatokkal a mentát és a finom porrá őrölt zöldtea leveleket, és aztán ezt a kezemre kentem, fölhúztam egy cérnakesztyűt, a maradékot pedig egy Reichenbach porcelánba söpörtem, és ekkor véletlenül, mondom véletlenül eszembe jutott egy történet.
         Egy nő csak be akart nézni a szobába egy percre, látni szerette volna, mivel van elfoglalva az az ember, akire folyvást gondol. De a férfi nem ült a helyén, a nő ennek ellenére belépett az ajtón, kihúzta a féltett Steindl asztal fiókját, meglapogatta a papírokat és nyugtatömböket, aztán ujjai megérezték egy kép csipkeszegélyét. A fényképen az ezredes egyenruhát viselt, nem is látszott többnek harmincnál. A nő lehunyta a szemét, és újrahallotta a jancsiszögekkel kivert bakancsok dübörgését a parton, mint valami földindulás olyan volt a hangjuk, a hattyúk riadtan tárták ki szárnyaikat a zajra, hatalmas őrangyaloknak látszottak így a tavon. Otthon az ezredes, akinek olyan emlékezőtehetsége volt, mint a fényképezőgép, a búcsúestéjen a sikereiről beszélt, dísztelen egyenruhát viselt, mint egy teremőr, vagy szállodaportás, és lépten-nyomon megígérte, hogy letöri az orrát a képviselőknek, és szidta a fél házat, és pirannyáknak meg kecskéknek nevezte őket, nem érdekelte most, hogy kik hallhatják meg, amit beszél. Hanem aztán megfeledkezett mindenkiről egy percre, és látogatóit elhagyva megrohamozta a teleszkópot, amely a kis hálószobában volt beállítva, s rámeredt a szomszédos birtok nagyasszonyára, a szépséges, varázserővel bíró képviselőnére, aki a kabátját porolta, nem lehetett tudni, hogy mi okból. Fél méterre tőle boldogtalanul ott várakozott a képviselő, nehezen lélegzett és méltatta a kapcsolatát a feleségével, s eközben remegett, mint a nyárfalevél. Néhány percig fájdalmas csendben álltak egymással szemben, aztán a képviselő lehajolt és megcsókolta a nő kabátjának ujját, aztán fölnézett, és lehetett látni, hogy az asszony tekintete megbűvöli, mint a tigriskígyóé a fehéregeret. A képviselőnének ébenfekete haja volt. Az ezredes hümmögött, és bosszúsan rázta a fejét, mert azt gondolta, hogy mire annyi idős lesz, mint akkor volt, legalább részint megismeri a világmindenség egyetlen valamirevaló rejtélyét, amit mindenki csak nőnek nevez. Aztán visszabaktatott a társasághoz, oda-odavigyorgott a krumplievő Bábosikra, aki háttal neki próbálta elfogyasztani az ételt. Az ezredes az articsókákat egyenként emelte le a tálcáról, a kis leveleket gyengéden fogta ujjai közé és leharapta a végüket, száz aprót harapott, minden falatot előzőleg gondosan fokhagymás majonézbe mártogatott. A tábornok sóhajtozott, odalépett Bábosikhoz, és kievett a tányérjáról egy töltött-sült krumplit, és teli volt a szája miközben a nőkről gondolkodott, hogy Attilát a hunt előbb megszelídíteni, mint egyiket-másikat, és közben kimagasodott a hangja a boldogságtól, mert a töltelék, amelyet Bábosik elől elhalászott szétomlott a nyelvén, és erre az erős-édes szalonnás ízre egy krumplitól egyáltalán nem számított. És amikor már a férfierkölcs, a magasabb bölcselet éles szemüvegén át nézte a nőket, azok testének szépségét is figyelve szabad szemmel, tehát úgyszólván tökéletlen műszerrel, Harmati fényképész jött oda, és kést meg villát tartott az egyik kezében, a másikkal meg törült egyet a száján, aztán levette az ezredest a gépével, amint az a gyönyörű, ánizzsal párolt gyümölcsökre tejszínes kecskesajtos felhőcskéket rendezget.

Tovább

Fokhagymás garnéla, flamand tojás, mandulás gyömbéres körte

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná
2016. január 21.
zoldsegek nyito01
         A végtelenségnek, melyre még visszatérünk, megvolt az a hátulütője, hogy összemosódtak a napok, egy szerda, csak példaképp mondom, az gondolkodás nélkül lett csütörtök, nyilván érthető, hogy ezzel a megszorítással így minden, amit el akarok mesélni azon a napon történt, amelyiken akart. Tehát ezen a különös napon az Isten azt mondta, hogy: jól van, neki erre tényleg nincs ideje. A bal felől srégen mögötte várakozó angyal erre hangosan felnevetett. Az Isten kíváncsian nézett hátra, arca, ez a fiatal férfiarc, amelyet egyébként mindenki idősnek ábrázolt, és ezen ő, az arc tulajdonosa sokszor elcsodálkozott, rózsaszínre változott, az angyal keresetlenül elmosolyodott és ő maga is elpirult, de egyáltalán nem félénkségből. Legyenek szívesek, szedjék össze magukat, mondta aztán a szeráfok főnökének az Isten, erre nem szólt senki semmit, az Úr fáradtan sóhajtott, eszébe jutott egy luxemburgi férfi, aki a maga vad, csöndes, kávéházi módján megkérdezte az Úrtól nem olyan régen, hogy a humora, az meg hova lett, és erre neki rögtön a nő jutott eszébe. Az Úristen a történeteket szerette. A nő egy történetet írt. Egyébként mindig egy történetet írt, úgyhogy pusztán ennek a képnek láttán nem lehetett őt időben jól elhelyezni, de annyi bizonyos, hogy most, mint egyébiránt általában, úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a zöld szempár őt figyeli. Emez nem zavartatta magát, mintha csak tűnődés közben, véletlenül rajtafelejtette volna a tekintetét a nőn, puha arca volt, szép, egyenes orra, a halántéka fölött kétoldalt felfésült, gesztenyebarna sűrű hajából kivilágított néhány szőke tincs, rövidre nyírt szakállából ugyanúgy. Az Úristen evés és beszéd közben is egyre csak a nőt nézte, olykor kissé az oldalsó ajtó felé fordult, de a szemét sohasem vette le róla. A nő egy mondattal vacakolt, „… habos levesbetéteken merengve hazafelé ballagott, és pont ott, a szőlőlugasokkal szegélyezett félúton álldogált ez a férfi, nézte a telefonját, nagyon sok mindent megnézett már, de még mindig nem mindent, finom ujjai a telefon tükrén siklottak ide-oda, leheletvékony szálakkal kötöttek össze a félhomályban mindent mindennel, szinte észrevétlenül…” – Igen? – nézett föl egyszer csak a nő. Alig volt ez kérdés. Inkább állítás. Hangsúlyos állítás. Igen.
– Ez ő?
– Ez ő.
         Hogy mondjon már el ennek a férfinek mindent részletesen, mondta az Isten. Hogy nincs az az isten, ha érti az Isten, hogy mire gondol, mondta a nő. S közben tömte magába a chilis, fokhagymás rákokat, friss kenyérrel, egyiket a másik után, most belenyúlt az apró edénybe, s hogy nem tapintott ki már semmit, legyintett. És már bőven benne jártak a délutánban, amikor kitért a konyha irányába és óvatosan a tűzhely fölé hajolt, hogy beleegyen a maradékba, a zöldségek sorának szalonnával ízesített keverékébe, melybe kis mélyedéseket simítottak korábban, s ezekben most frissen tükörtojás remegett. A szafttal a blúzát ledisznózta, és beletörülte a szoknyájába a kezét, majd kikanalazott a desszertből is egy darabot, a mandulás morzsával meghintett, alig átmelegített gyömbéres körtékből, és teli szájjal mondta, hogy sérti az önérzetét, hogy ahogy most eszik, azt róla egyébként korábban feltételezték, de maradjon ez titokban, azt szeretné kérni.

