Napfény Poszt - Stílus, művészet, társasági élet - Budapest napos oldala

Ez magától értetődik Watson

2012. április 14. - napfényposzt

 Írta: Keresztesi Judit - Nagycsillag rovat

           Írtam egy bejegyzést, ami kulturálisan érthetetlen. Szokásokkal halad szemben, vagyis a hatalommal, a szokás hatalma pedig olyasmi, amit nem ad ki a kezéből egykönnyen az ember. A cikknek a fiatalsághoz és egészséghez kapcsolódó dogmák a célpontjai, bizonylatokat tár az olvasó elé, mennyi minden másként lehetne, ha másként volna. Vón vón. Ez itt a huszonegyedik század, vetik oda nekem méltósággal, a mondat nem is folytatódik, mintha ez az öt kurta szó bőven elég magyarázattal szolgálna, már minden ki van találva, fölösleges okoskodni. Azért én szerkesztettem egy preambulumot, elővigyázatosságból, egy mozitrélert, ami arra figyelmeztet, hogy jön valami, ami új, a benne rejlő információ eltér a megszokottól, határokat feszeget.  A kultúra erejét hirdeti, ugyanakkor azt hogy a tradíció nem mindig megkérdőjelezhetetlen. Egyik másik része kifejezetten olyan, mint az amalgám. Betömték a gyerek fejébe korábban, de időközben tévedésnek bizonyult, ki kell azt onnan venni.

            Nem tudom, próbált-e már az olvasó elmagyarázni valamit, amiről biztosan tudta, hogy az úgy van, de senki más nem ismerte a tényeket, és nem is értett egyet, a kultúra mást sejtetett, apák bűnei fiúkban hetedíziglen, ezzel az átokkal középtávon nem sok esélye marad az embernek. Nekem van egy tehetségem, absztrakt  üzeneteket változtatok érthetővé, mintegy szépen, tütübe öltöztetve adom közre az információt, olyasmit is, ami elképzelhetetlenül bonyolult. Van még egy szokásom, ez már inkább makacsság mint kötelezvény, ezen a bolygón, ahol a veszélyes, kalandos, bonyolult, interdiszciplináris élettel szemben támasztott elvárás, hogy profán legyen, csak azért sem vagyok hajlandó vágni az anyagon. Az igazság bonyolult, ez az igazság. Szeretném, ha ezzel a ténnyel megbarátkoznánk. 



        Meg kell jegyezzem, szóban nem vagyok valami nagy szám, ha személyesen találkoznánk, számítani kell arra, hogy azt mondom, ami hirtelen eszembe jut. Ne a szívtelen igazmondásra, kegyetlen megfigyelések kiköpésére tessék gondolni itt, a modorom hibátlan. Inkább szórakozott megjegyzések várhatók, olyasfélék, mint  amilyen egy fogadáson esett ki a számon példának okáért, ahol minden nő habostorának öltözött. A bál fővédnökének felesége társalgott velem, leereszkedően paskolta az arcocskámat, mondta milyen drága lehetett a sminkem, hogy milyen igaz, mondtam én, nem is értem, hogy egy jól ápolt nő, hogyan nem hal éhen manapság. Írásban jobb vagyok. Mindenki értse meg legyen olyan kedves, a folyton fejemben zakatoló gondolatok közül kell kiszólnom, nem olyan nagyon könnyű. 

        A szándéktulajdonítás s az erre adott meglehetősen világos tartalommal bíró válasz körülbelül húsz éve, egy főiskolán állt össze egyetlen, rendhagyó kommunikációs szisztémává nekem. Abban az én első paradoxonomban senki nem mondott semmit, mégis mindenki értett mindent, bonyolult kódok feltartóztathatatlan áramlását gründoltam ki A és B között.  A másik kollégiumból egy zenemegszállott fiú udvarolgatott nekem, egyre-másra hordta elém kincseit, az underground és a heavy metal nagyjainak nehezen megszerzett, magnókazettákra vett lemezeit. A fiatalember néhány hónapig lelkesedett, majd egyetlen szó nélkül eltűnt, én pedig az ő Lou Reed Transformer, valamint Ozzy Osbourn, Blizzard of Ozz albumait választottam ki a hiánya nyomán bennem kelt érzések definiálására.

        Egy húszas évei elején járó lány, hermelinnel, nem vacillál azon hosszan, hogyan tudna zavarba hozni egy lapító lovagot, fogja az illető kazettáit, és úgy rájuk veszi a Danubius Rádió délutáni slágerlistáját DJ Bobóval, hogy porzik. Amikor készen voltam, összecsomagoltam a rendbe tett szalagokat, és postára adtam őket a tulajdonosnak. 
Két hónappal később ez az illető lépett a szobámba. Nem köszönt, nem jött közelebb, hátával megtámasztotta az ajtófélfát, s kezét keresztben a kilincsre fektette. - A francba – gondoltam szimplán.
- Amikor megérkezett a csomag, megörültem, hogy a zenék maguktól visszajöttek - kezdte mondandóját. - Csak tegnapelőtt, amikor meg akartuk hallgatni a Lou Reed lemezt derült ki, hogy nem azok a zenék jöttek vissza, amik elmentek. Nagy veszteség ez, ezért is ejtett zavarba, amit nyomán másnapra éreztem: büszke lettem rád, és erre nem találok ésszerű magyarázatot egyelőre. Nem ihatnánk meg egy kávét valamikor? 
Nemet intettem a fejemmel. Ő, mint aki előre sejtette a választ, bólintott, sarkon fordult, és kiment a szobából. - Ez a fickó végső soron érti a tréfát – gondoltam, (azt hiszem elégedetten), amikor már ismét kaptam levegőt. 


           Azzal gyötörnek a barátaim, hogy majdnem minden problémát kulturális kérdésnek tekintek, és úgy is oldom meg, történelmi, társadalmi, családi mintákkal vagyok elfoglalva, miközben a szálakat húzkodom. Véleményem szerint, mindig kell legyen egy zsinór, ami a tradíciókból következően, azokkal homlokegyenest szemben haladva, sebesülés nélkül bontja a teljes csomót. Én így gondolom. Szerintem, nem tévedek. 

          Jövő héten megtanulunk dogmák ellenében enni, és jóval tovább fiatalon maradni, mint manapság illendő. A tartalom nem éppen illeszkedik a sulykolt felfogáshoz, de emiatt azért nem aggódom igazán, mert Sherlock Holmest a „The Sign of the Four” 1890-es kiadásában azt mondta: - Nem győzöm ismételni önnek, amikor kizártuk a lehetetlent, maradjon vissza bármi, s legyen az akár mily valószínűtlen, annak kell lennie az igazságnak.

          Addig mindenkinek legyen kellemes hétvégéje!

                A viszontlátásig üdvözlettel

                Judit

A bejegyzés trackback címe:

https://napfenyposzt.blog.hu/api/trackback/id/tr234431391

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.