Napfény Poszt - Stílus, művészet, társasági élet - Budapest napos oldala


Kagyló fokhagymás fehérboros szószban, mini diós rétes

2015. október 12. - napfényposzt

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná
2015. október 11.
kagylo nyito01
          Határozott mozdulattal benyitott a kert kapuján. Az udvaron aranyszínű őszi napfény ragyogott, a sugarak lefolytak a bokrok és virágok szárain, a levelek pedig úgy csillogtak a napsütésben, mintha vajjal kenték volna be valamennyit. Végighaladt a terméskövekkel kirajzolt utacskán a kopogás felé, amely valahonnan a ház háta mögül szállt föl. Az út egyenesen vezetett a fák között, aztán egy kunkorral a hátsó veranda felé fordult, ahol az asszony egy karosszékben ült, előtte egy zsámoly, a zsámolyon írógép, az asszony térdeit enyhén szétvetve hevesen ütötte a kis gép billentyűit, aztán kihúzta a papírlapot, ráhelyezte a többire, melyek a karosszék mellé állított ládán rendetlenül tornyosultak, egy porcelán ludat tett a kazal tetejére nehezéknek, s csak ekkor nézett föl. Nagyon szerette, ahogyan ez az asszony ránéz. Látta, hogy látja őt és kedvét leli benne, látja a ruháját, a haját, látja a cipőjét, a gondolatait, olyannak látja, amilyennek mindenkinek láttatni akarta magát. Az asszony most fölnyalábolta a teleírt oldalakat, hogy összerendeződjenek gyengéden a láda falapjához ütötte őket, majd a kéziratot odanyújtotta a nőnek és megkérte, hogy tegye át arra a kerekfedelű asztalkára, amelyen az üvegpoharak csilingelve koccantak össze, valahányszor az utca végéből fölhangzó, hegyomlásra emlékeztető zaj megrázta a verandát. – Ez gyönyörű és titokzatos. – jegyezte meg a nő a dübörgés hallatán. – Ugye? – felelte az asszony – és nekem olyan szerencsém van, hogy ezen a szépséges környéken lakom. – Az Istenért, üljön le, kérem. – szólt rá ekkor a nőre, aki keresett egy széket, elhelyezkedett, és a délután hátralévő részét azzal töltötték, hogy puhán kérdeztek és válaszoltak, életről és halálról… hogy szobafestők jártak itt, mesélte az asszony. Aztán, hogy Marcel Raymond álarcban kereng a költészet körül, meg, hogy elakadt most, egy új problémán töpreng, igen különös dolog ez, ezerszer próbálta elképzelni az egyik szereplőjét kiabálás közben, de nem sikerült. A férfiarc ellenáll neki, szomorúságot sugároz felé, és nem sikerül ezt a szájat képzelőerejének legmegátalkodottabb igyekezetével sem arra kényszeríteni, hogy olyan szavak jöjjenek ki rajta, amelyek bántanának, nem tudja a férfit a gyűlölet fintorával eltorzítani. Az arc leküzdhetetlenül ellenáll képzelőerejének. - Mit tehetek én? – nézett föl a nő. - Nem kell tennie semmit, szívem, csak elmeséltem – mondta az asszony – ha mindenről volna magának is véleménye, soha semminek nem érnénk a végére.
         Kevéssel múlt el hat óra, már csaknem beesteledett. A verandáról nyíló nagyebédlőben vacsorához kezdtek teríteni, asztalból egy volt, tizenkét személyre, kintről látni lehetett, hogy miközben a bentiek szótlanul hordják a tányérok, villák és késféleségek minden fajtáját, valaki csendes lelkesültségtől eltelve igazgatja az asztal közepén álló csokrokat és az asztalkendőkből kis háromszögeket hajtogat. Az asszony fölemelkedett a karosszékből, az ebédlő felé indult, a nő követte, lassan haladtak egymás mellett, az asszony rápillantott: - Ön nem független, de uralkodó – mondta. - Ki fölött? – kérdezte a nő lemondóan. - Kisfiam, önnek egyetlen szavába kerülne, és a Gellért-hegy mindenestül Pestre vándorolna le. A nő bólintott, de nem felelt, csak odalépett az asztalhoz, amelyen az általa keresett fölirat a környező, halvány fényeket magába nyelő, mindent elborító félhomályban alig volt látható. Ekkor valaki egyenként meggyújtotta a nehéz karokon ringó gyertyákat, s a helyiséget kisvártatva meleg, sárga fény világította be. A kagylót öblös tálakban tették asztalra, a héjakat fokhagymás, fehérboros szószban nyitották meg, hozzájuk friss kenyeret adtak. Előételnek olvasztott camembert és zellerszálakat szolgáltak föl, végül puha, vékonyra sodort, rummal és fahéjjal fűszerezett dióval megtöltött apró réteseket kínáltak a feketekávé mellé.

Tovább

Banán tatin és egy kéksajtos krém zellerbe töltve

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat 
2015. március 16.
zeller es tatin nyito01
        Múlt héten azt történt, hogy véletlen követett véletlent, és a véletlen az tudja, micsoda? - kérdezte a zöldségesné. - A Szentlélek másik neve. - felelt magának nevetve. A véletlenek egyszerűen csak keresztülhúzták a számításaimat, nem lett se cikk, se Luxemburg jelentés, se semmi.  Vagyis rosszul mondom, egy reggeli az sikerült, mert egyszer csak kénytelen voltam abbahagyni az írást, kiszédelegni az odúból (ábrándosabban: dolgozószoba), görnyedten és fáradtan, akár egy bányász, a szemem nem engedelmeskedett, az egyik szemhéjam meg-megremegett, mintha dadogna, fázna vagy integetne. De nem aludtam el ekkor még, hanem lementem hajnalban az utcára, ahol a házak ablakai már világítottak. A széles járdát két oldalon lámpák díszítették, cikkcakkban ereszkedtek le a sportpálya mellett, némelyik a fák ágai mögé rejtőzött. Bárhová néztem, a sötétben mindenhol szétszórt, puha fényeket láttam, aztán kiértem a főutcára, ahol a zöldséges kinyitott vagyis akkor még csak pakolt. Éppen egy ronggyal pucolgatta a pultokat, keze fejével, meg egyáltalán érintéssel ellenőrizte, hogy az asztalai rendben vannak-e, én meg addig álldogáltam fölötte, amíg adott kókuszt és tojást. Amikor hazaértem, még mindig nem aludtam el, hanem elkészítettem egy reggelit, melyet gyorsnak nem neveznék, inkább lassú, lassú, gyors-gyors ritmusa lehet, olyasmi, mint Artie Shaw Jeepers Creepersének: egy kéksajtos-diós, enyhén édes krémet töltöttem zellerszárakba és egy megfordított süteményt találtam ki a kávé mellé, amelynek tetejét karamellbe ágyazott kókuszos banán borítja be. 

Tovább