Tovább

Mézeskalácsváros, stílus, művészet, társasági élet

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2016. január 1.
mezeskalacsvaros 01
Budapest mézeskalácsszobra december 20-án délelőtt nyitott ki és január végéig várja a látogatókat. 

        A fejemhez kaptam... aztán mentem a főutcán, neveletlenségemben bebámultam a házak ablakán, láttam von Hoffmann kéményseprő urat, éppen langyos tejet ivott lefekvés előtt, de nem ismert meg. Kimentem a hídhoz, megnéztem a lányt, aki biciklijét a hídfőnek támasztotta, majd fölült egy oroszlán mellé, úgy számlálta a szembejövő járókelőket, de ő sem vett észre. A kávéház előtt asztalok sorakoztak. Más elfoglaltsága miatt csak délután tudott sort keríteni a csirke a fazék tejeskávéra meg a kiskosár zsömlére, ami minden délben várt rá, mire visszajött a falusi munkájából, és most kilépett a csirke a kávéház teraszára és rám nézett, meghajoltam és elmosolyodtam, de a csirke csak egy pillanatig habozott, aztán határozottan megrázta a fejét, leült az egyik asztalhoz és a menübe mélyedt. Mindenki úgy nézett rám, mintha először járnék itt.
       A másik irányban, nem olyan messze tőlem egy óriási fenyő alatt a hóemberegylet fehér ruhás tagjai álltak földig érő szoknyákban. Az egylet elnöknője kalauzolt ott alighanem valaki fontosat, talán festő lehetett az illető, frakkot, nagy, színes kalapot és zöld sálat viselt, mint Picasso, csak ennek sárga csőre is nőtt mindehhez. Az elnökasszony mutogatott, a pingvin orra előtt húzta ujjával a körvonalakat, szépen, érzékletesen írta le a városon keresztül-kasul futó tojáshab-girlandokat, ám tévedne, aki azt hinné, hogy az egylet elnöknője egyedül a tárlatvezetésre figyelt, dehogyis! Gondolatai félig a közelben álló zöld mintákkal feldíszített, apró színházépület körül keringtek, három éve szerelmes volt a színház igazgatójába, Gotier úrba, tulajdonképpen rögtön beleszeretett, ahogy az életregényét megismerte. De beszélt tovább halkan az elnökasszony, és a szavai mindig másmilyen képek villantottak fel a szemem előtt, mint valamiféle fényreklámok: a tavon a hattyút, amely olyan szép volt, mint egy vízitündér, és a hobbit lak is, meg Jurassic park is megjelent nekem, hogy feljegyzések vannak arról – így a városszépítők elnöke – hogy ezt a két helyszínt a Szentlélek például személyesen látogatta meg. Rámutatott azután a domborműnek is beillő kerítés mögötti állatkertre, ahol még nagyon régen Lendl zoológus a vízilovait fürdette, melyek jelenleg is egy kis tóban tapicskolnak, és egymás hátára köpködik a vizet a szájukkal, mintha egy vödörből érkezne a vízesés, pontosan úgy, ahogy a filmeken látni.
        Úgy érdemes elképzelni, hogy a terepasztal, amelyen mindezek a történetek láthatók, kezdetben üres és ez nyilván a világon lévő minden terepasztalra, sőt akármilyen más asztalra is igaz, de ez itt csak úgy telik meg például, ha sokan hoznak rá épületeket. És ha egy lélek sem hoz semmit, akkor az asztal üres marad. És akkor nem volna mit mesélnem. De az történt idén, hogy mindenféle színben, alakban és méretben érkeztek épületek, szépen stilizáltak, tele díszes kacskaringókkal és domborodó erővonalakkal, mint a lugast körülnövő rózsabokor, úgy futották be a finom mintahálók a házfalakat, hogy amikor közelükbe ment az ember, levette a lábáról ez az érzékeny szépség. Az építők elhelyezték a házukat, ahová csak akarták, ezt a sorsszerűséget szeretem a legjobban ebben a játékban, hogy nem lehet hozzányúlni a letett épületekhez később, mert a tulajdonos önállóan érzi meg a helyet, ahová a legmegfelelőbb lenne az ő háza, és abba a művészetbe nem szabad beleavatkozni. S ha megy minden a maga útján, akkor olyan telekszomszédságok alakulnak ki véletlenszerűen, mint amilyen például a Szentendre főtér – Óriáskerék viszony, vagy a másik oldalon a Csillagkapu – János-hegy – Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola – tizenkét emeletes budapesti panel - Barcelona futballstadion - Star Wars dokkoló – Eiffel-torony – Lánchíd ökumenikus tengely, pont, mint az életben, majd meg tetszenek látni, ha eljönnek valamikor. A kiállításról föltettem ide néhány felvételt, és megkértem Barbit, hogy írjon hozzájuk kommentárokat, de nyilván nem tudunk mindent bemutatni, és a szobor január végéig nyitva van, általában délután, kivéve holnap és holnapután, akkor még délelőtt is, tizenegytől kettőig. Azt kívánom, hogy legyen nagyon boldog új éve mindenkinek!

Tovább

Kecskesajttal és szilvacsatnival töltött rétestészta, sült csirke, sült zöldségek, tejszínes sütőtökhab

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. december 16.

