Napfény Poszt - Stílus, művészet, társasági élet - Budapest napos oldala


Sós-vajkaramellás keksz

2014. július 05. - napfényposzt

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 5.
soskaramellakeksz nyito02
         A város közepén a Central Parkra nyílnak az ablakaink, én úgy szeretem gondolni, de valójában egy zseniális, sűrű, sötét, magyar parkerdőre néznek, és ebben tényleg semmi rossz nincs, csak én szeretem néha a Central Parkot is ideképzelni. Ennek a lakásnak a falai mondhatni üvegből vannak, így a beton kijelölte doboz jó időben végtelenné tágul, kiárad a város felé, nincs vége, s ami belül van az a város tartozéka, a lakásban így egyenrangú társ az Árpád híd és az ágyról soha el nem pakolt könyvkupac. Nem tudok aludni a szakácskönyvektől az ágyban. Inkább a szakácsnőtől az ágyban nem tudok. Késődélután álmos voltam a nappaliban vagy undok vagy azt sem tudom, mi bajom volt, valami voltam: hanyag. Ezt a sós-vajkaramellás kekszet kellett volna lefotóznom, de nem tetszett, nem volt színe, nem voltak színek a falak között, és ilyen ronda ablakokat, mint itt vannak, én még nem láttam, meg kéne tanulnom fényképezni is, még mielőtt kilököm az egész porcelánkészletet a hetedikről. Hogy van-e más is vagy befejeztem, érdeklődtek olyanok, akik láttak, nem, azt hiszem, befejeztem, úgyhogy kilököm. Barbara elégelt meg engem először, mondta, hogy próbáljuk ki az erdőben ugyanezt, ott, ha ez egyáltalán lehetséges, tágasabb, van hely erre a nem is tudja, minek nevezze, lökdösődésre is, és én kelletlenül összecsomagoltam a díszletet. Így vittük le a porcelánt az elefántcsonttoronyból. Volt eredetileg egy történetem ehhez a sós-vajkaramellás süteményhez egy nőről, aki az ezernyolcszázas évek végén a Café Anglais vezető séfje volt Párizsban, és úgy főzött, hogy a párizsiak beleszerettek, szinte egész Párizs szerelmes volt belé, de ezt majd a következő alkalommal mondom el inkább, nem akarom magam megmakacsolásának történetét összekeverni ezzel a másik, gyönyörű történettel. Azonban erről a mai sós-édes kekszről mindenképpen beszélnünk kell, ez egy komoly dolog, kinézetre semmi különös, de a benne rétegelt textúrák és a só igazán élvezetessé teszik. A sóval tessék nagyvonalúan bánni, egy gondolattal több szükséges belőle, mint amennyit az ember elégnek hisz, az eredeti recept csak annyit ír, hogy "alaposan". Alaposan tessék tehát meghinteni a süteményt sóval, és ezen az alaposságon idővel ízlés szerint szíveskedjen mindenki változatni, ebbe már nem akarok beleszólni.  

Tovább

Háromszáznegyedik nap: Teafilterek szívekkel

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. január 31. 
imadommagat nyito01
       Volt idő, amikor napi tíz csésze teát ittam, mert nem szerettem őszintén beszélni, különösen írásban nem. A feladat mégis azt kívánta, hogy tegyek erőfeszítéseket ebben az irányban, és én igyekeztem, amennyire tőlem telt, de valahányszor közel kerültem egy bensőséges gondolat leírásához, fölálltam az asztaltól, kimentem a konyhába és benyomtam a vízmelegítőt. A szívem kiugrott a nap végére a teáktól, úgy éreztem magam, mint abban a Neil Simon darabban a színész, aki általában nem vitt mérgeket a testébe, de amikor III. Richárdot játszotta ivott, mint a kefekötő, mert nem kedvelte ezt a királyt különösebben, és ki akarta irtani magából a kurafit. Ehhez a szívecskés teafilterhez jobban illett volna egy aranyosabb történtet, és nekem eszembe is jutott egy, de az túlságosan őszinte volt. 

Tovább

Százkilencvenkilencedik nap: Kandiscukor-pálcika

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. október 17.
kandis palca nyito02
         Megbeszéltük, hogy nem lesz több nördi kísérlet, elefántfogkrém és visszhangpuska, bizonytalanul írok róluk. Most amúgy is Adorno parafrázisok foglalnak le szinte teljesen, tehát ha, teszem azt, össze is találkoznék egy peroxidos vegyülettel a fürdőben, jóformán föl sem tudnám fogni, és azt hiszem, megénekelni sem lennék képes. Igaz, hogy én javasoltam ezt a cukros pálcát. El szeretném mondani, mentegetőzésképpen, hogy egy hétköznapi, házi édesítőszernek hittem, később derült ki róla, hogy ez is csak egy újabb nördi kísérlet. Az internetes leírások ragyogó eredményt ígérnek, puszit dob a lány a cikk végén, az elején meg az mondja, hogy: belenyomod a színes, cukros folyadékba a nyelet, és vársz néhány napot. A fadarab és a cukorkristályok között mintegy vákuum képződik, rászívódik hirtelen a gyémántfényű cukor a karóra, és ezt el ne higgye valaki, kérem, mert az igazság az, hogy a pálcikák három hét alatt nevelik magukra ezt a vékony cukorréteget. Élőmunka-igényük is jelentős, s ha bárki édesen inná nálunk a kávét vagy teát, akkor még megérteném az igyekezetet, de hogy mi nem teszünk cukrot a frissítőkbe, ez is csak utólag jutott eszembe. Az édesítőpálcikák egyébként nagyon szépek, ha bárki úgy érzi, hogy van ideje kivárni ennek, a végül egy kockányi kristálycukornak átlényegülését, akkor az alábbi leírás mutat utat a művelethez. 

Tovább