Napfény Poszt - Stílus, művészet, társasági élet - Budapest napos oldala

Elefántcsonttorony a porcelánboltban

2012. november 16. - napfényposzt

(Hát én bizony megbetegedtem)

Írta: Keresztesi Judit - Nagycsillag rovat, Napfény Poszt - 2012. november 15.

knights3

A hetvenes években a művészvilág megenyhült a humor iránt Amerikában. Larry Gelbart (jobbra fent, szemüvegben), Neil Simon, Danny Simon, Mel Brooks, Carl Reiner, Mel Tolkin hivatalosan is a Komikus Lovagok rendjébe tartozó írók. Majdnem elviselhetetlenül szellemesek. A kép forrása: http://twentyfourframes.wordpress.com/2009/09/17/larry-gelbart/

         Lezárult egy kísérleti szakasz a múlt héten, helyesebben a többiek zárták le, én dühöngtem, és olyat vágtam a komód tetejére, hogy hosszan remegtek benne a poharak meg a családi ezüst. Nincs jelentős eufória, hát ha valami nincs, akkor eufória. Másnap ágynak estem. 
         Ebben a munkában egy fehér egér vagyok a többi közül. Sőt inkább egy méretes fehér patkány, mert relativitásban én volnék a főnök, a klinikai kísérlet alanya. Még maradni kell, próbáljak ki valamit, menjek odébb, tegyem le ezt a szálat, vegyem fel amazt. Olyan itt, mint Zimbardonál, úgy utálom, hogy a szám széle beleremeg. Ki akarok szállni. Ezek csak hümmögnek, hogy nemsokára vége lesz, de ők sem tudnak semmit, a kutatás-fejlesztés természete, hogy az ember hosszan nem biztos a dolgában, s ha valamire rájön, akkor meg nem hisz a szemének.

         Majdnem három éve nyertem meg ezt a munkát, ezt a közös képviseletet, senkinek nem kellett, azért lett az enyém. Hatszázmilliós vagyon készült elúszni, az előző kolléga a végsőkig tartotta a koncot, tulajdonképpen amikor elengedte, koncról már egyáltalán nem beszélhettünk. Attól, hogy engem választottak, senki nem volt boldog. Én, mert egy nagy bajt visszacsinálni, azt nehéz, a többiek meg, mert nem tudhatták, hogy nem-e még nagyobb baj érkezett. 
         Két, véget nem érő év, szünet nélkül, de már amikor a készhez közel álltunk legszívesebben elrohantam volna, hanyatt-homlok, akkor is úgy parancsolt rám Barbi, - hova lesz a séta – kérdezte. Nagy nehezen megszólalsz – mondta – kinéznek belőled valamit - mondta – aztán az első rangon aluli beszélgetésnél elillansz, mintha ott sem lettél volna – kérdezte. – Egy idióta vagy – mondta. Felelem, hogy technikailag nem az elsőnél illanok. 
         Most én vagyok terítéken megint, zsebkendővel az orromban – közvetett díva, egy könnyen ellenállható nő – hallgatok. A kollégák, mint valami népe front ülnek a betegággyal szemben, és szépen, szigorúan adják egymásnak a szót. Hogy a támogatottságom, az tűrhető, ennyi idővel a választás után ez ritka, szokatlan, úgy is lehet fogalmazni. Diccs bizalob, mondom bosszúsan. De kedvelnek, mondják, az deb elég nekeb, mondom. A kedvelésre nem lehet (deb lehed stb.) építeni. Éljen Miltiádész, vesszen Miltiádész, a kedvelés a megtűrés vagy elszenvedés szinonimája, veszélyes. A bizalom az más. Ott a szív megszakadásának kockázata magas, de éppen e védtelenségből származóan istennek tetsző, win-win, nyilván nem véletlenül lett a főemlősök társadalmainak alapja. 
         Hogy a bizalmi tranzakció ne üssön ki balul, az itt, ebben a társasházban, ipso facto elképzelhetetlen. Nem mintha okolnék ezért bárkit, itt a Duna partján rájuk zuhant ernyedt, daliás végtagok alól élve előkerült nagyapák, vasárnapi viták végén, kifogyva a vonatkozó érvekből győzni tudnak azzal a nem sportszerű kérdésfeltevéssel, hogy voltál te már főbe lőve kisfiam? Itt a déli szárny végig türelmesen, szabatosan jelentett az északi szárnyról. És ha tényszerűek akarunk maradni, a szabadság évei, melyek iránt az elfogulatlan várakozás nemcsak érthető, jogos, de kötelező is volt, hát azok sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Kérdezem a látogatóktól, mit, mit, mi többet akarnak még tőlem, mondják, hogy ez az épület az autonómiát modellálja, mondom, itt a kerület sem modellálja az autonómiát, ez nem Anglia. De valahogy be kéne durrantani ezt a demokráciát mégis, ugye dem dekem egyedül, nos, bólogatnak, nem egyedül. 

Louis CK Kuwait crop <<< CK fél mexikói, fél magyar, eredetileg Székely volt, de New Yorkban nem tudták kiejteni a nevét, így lett SzíKéj (CK). Louis CK stand up humorista, az én biztonságomat szavatolja a világban, miatta hiszem el, hogy van élet a Földön. A kép forrása: Wikimédia

         Vonnegutnál olvasom, hogy a második világháború vége felé Luxemburgban egy amerikai műszaki szakasz működött, amelynek tagjai mind valamiféle művészek voltak a polgári életben. Eredetileg szétszórva harcoltak, mint közönséges gyalogság, de a hadseregben valakinek az volt a rögeszméje, hogy a művészekből különlegesen jó taktikai egység lehetne, ezért összeszedték őket, és a szakaszt csakugyan velük, írókkal, szobrászokkal, festőkkel töltötték fel. És ők jók is voltak. Azok voltak. Igen erős hallucinációkat okoztak a németeknek arra nézvést, hogy mi veszélyes rájuk a szövetséges vonalak mögött, és mi nem. Igen, és úgy is élhettek, mint a művészek, nagy ívben tettek mindenre, ami az egyenruhát és a katonai kötelmeket illeti. 
         
        Viccelni azzal, amivel kulturálisan tilos, ami a történtek után történt történtekből következett, amiről nem tudok, vagy nem akarok beszélni, ráállni a dolgok élére, hogy elmenjen a dolgok éle az nehéz, nehezebb, mint bármi, amivel eddig dolgom akadt. Meglepne, ha képes volnék ilyesmire. Minden esetre, néhány nem-létező, ígéretes, szédületes, egyszersmind abszurd szabadságfok kikötésével, tegnap aláírtam még egy évet. 

A bejegyzés trackback címe:

https://napfenyposzt.blog.hu/api/trackback/id/tr924910716

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.