kecskesajtosbatyuk hozzavalok
        Folyton nagyszájúskodott, hogy ráér mindenre, és általában rá is ért, csak ilyenkor nem, ilyenkor alig maradtak szabad percei. Őszig az események súlytalanul, tétován szóródtak szét, mint az esti köd, de ebben a maradék időben úgy érezte, mintha az év megkétszereződne, és az egész második része ebbe a másfél hónapba akarná beleegyensúlyozni magát. Az órájára nézett, majdnem befejezte kis körútját, már túl volt az előnyös zöldségvásárláson, és megállt a Fővám téren, ott lenyelt egy feketekávét, meg egy marlenkát, aztán beugrott a Birs Bisztróba, ott nyilván egy kapucsínót ivott meg, és lehetséges, hogy azon való örömében, hogy megspórolt egy százast az előnyös zöldségvásárláson, bement még a Goethe Intézetbe, hogy újságot olvasson, és közben azt hiszem, elfogyasztott egy tejeskávét. Otthon talált egy filmet, amelyben Ronald Reagan játszott valamilyen mellékszerepet, megnézte ezen kívül az új Terminátort is, és ekkor úgy érezte, felkészült maradéktalanul politikatörténetből, elment, és levizsgázott, azt nem állítom, hogy tudott mindent, de szórakoztatóan nem értett semmihez, és ezt valahogy itt mindig értékelték.
         Ezt a történetet legszívesebben rögtön az étellel kezdte volna, hogy a csirkék a deszkán feküdtek. A hentes fölbontotta őket, és emlékezetből tapogatta ki a belső részeiket, mint egy órásmester, el-elvágott valamit, kiszabadult a zúza a máj, meg a szív is. A darabokat egy tálba tette, puhán, nehogy valami bajuk történjen, és mint a színes gyöngyök hevertek egymáson a belsőségek, aztán szétbontotta a csirkéket a hentes, és előtűnt a halványpiros tüdő, a göröngyös zsírfelhőcskék meg mint a selymes bárányfelhők, úgy vonultak a színhúson, sárgák voltak, mint a szétcsöpögött méhviasz. És amikor kigurított mindent a deszkára, a hentes fiú fogta a kést, megköszörülte a fenőacélon, aztán földarabolta a csirkét, és becsomagolta neki.
      Otthon apró, sütőtökhabos desszerteket készített elő, éppen csak egy falat fért a kis üvegpoharakba, a rumos rétegeket tejszínhab és gyömbérkeksz választotta el egymástól, a kockákra vágott rétestésztát pedig kecskesajttal és fűszeres szilvalekvárral töltötte meg, majd fölcsavarta a négyzetek széleit, hogy azok aztán halványnarancssárgára süljenek: sok-sok mindenkit kellett megetetnie. Nyilván nem egyedül, mert azt nem lehet, hanem egy fontos nővel, aki feltűrte a ruhaujját, s a mozdulatai szépek voltak, és hintázó kése nyomán lassan salátává változtak a spárgák és a cukkínik is, a nő fokhagymadarabokat dugdosott a zöldségpálcikák közé, hogy a sütőben majd átjárja őket az illat. Közben arról érdeklődött, hogy akar-e emez a nő hallani ma valamilyen történetet, és ő mondta, hogy ne vegye zokon, de elsősorban ezért engedte ide be, s csak másodikként azért, mert elpusztulna itt egyedül ennyi munkától. Kérdezte a nő, hogy mi érdekelné, és felelte neki ez, hogy mondhat bármit, viszont ha nem szerelemről beszél, fogja rövidre, mert csak úgy tesz majd, mintha figyelne, a szerelem érdekli elsősorban. És a nő elmesélte, hogy aznap egy szépen szabott tengerészkék ruhát viselt, abban nagyon nagy sikere lett, de biztos, hogy nem a személyisége nyomán, mert annyira félt, hogy egy szót sem tudott kimondani. A ruha hosszú volt korábban, aztán a rádióban Bobby Darin a „Beyond The Sea”-t kezdte énekelni, és a nő hirtelen úgy érezte, hogy ez a dal lerövidíti a távolságot a külvilág és e között a szoba között, levette a szoknyát, az asztalra tette, s az ollóval egy kiskabátra való darabot vágott le belőle. Aztán eldolgozta a rojtokat, és lázasan húzta vissza a szoknyát, és látta, hogy tíz évet fiatalodott attól a távolságlerövidüléstől. Éppen csak annyi ideje maradt, hogy megigazítsa a harisnyáját, és meggyőződjön a felől, hogy most szép csak a lába igazán, hogy azok a kis árnyékok a térd alatti inak között, a Szentléleknek a finom ujjlenyomatai meglepetést és lelkesedést lesznek képesek kiváltani, vagy nagy felháborodást, azt még nem tudhatta előre. Akkor kiment a ház elé, és ahogy az az ember, aki autójával beállni készült az udvarra ránézett a nő térdére, elfelejtett kormányozni, és beleszaladt egy tujabokorba, ebben a nő jó előjelet látott.
         Aztán ugyanez a nő odatartotta a tenyerét, ez a másik pedig beleszórta a leforrázott fűszereket. Azért öntötte le őket forró vízzel, mert mint mondta, finomabban oszlanak el így az illatok. Majd fogta a húst, és a tenyerében lévő fűszerekkel bedörzsölte, és lehajolt, hogy magába szívja a friss, fűszeres hús szagát, és szép volt e percben, mint egy költő, majd halkan átismételte a sorozatot: bors só, fokhagyma, gyömbér, kakukkfű, és miután elsuttogta ezt az imádságot, intett, hogy mehet minden be a sütőbe.

Tovább

Rozmaringos fűszervajban sült szelídgesztenye, csirkés szendvics, friss majonézzel és zöldsalátával, almás rétes

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat 
2015. november 22.
gesztenye nyito01
         Amikor még voltak grófok és Erdély, egy nő grófnő volt Erdélyben és egy grófozós rádióműsorban mesélte nem olyan régen, hogy Horta úr kimászott a villanybojlerből és nekiiramodott, olyan erősen igyekezett, hogy nem is rohanás volt az, amit csinált, hanem visszafogott zuhanás, ráomlott a sezlonra, fújtatott, mint egy gőzmozdony. Lábait kibontotta a cipőből, és odadugta a kályhához, hogy ne fázzanak annyira. Zelnikné hozzáfogott a szószhoz, kipréselte a citromok levét és zajongott, úgy ahogyan csak Zelnikné volt képes, pörgette a fakanalat a tálban, mintha csak ő is valami villannyal hajtott robotgép vagy szuperforraló lenne, az meg száguldott körbe-körbe míg a tojások engedelmesen majonézé keveredtek. Zelnikné csak ekkor nyugodott meg. - Készen vagyunk – szólt az asszony – finom mozdulatokkal összekészítette azokat a szendvicseit, amelyek csirkehús, friss saláta és házi majonéz egyszerű kombinációi. Az ágyon hempergő sejtette, hogy mi következik, aggodalmasan pillantott a kalapokra, amelyek az előszobafogason sokasodtak, kicsit másként, mint megszokott, de azért még mindig kalapnak kinézőn, vagyis kalaphoz méltón. Zelnikné értette a módját az uzsonnáztatásnak, nagy ezüsttálcákat vett elő, a szendvicseket ezekre sorakoztatta, aztán a rozmaringos fűszervajtól csillogó szelídgesztenyék következtek, melyeket szőlő és sajt társaságában adott föl csipkézett porcelántálakon. A legjobb az almás rétese volt, fahéjas cukorral töltött tésztába rendezte az átlátszóra szelt almáit, és azokat is ilyen cukorral hintette be, és dunsztba tette a kerek tortaformát, úgy sütötte nagyon hosszan. A rétescikkelyeket magas, karcsú üvegkínálókra rendezte, mintha valamiféle tündöklő almás baklavák volnának. – mondta a grófnő a rádióműsorban.
         A grófnő unokája egy Starbucks kávét tartott a kezében és arra gondolt, hogy lépcsőn jön föl lift helyett. Legszívesebben mozgólépcsőn jött volna, a fokozatosság híve volt a fitneszben, de a lakásomban érezte biztonságban magát, ahol volt étel, bor és hatszáz televíziós csatorna, és egyik sem akarta bántani, és ide csak átlagos lépcső vezetett. Egy hete kezdett el dolgozni. Nem ismert határokat, nem aludt és nem evett, nagyon olcsó munkaerő ilyenkor. Begyulladtak a hangszálai és krákogott, néha meg köhögött és nem tudta, mint ilyenkor soha nem tudta, hogy csak meghűlt vagy valami komolyabb, de aztán megállapították, hogy kimerült, ne beszéljen, attól kezdve persze nem bírta befogni a száját. Késett, mondta, és azzal mentegetőzött, hogy el kellett intéznie valamit, véletlenül beleesett a szökőkútba egy motorbiciklivel és lefogták, de aztán gyorsan elengedték, és mondtam, hogy ez a történet közelében nincs annak, amikor megvert valakit egy George Ezra koncerten. És ő kijavított, hogy nem koncert volt, hanem show, másodszor meg nem lehet lejönni egy ilyen helyre Michael Bublé pólóban ezt mindenki tudja, aki nem akarja, hogy bemossanak neki egyet. És én nem tudtam, hogy kerültünk megint bele ebbe a hülye Ezra/Bublé beszélgetésbe, de a grófnő unokája evett és ivott is és ebben egyáltalán nem maradt magára, és egy szép férfiról beszélt a legtöbbet, aki nagyon fontos, nagy, robosztus férfi, inkább karakterében monumentális, mint igazán és szerelmes belé a grófnő unokája, szerinte azon kevés férfiak egyike, akik szexik, ha muffinnal tömik magukat. Amikor meglátja, meg se tud szólalni, hozzálapul a falhoz és várnia kell, hogy újra lélegzethez jusson, a férfi ilyenkor úgy érzi, hogy ha megszólítaná, a nő összerogyna, a szerelme, az nyomja oda a falhoz és valahogy ettől boldognak érzi magát. Aztán elfogyott a bor, és azt mondta a grófnő unokája, hogy lehetséges, hogy nálam kellene töltenie az éjszakát. Kérleltem, hogy ne, ne tegye, hívjon föl egy másik barátját, de nem találta a telefonját és az egyetlen szám, amelyik eszébe jutott a kínai büféé volt, ahonnan rendelni szokott, ők meg nem fogják engedni, hogy náluk aludjon. Bár ez szemétség részükről, amikor legutóbb náluk járt, látta, hogy vannak a kamrában a földön matracok. És aztán a grófnő unokája ott aludt a konyhában a kanapén.

Tovább

Zöldségek á la grecque tojással és fűszeres szósszal, tárkonyos csirke, mini pavlovák, gránátalmával

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. november 10.
habcsok granatalmanyito01
         Éreztem az utca sarkán, hogy elönti a nyugati szél a fasort, és végigsöpör a kátyúkon, megállapodik a nagy ruhaáruház kijáratánál, föltornyosítja a leveleket, és a férfi ott állt mellettem és azt mondta nekem, hogy nekiment valakinek a biciklijével, akinek eltört a lába. De nem a biciklikarambol közben tört el, hanem már előtte, és amikor ez az én barátom nekikoccant, a tündöklő, fehér gipszbe mártott boka kékes visszfénnyel ragyogott az utcai megvilágításban. Azt kérdeztem, hogy hogyan történhetett ez, ő pedig azt mesélte, hogy egy középkorú férfi akkora kalapban, mint egy szalmakazal igyekezett lefelé egy lépcsőn, és majdnem az utolsó pillanatban ugrott át a hajó korlátján, amikor az már éppen elszakadt volna a parttól. Az én barátom ekkor fölnézett, és elfintorította az orrát, aztán hátrahőkölt a meglepetéstől, mert egy hajósinas kiöntötte a vödörből a piszkos vizet, tisztát hozott, és nekilátott, hogy kisöpörje a fedélzetet. Az egyik kabinból ekkor kilépett egy nő, megérintette az inas karját, és mondott neki valamit, amit azonban a nagy zajban nem lehetett érteni, és a barátomat kíváncsiság öntötte el, hát ez meg micsoda, gondolta. A hajóskapitány a hajó fölső emeletén járt-kelt, langyos tejet ivott, és kis kókuszos mandulás kekszeket majszolt hozzá, és ahogy a barátom bámulta, a hajóskapitány megállt a bögrével kezében, nagy, finom ívekben feliratokat rajzolt egy lapra, aztán fölmutatta az előbbi nőnek, aki mellette állt most már, hogy rájöjjön a nő, hogy ha megfelelően viselkedne, a hajóskapitányt egykettőre kineveznék tengernagynak, vagy ilyesminek. A hajóskapitány aztán további langyos tejből merített inspirációt és újabb feliratokat mutatott föl a nőnek, akinek ezekre a szavakra elváltozott az arca, úgy villogott azon az arcon a harag, mint az igazgyöngy, és azt lehetett volna gondolni, hogy ütni fog, de nem, elővette a kis piperetükrét, és belenézett, hunyorgott is, a szemüvegét valahol a kabinjában hagyta. Aztán a barátom lendített egyet a biciklijén, és már csak annyi ideje maradt, hogy előrekapja a fejét és olvadozzon a látványtól, így ütötte el a törött lábú nőt. Nagyon restellte magát, és legszívesebben csak megölelte volna ezt a nőt engesztelésül, de aztán nagy meglepetésére a nő mentegetőzött, hogy minden az ő hibája, egyébként sem lett volna szabad lejönnie, ez még egy fekvőgipsz, mutatott a lábára, de valahol almatortát sütöttek, annak az illatát követve tévedt le a partra. A barátom pedig kénytelen volt annyival beérni, hogy meghívja uzsonnára ezt a nőt, és majdnem nem hitt a fülének, amikor amaz a meghívást elfogadta. A szemközti ház földszintjén hétköznapi salátát és csirkét ettek, a zöldségeket éppen hogy átmelegítették, koriandermagvakat szórtak a posírozó lébe és fehérbort öntöttek hozzá, ebben szelídítették meg a karfiolt és a többi zöldséget, hogy ne legyenek olyan katonásan, érdesen nyersek, és a salátát egy olyan szósszal öntötték le, amely mustár és kapribogyó igen egyszerű keveréke. A csirkét tárkonnyal sütötték össze, végül buborékokat, mini pavlovákat adtak fel, kókusszal és vaníliával ízesítetteket, és tetejükre gránátalmát halmoztak, hogy a friss, kissé savanyú íz megtörje a cukorhabot. És a barátom az uzsonna vége felé zavarában sapkákról és viharbiztos szobáról kezdett beszélni, és nagyokat nevetett, így ültek egymás mellett a törött lábú és a biciklista, és a barátom kétségbe esett, de úgy tett, mintha nem esett volna kétségbe; hogy ő teljességgel érthetően intelligens férfi, kenterbe ver itt bárkit, rokonszenves, nyílt egyéniség és így tovább. Persze, jobb volna, ha ezen fölül még egy édes pofa is volna… de nem akarna elkalandozni, mondta, szóval a nő hirtelen fölállt, aztán búcsú nélkül kibicegett az ajtón, és eltűnt a sötétben, és láttam, hogy a barátom már a cipőjét figyeli, láttam, hogy tanácstalan, és azt mondtam neki, hogy én nem értek ehhez az egészhez semmit. Csak annyit esetleg, hogy olyan, mint ha megtöltenék az ágyút az emberrel, aztán következne egy fülsiketítő dörrenés, és az ember hátsó rézsútos mély kartartásban szállna fölfelé, és a ballisztikus görbe csúcspontján kiegyenesedne, és mosolyt szórna, meg csókot dobálna és fejjel lefelé jövet az ember látná, hogy nem jó felé jön, de még mindig mosolyt szórna, és aztán hangtalanul összetörné magát a kerítés mögött a farakáson. S miután később összeforrtak az alkatrészei, már kétszer is meggondolja az ember, hogy mosolyt szórjon meg csókokat. De szerintem, ha nem rémül halálra egy kicsit az ember mind ahányszor beszélnie kell egy ilyesvalakivel, mint ez a nő volt, akkor meg egészen biztos, hogy nem az az illető számára az igazi. És ő mondta, hogy ez meg milyen egy nem európai fogalmazás, és én mondtam, hogy már hogyne lenne az én fogalmazásom európai.

Tovább

Gnocchi chorizoval és cukkínivel, mandarintorta

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. november 2.
mandarintorta nyito01
         Elmesélem úgy, ahogyan történt. Az étterem tulajdonosa kiirtotta az éttermet az étteremből, és a belsőt a polgári otthon melegével árasztotta el, és nem készült el teljesen, de megnyitott szombaton. A helyiség lassan megtelt élettel, jelmezekbe öltözött nők és férfiak hajladoztak a szépen berendezett szobában, mely így nemcsak a mennyezetről alácsüngő lámpák fényétől ragyogott, hanem az ide-oda mozgó poharaktól s főleg a négy pár szemüveglencsétől, melyek a puncs körül tolongtak, és érdeklődve figyelték a tálban lebegő jeget. Csöngettek. Az ajtóban egy fiatalember tűnt föl bőrig ázva, ruhájának apró redőiből csurgott a víz, cipője valóban lyukas volt, a sarka pedig félretaposott. Egyik talpáról a másikra állt, mint a kacsa, ballábas cipőjének foszlányai közül előkandikált sötét, csíkos harisnyája. Esős ősznek volt öltözve vagy, ahogy mondta, november elejének, s ez az átkozott kreatúra úgy festett elnyűtt ruhájában, felöltő nélkül, gyűrötten, mint aki vízbefulladt. Az étteremtulajdonos elismerően pillantott a jelmezre, majd az étterem belseje felé intett, a pszichológia tudományok doktora pedig mint egy vízesés haladt át az asztalok között, és barátságosan üdvözölte a vendégeket.
        A szoba sarkába állított asztalt ültük körül, november eleje szemben velem, tőlem jobbra a kalóz, balra a Denevérember. Ilyen szűk helyen elkerülhetetlen, hogy össze ne érjenek a lábak, nem kell sok, hogy a térdek találkozzanak, s úgy maradjanak. A Denevérember nem akart kikezdeni a kalózzal, de azért szóvá tette, hogy az első gyenge térdkoccanás után amaz kissé eltolta székét az asztaltól, s keresztbe vetette a lábát, jelezve, hogy szó sem lehet semmiféle asztal alatti tapogatásról. Egy párt pillantottam meg ekkor, az egyik lámpa fényének záporában álltak, és mintha valamiféle szalontáncba akartak volna kezdeni, de csak a férfi hajolt közelebb, és a szép arany keretben álldogáló nőnek suttogta el, mi minden történt vele aznap, a nő pedig minden mozdulatával a férfi apró ráncait simogatta ki.
       Már hajnalodott,  amikor egy medve és egy nyúl lépett a büféasztalhoz. Bort töltöttek maguknak, a nyúl kitett az asztalra egy nikkelezett órát, úgy tűnt, mintha határidőre akarna mindent megenni, aztán elpanaszolta, hogy nincs étvágya, a hús üli meg a gyomrát, és hogy szed valamiféle probiotikumot, attól meg a háta fáj, nem tudja mi lesz, majd harapdálni kezdte a vajas tésztákat, melyekre finom halmokat emeltem karamellizált hagymából és szardellahúsból, aztán olívabogyóval világítottam ki őket. A medve közben beleevett egy kanállal a gnocchiba, amelyet cukkínivel és chorizoval sütöttem össze, és amikor a falatot lenyelte, elvette az öblös kínáló tálat az asztalról, az ölébe ültette, és befalta mohón az ételt, leette a bundáját a lével, és amikor elfogyott a gnocchi, már érezte, hogy a nyúl szemrehányóan nézi, hogy megint úgy eszik, ahogy egy rendes medve nem eszik, még jó, hogy addigra jóllakott, mert ez a tekintet mindig elvette az étvágyát. A nyúl langyos kávét töltött magának, és udvariasságból elvett néhány gyümölcsöt, de aztán meggondolta magát, és a mandarintorta mellett döntött, kiskanállal gyöngéden fölkopogtatta az égetett cukrot, azután nagyokat merített a kardamomos tésztába tölött mandarinkrémből. 

Tovább

Sültsütőtök-krémleves, forró gombás-brokkolis szendvics és édesburgonyatorta

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. október 25.
edesburgonyatorta nyito01
          A férfi kedvelte a zöldségeket, örömét lelte bennük egyenként is, általában is. Részint a teremtés finomodásának tekintette őket, ilyen értelemben a karfiolt a káposzta egyetemet végzett változatának például, de egyébként sem volt semmi idegen tőle, ami isteni, a női vádlik pláne, ebben a katolikusokkal nem értett egyet. Amivel indirekte koránt sem állította, hogy vele az Úristen mindenben azonosítaná magát. A férfi az áruház zöldségrészlegén bolyongott, ekkor lett figyelmes egy nőre, aki ideje legnagyobb részében pizzafutár volt, másodállásban pedig szobafestő. Nem jól mondom, a nő szabad bölcsészetből szerzett diplomát korábban, aztán lett csak pizzafutár, és másodállásban szobafestő, és most meg itt rótta a köröket a halmokba rendezett almák és krumplik között. Kantáros nadrágot viselt, amelyet festékfoltok borítottak, a középső, nagy kenguruzsebben parafa dugóra szerelt horog lapult, meg egy darab mocskos spárga, egy kutyafog és néhány kulcs, melyek tudomása szerint egy zárba se illettek bele. A női szemöldök kecses íve egy fiatal arcot csempészett a térbe, az orr kemény vonala pedig valami klasszicitást adott, időtlenséget. Duzzadó, kecses időtlenség volt ott jelen, vagyis minden, a gazdagság tehát tényleges, a férfi legalábbis így látta. A nő egy bevásárlókocsit taszigált maga előtt, indulatosan nézte a zöldségeket, utálta őket, úgy beszélt hozzájuk, mint közeli ismerősökhöz, na, ti rohadékok, mormogta. Aztán elvett egy sütőtököt, pofon legyintette, és dünnyögött hozzá, hol van az a szemét padlizsán haverod, kérdezte, közben tekintetét körbejártatta a közeli ládákon, nyilván arra az esetre keresve megoldást, ha a tök hallgat.
         A férfi megfogott egy padlizsánt, és átnyújtotta a gondola felett. A nő elmosolyodott, és a férfi akkor azt mondta, hogy másként fésült hajjal és finom ruhákban a nőnek nagy sikere volna. A nő erre azt válaszolta, hogy őneki ebben a ruhában is akkora sikere van, hogy több már talán kezelhetetlen lenne. Hogy eljönne-e vele a hajójára, kérdezte a férfi aztán, ha lenne hajója, tette hozzá szigorúan, de a nő azt válaszolta, hogy nem is tudja, tulajdonképpen még soha senki nem vitte el hajón, mármint úgy, hogy aztán vissza is akarta volna hozni a partra.
         A férfi ekkor fölajánlotta, hogy összeszedi a nőnek a zöldségeket, amelyekre szüksége van, ha az elmondja, hogy mit tenne velük legszívesebben, és a nő mondta, hogy talán megfőzné azt a sültsütőtök-levest, amelyet, ahogyan a neve is elárulja, sütni kell javarészt, inkább mint főzni, lassan szabad csak összeolvasztani a szalonna, kakukkfű, paprika és hagymák aromáit, s aztán egy gyors mozdulattal krémmé keverni őket a húslevessel. S ha már megkérdezte a férfi, akkor biztosan brokkolit és gombát párolna meg, fokhagymás vajon, és tenne ebből a raguból egy pirított kenyérszeletre, melyet fetasajttal hintene meg, s ehhez bizony meleg, édesköménnyel fűszerezett salátát adna fel. Az édesburgonyából egy tortát sütne le, talán egy citromosat, olyasfajtát, amelyik nem túl édes. S azután mézes vajat tálalna hozzá, és a férfi nem tudta elképzelni, hogy miért nem inkább ezzel foglalkozik a nő a szobafestés helyett. De amaz mondta neki, hogy ő a nő egy új útját mutatja meg, értelemszerűen egy olyat, amelyen csak ő jár, és a férfinek fogalma sem volt arról, hogy a nő mit ért ezen pontosan, de emiatt például nem aggódott egyáltalán.

Tovább

Sült körték Brie sajttal, szűzérmék zsályával, normandiai almatorta

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. október 18.
sultkorte brie nyito01
         - Valahol elszámoltuk magunkat. – erre a kijelentésre riadt föl a nő. – Éspedig hol? - színlelt érdeklődést, meggyötörtnek és kissé ostobának érezte magát amint ott ült az asztalnál még mindig álomittasan. A férfi kigombolta a zakóját, a legközelebbi székre telepedett le, aztán a nőre nézett, és úgy kérdezte meg: – Mondja, horkol maga? A nő nem válaszolt rögtön, csak álmosan végigtekintett ennek az embernek a szép kezén, és azt felelte, hogy valószínűleg igen, de sosincs ébren olyankor, és nem tudná megmondani biztosra.
         Egy jól öltözött társaság lépett be az ajtón. Gömbölyű tokokat vonszoltak magukkal, s ahogy igyekeztek az étterem ablakai felé, ezek a tokok folyton egymáshoz meg a vendégek vállához ütődtek. Zenészek lehettek vagy kalaposok, és később, ahogyan az asztaloknál ültek, rendelésbe kezdtek, egymást túlkiabálva kérték az ételeket és mindannyiszor, mikor valami újabbat rendeltek fölmutatták a pénzüket, úgy lehetett hinni, örömüket lelik ebben a mozdulatban. A dékán úr szintén az ablaknál ült, újságot olvasott, és mert a zenészek üvöltöttek, lassan fölemelkedett, aztán sétába kezdett, szörnyen érdekes cikk lehetett az, mert le sem vette tekintetét a lapról. Egy széles mozdulattal egymás alá hajtotta az újság fehér szárnyait, hogy az egyik keze aztán fölszabadulhasson, és így haladt az étterem közepébe, kitapogatta a négy asztallal bentebb lévő szék támláját, és aztán is csak olvasott tovább.
         Az étterem tulajdonosa nagy gonddal pucolgatta a poharakat, a fény felé fordította őket, aztán újra áttörölte mindegyiket, a főúr meg, mint egy hajóskapitány, egyik kezét hátul a derekán pihentetve, álltában igazított egyet a villákon, aztán sorban hozzáért a többi evőeszközhöz a tálalón, és ahogy a tulajdonos átnézett egy poháron, szerelmesen figyelve, amint az üvegen a Napból egyenesen származó finom fénysugár csúszik keresztül, hozzálépett a konyhásfiú. Az alacsony, barna férfi kapkodva szedte a levegőt, hadarva beszélt egy rágcsálóról, hogy alighanem ugyanaz lesz, amelyikről azt hitték már elköltözött, vagy az is lehet, hogy csak megbújt a gazdátlan üzletben mellettük, mindenesetre most az étterem konyhájában válogat a szemét között. És ezzel számtalan egészségügyi szabályt megszeg, tudomásával – tette hozzá kedvetlenül. A tulajdonos minden figyelmét lefoglalta annak csodálata, ahogyan a pohár csordultig telik fénnyel, s hangjában nagy-nagy nyugalommal azt mondta a konyhásfiúnak, hogy rávehetnék a patkányt esetleg, hogy viseljen hajhálót.
         A nő közben egészen fölébredt, a férfit nézte, illetve olykor lopva visszatért bámulására, mert a szemek, amelyek általában jeges visszfényt vetnek, most derűsen tekintettek rá. A férfi magához intette a pincért, angolul beszélt, körtéket rendelt, melyeket mézzel és mustárral locsoltak meg, magházukat forró Brie sajttal töltötték tele, és pisztáciával hintették be a felszínüket. A porcelánkínálók fedelét kis virágkötészeti szobrok díszítették, az előételhez fehérbort szolgáltak föl. Ők elmélyültek a mesében, nem volt igazán súlya a beszélgetésnek, hogy túlontúl telivannak a múlttal, azt mondták. Bennük van a múlt és nehéz helyet találni az úgynevezett újnak, a régi hiányának pontosabban, contradictio in adiecto a régi hiányának több hely kellene, mint magának a réginek kellett volna, körülbelül. A férfi főételnek szűzpecsenyét kért, zsályával, mustáros fűszerezéssel mindkettejüknek, meghallgatták, ahogyan az ingaóra elütötte a hatot, majd a férfi normandiai almatortát hozatott, amelyben forró mandulakrém gőzölgött, és aztán megvárták, ahogyan az ingaóra a hetet is elüti, nem siettek.

Tovább

Kagyló fokhagymás fehérboros szószban, mini diós rétes

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná
2015. október 11.
kagylo nyito01
          Határozott mozdulattal benyitott a kert kapuján. Az udvaron aranyszínű őszi napfény ragyogott, a sugarak lefolytak a bokrok és virágok szárain, a levelek pedig úgy csillogtak a napsütésben, mintha vajjal kenték volna be valamennyit. Végighaladt a terméskövekkel kirajzolt utacskán a kopogás felé, amely valahonnan a ház háta mögül szállt föl. Az út egyenesen vezetett a fák között, aztán egy kunkorral a hátsó veranda felé fordult, ahol az asszony egy karosszékben ült, előtte egy zsámoly, a zsámolyon írógép, az asszony térdeit enyhén szétvetve hevesen ütötte a kis gép billentyűit, aztán kihúzta a papírlapot, ráhelyezte a többire, melyek a karosszék mellé állított ládán rendetlenül tornyosultak, egy porcelán ludat tett a kazal tetejére nehezéknek, s csak ekkor nézett föl. Nagyon szerette, ahogyan ez az asszony ránéz. Látta, hogy látja őt és kedvét leli benne, látja a ruháját, a haját, látja a cipőjét, a gondolatait, olyannak látja, amilyennek mindenkinek láttatni akarta magát. Az asszony most fölnyalábolta a teleírt oldalakat, hogy összerendeződjenek gyengéden a láda falapjához ütötte őket, majd a kéziratot odanyújtotta a nőnek és megkérte, hogy tegye át arra a kerekfedelű asztalkára, amelyen az üvegpoharak csilingelve koccantak össze, valahányszor az utca végéből fölhangzó, hegyomlásra emlékeztető zaj megrázta a verandát. – Ez gyönyörű és titokzatos. – jegyezte meg a nő a dübörgés hallatán. – Ugye? – felelte az asszony – és nekem olyan szerencsém van, hogy ezen a szépséges környéken lakom. – Az Istenért, üljön le, kérem. – szólt rá ekkor a nőre, aki keresett egy széket, elhelyezkedett, és a délután hátralévő részét azzal töltötték, hogy puhán kérdeztek és válaszoltak, életről és halálról… hogy szobafestők jártak itt, mesélte az asszony. Aztán, hogy Marcel Raymond álarcban kereng a költészet körül, meg, hogy elakadt most, egy új problémán töpreng, igen különös dolog ez, ezerszer próbálta elképzelni az egyik szereplőjét kiabálás közben, de nem sikerült. A férfiarc ellenáll neki, szomorúságot sugároz felé, és nem sikerül ezt a szájat képzelőerejének legmegátalkodottabb igyekezetével sem arra kényszeríteni, hogy olyan szavak jöjjenek ki rajta, amelyek bántanának, nem tudja a férfit a gyűlölet fintorával eltorzítani. Az arc leküzdhetetlenül ellenáll képzelőerejének. - Mit tehetek én? – nézett föl a nő. - Nem kell tennie semmit, szívem, csak elmeséltem – mondta az asszony – ha mindenről volna magának is véleménye, soha semminek nem érnénk a végére.
         Kevéssel múlt el hat óra, már csaknem beesteledett. A verandáról nyíló nagyebédlőben vacsorához kezdtek teríteni, asztalból egy volt, tizenkét személyre, kintről látni lehetett, hogy miközben a bentiek szótlanul hordják a tányérok, villák és késféleségek minden fajtáját, valaki csendes lelkesültségtől eltelve igazgatja az asztal közepén álló csokrokat és az asztalkendőkből kis háromszögeket hajtogat. Az asszony fölemelkedett a karosszékből, az ebédlő felé indult, a nő követte, lassan haladtak egymás mellett, az asszony rápillantott: - Ön nem független, de uralkodó – mondta. - Ki fölött? – kérdezte a nő lemondóan. - Kisfiam, önnek egyetlen szavába kerülne, és a Gellért-hegy mindenestül Pestre vándorolna le. A nő bólintott, de nem felelt, csak odalépett az asztalhoz, amelyen az általa keresett fölirat a környező, halvány fényeket magába nyelő, mindent elborító félhomályban alig volt látható. Ekkor valaki egyenként meggyújtotta a nehéz karokon ringó gyertyákat, s a helyiséget kisvártatva meleg, sárga fény világította be. A kagylót öblös tálakban tették asztalra, a héjakat fokhagymás, fehérboros szószban nyitották meg, hozzájuk friss kenyeret adtak. Előételnek olvasztott camembert és zellerszálakat szolgáltak föl, végül puha, vékonyra sodort, rummal és fahéjjal fűszerezett dióval megtöltött apró réteseket kínáltak a feketekávé mellé.

Tovább

Narancsos csirke oregánóval, gyömbérkuglóf

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
gyombereskuglof nyito01
         Lassan ült föl. Lábaival megtámasztotta magát, két keze úgy lógott behajtott térdén, mint két ernyedt uszony… Amikor a párnára nézett, látta, hogy a verejték kirajzolta arcának körvonalait ott, ahol előbb feküdt. Álmában emberek hajladoztak körülötte a sötétben, párok keringtek körbe-körbe, egyik kezük szabadon, a másikkal a táncosuk nyakába kapaszkodtak, arcukat egymás arcához szorították, mintha egymás lélegzetét itták volna. Egy asszony állt a terem ablakában, figyelte, amint odakint egy női ing hull alá a fölső emeletről, aztán a felfelé törő huzat a ruhadarabot egy pillanatra megállította az ablak előtt, a blúz széttárta karját, és az asszony hirtelen mozdulattal előrenyúlt, gallérjánál fogva megragadta az inget és magához szorította, mintha egyes egyedül ebben az ingben lakozna a Szentlélek. Hirtelen valaki berúgta a szoba ajtaját. Az illetőnek volt még ideje célozni, de az asszony egy dobbantással ellökte magát az ablakkerettől, és fejjel előre beúszott a mély éjszakába, aztán le a sárguló orgonabokrok és virágzó dáliák közé, földet érve puha bukfencet vetett, és fölegyenesedett… gyakran felébresztette ez a kép.
         Többé-kevésbé elhatározta, hogy föláll az ágyról. Óvatosan, tapogatózva ment ki a sötétben, a konyhába csak a redőny apró résein át folyt be egy kis bágyadt fény, mely hajszálvékony, sárga vonalakkal vonta be az asztalt. A ház mellett elhajtó autók kerekeinek lágy, dallamos klaffogása hallatszott, a motorok ritmikus surrogása… és a szomszédból megint az a dal, mint a dagály… cry me a freaking river dünnyögte egy férfi érdekes, magas hangon. Állt egy percig a félhomályban, aztán kinyitotta az ablakokat, arcát megpaskolta az őszi levegő. Életében harmadszor fordult elő, hogy nem tudta kiszámítani, mi fog történni vele. A kártyaasztalok jutottak eszébe, melyek mellett fegyelmezetlenül viselkedett általában, nevetgéléssel zavarta a tanítást, az óra alatt evett és fecsegett is állandóan, konkrétan bárkivel, de így éppen ettől az asszonytól tanulta meg, amit álmából riasztva is tudott: jól játszani, és elegánsan nyerni és veszíteni, és nem foglalkoztatta most, mások hogyan szokták, ő így gyászolt. Borsot, gyömbért, narancsot vett elő. A mélyfényű, karamellszín gyömbérkenyeret friss törött feketeborssal és kandírozott gyömbérrel fűszerezte, a csirkecombokhoz oregánót és narancsot adott, és előételként szőlőt és lágy brie sajtot szolgált föl, melyek mellé kandírozott gyömbért és fekete olívabogyót tett az asztalra.

Tovább

Lazacos szendvics kelkáposztás-citromos zöldkrémmel, áfonyás kenyér, füstölt szalonnába tekert sárgadinnye

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. szeptember 27.
kelkaposzta peszto nyito01
         Hol is tartottam. Ott, hogy szórványosan és kíméletesen esett, ritkán látunk ennyi vizet külön-külön, a rádió is bemondta, és ha nem mondta volna be, akkor is tudnám, mert a mellékhelyiség plafonjából csordogált a víz a műgonddal odaigazított edényekbe egészen addig, amíg a plafon nem bírta tovább, és elkövette azt a bárdolatlanságot, hogy leszakadt. Az alsó szomszéd, hogy él, neszezéssel jelezte, időnként bekapcsolt egy robotgépet vagy hajszárítót, majd a flex következett, a fémes visongás nem hallatszott hosszan, csak, amíg a férfi megszabadult a virágládákat elengedni nem akaró szegecsektől. A nyitott erkélyajtó mellé állított ágyon írtam, alig néhány méterre a flextől légvonalban, elmélyülten figyeltem, amint az ujjaimon keresztül érzelmek kerülnek a papírra, helyesen szólva az érzelmek a billentyűkre hullottak puhán, ott változtak szavakká. És hogy vajon milyen történetté állhatnának össze ezek a szavak most, azon gondolkodtam, amely elmondaná a változást, az én megváltozásomat, amely kérlelhetetlenül ment végbe az idő alatt, míg nem találkoztunk. S ekkor a következő mondatok jutottak eszembe:
         A nő megállított egy taxit, és megadta a sofőrnek a másik nő címét, Kopernikusz utca. Fél tíz volt. Hátraült, magára húzta az ajtót, és amikor a sofőr megjegyezte, hogy esik, a nő anélkül, hogy válaszolt volna, intett a fejével, hogy nem akar beszélgetni. A Kopernikusz utcai ház grandiózus ajtaján belépve fölsietett a másik nő lakásáig a harmadik emeletre, kulcsot vett elő, így érkezett meg a tágas nappaliba, amely ebédlőként is szolgált. Rendetlenség fogadta, minden tele volt süteménymaradékkal, még a tányérok is. A nő végigsétált a lakáson, benézett a szobácskákba, púderdoboz volt a vécépapír-tartóban, egy pár felemás, kockás gyapjúzokni a villanysütőben. Egy idegen, alsónadrágos férfi visszaadta a szabadságát egy ismeretlen kutyának, mely az almáriumban rekedt, aztán elnyomott egy cigarettacsikket. A nő benyitott a dolgozószobába, a másik nő fölnézett, majd ismét az íróasztalára fordította figyelmét. Ott feküdt az új kézirat egy példánya. Az utolsó fejezetnél volt nyitva, a másik nő most azt olvasta el, közben némán mozgott az ajka.
         Az egyik nő, lehet mondani, jól ismerte ezt a másikat, a törvényeit, a nyelvét egyfelől úgy érezte, nagyon jól érti, és, ebben talán még nem volt hiúság. Megállapította, hogy ők ketten meglehetősen különböznek egymástól. Konkrétan: mindenestül. Mint két tojás, úgy különböznek. Saját másságát látta abban is, ahogyan odalépett az asztalhoz és föltette a kérdést, amelyben egyébiránt már benne volt a válasz, hogy – Csillagom, mi a bánat van? Emez egy pillanatig szépen, szigorúan hallgatott, aztán egykedvűen nézett föl: - Még nincs bánat. – mondta. A másik azt gondolta, hogy ezt nem kommentálja, de en passant mégis megjegyezte, hogy az ember ír… érthető. Kialvatlan, nem mosdik, nem eszik, rendben, női erő, matrónák, idő és fájdalom kontinuuma, oké, de hát – mondta - téged izgalomba hoz ez az egész rohadt dráma, ahogy a papírba ömlő erőd… meg egyáltalán a sorok egymásutánja fölajzz, látni a növést betűről, betűre, tudom, hogy a testedből növelted, minden szava ismerős, a győzelem és megalkuvás szeglete, és büszkén simítasz végig a nyomtatott lapokon… Elhallgatott. A másikat mindig meglepte, hogy ez akkor is fogalmaz, ha az önkívületig haragszik. – De a tested. Nézd azt is, mit akar a tested. – fejezte be. - A testem? A testem egy idióta. Láttad már valaha, hogy megy föl egy létrán? – kérdezte emez bosszúsan. Aztán mégis fölállt az asztaltól, és kisomfordált a konyhába, ahol az előbbi férfi már utcai ruhában rendezkedett. Amikor a nők megjelentek, a férfi zavarában magyarázkodni kezdett, hogy jött valakivel, és véletlenül itt aludt, Peternek hívták és tanított valahol, folytonosan mutogatott, puffadt, gömölykés keze volt, az ujjai, akár a kolbászkák, mégis röpködött a keze, mindene nehézkesnek, durvának tetszett – a keze mozgása, a tekintete meg az esze, ezek voltak a kivételek.
         A nappaliban maradtak hárman és beszélgettek, és szoroztak és osztottak, majd átmentek a szemközti fűszereshez, Bartek úrhoz, aki odaadott mindent, amire szükségük volt és sok más olyat is, amire nem, s aztán ott ültek megint a konyhában az asztalnál, és az ernyős lámpa fényében a férfi és a nők valami uzsonnaféle készítéséhez fogtak. A férfi korsószám itta a sört és nevetgélt, és esetlen ujjacskáival darabolta a fokhagymát, meg keverte habosra a cukrot és a vajat, aztán lazacos szendvicset ettek, amelyben a vastag, fehér krémsajtrétegen frissen sült lazachús pihent, és amelynek tetejére egy kelkáposztás-citromos zöldkrémet terítettek. Hozzá apró sárgadinnyefalatokat tekertek füstölt szalonnába, és legvégül egy fehér csokoládéval fűszerezett áfonyás kenyér következett, amelynek tetejét cukros vaníliamázzal vonták be.

Tovább

Szarvasgombás tészta sült zsályával, áfonyasaláta, habcsókban sült fagylalt

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. július 16.
szarvasgomba nyito01
         Annál a nőnél ért a vihar, amelyiknek az a sok gyereke van, a nő kiáltott, és a gyerekek az asztalnál termettek, a nagyobbak terelték maguk előtt a kelletlenkedő kisebbeket. Aztán a nő megint kiáltott, és a gyerekek rendesen fogták a kanalat.
         A nő férje a fák közötti ösvényen vágta le az utat hazafelé, az orkánban a hegyoldal kiegyenesedett, a fák gallyai egymásután zuhantak a fűbe. A férfi mindennek ellenére szépen, lassan járt, mint egy őrgróf, karcsúbb és magasabb is volt, mint emlékeztem. Kopott, bőrkötésű füzetet tartott a hóna alatt, Pavel Godhard azt mondta erről még akkor, amikor Bécsbe jártunk egyetemre, hogy ez a füzet a kijárat mindenhonnan akárhová. Rose Valter ekkor éppen a szomszéd ágyon feküdt és olvasott, úgy dünnyögte ki a könyve mögül, hogy ez olyan szép, hogy a meghatottságtól mindjárt elcsuklik a hangja és érzi, hogy a Mary Shelly szelleme is elérzékenyült. Godhard az ablak mellett cigarettázott, őt is bevonta a társalgásba, megkérdezte, mi az, amit éppen olvas, de a választ nem tudta megvárni, mert hívást kapcsoltak föl a szobába. Pavel beleszólt a telefonba, egy részeg jelentkezett a vonal másik végén. Godhard szinte érezte is a lehelete szagát: széngáz és ibolyaillat, mondta. Később a telefonáló kijózanodott, és elvette azt a nőt akivel, vagy aki miatt - ezt nem tudom biztosan - aznap leitta magát, és most itt ebédeltünk mindannyian náluk, kint még mindig zuhogott. A menü szépen komponált nyári sor volt, semmi nehéz, nem is volt ebben most hús, csak zöldségek és fűszerek, a szarvasgomba és zsályalevelek fordítottak meglepően az olvadt vajba mártott tészta egyszerűségén. Gyümölcsök hevertek mindenfelé, az étel finom volt a legmesszebbmenőkig és végtelenül üde, zöld és kék és piros és barackszínű, az őszibarackokba töltött vaníliafagylalt a forróságban jéghideg maradt a habcsókok alatt.
         Valamikor délután a doktor felém nyújtotta a kezét, táncra kért, az asztalok és a gyerekek között átfurakodtunk a kicsik mellé, akik a parketten ide-oda hajladoztak. A doktor magához szorított, a vállára támaszkodtam, jól táncolt, könnyedén lélegzett, és a táncot talán sose hagyta volna abba, a kezemmel kitapintottam az ingén át a mozdulatait, az akaratát tapogattam, hogy merre szeretne menni, megpróbáltam kitalálni mindent, és többnyire sikerült is, azt hiszem. Este mindenki felállt és az ajtó felé közeledett, majd mielőtt kilépett volna, a doktor kérdezett valamit, semmi különöset, sebtében, ahogy szokása neki, és aztán elrohant. Én álltam az ablakban, figyeltem, ahogyan távolodik, válaszokon törtem a fejem, s csak később vettem észre, hogy letegezett.

Tovább
süti beállítások módosítása