Napfény Poszt - Stílus, művészet, társasági élet - Budapest napos oldala


Lazacos szendvics kelkáposztás-citromos zöldkrémmel, áfonyás kenyér, füstölt szalonnába tekert sárgadinnye

2015. szeptember 27. - napfényposzt

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. szeptember 27.
kelkaposzta peszto nyito01
         Hol is tartottam. Ott, hogy szórványosan és kíméletesen esett, ritkán látunk ennyi vizet külön-külön, a rádió is bemondta, és ha nem mondta volna be, akkor is tudnám, mert a mellékhelyiség plafonjából csordogált a víz a műgonddal odaigazított edényekbe egészen addig, amíg a plafon nem bírta tovább, és elkövette azt a bárdolatlanságot, hogy leszakadt. Az alsó szomszéd, hogy él, neszezéssel jelezte, időnként bekapcsolt egy robotgépet vagy hajszárítót, majd a flex következett, a fémes visongás nem hallatszott hosszan, csak, amíg a férfi megszabadult a virágládákat elengedni nem akaró szegecsektől. A nyitott erkélyajtó mellé állított ágyon írtam, alig néhány méterre a flextől légvonalban, elmélyülten figyeltem, amint az ujjaimon keresztül érzelmek kerülnek a papírra, helyesen szólva az érzelmek a billentyűkre hullottak puhán, ott változtak szavakká. És hogy vajon milyen történetté állhatnának össze ezek a szavak most, azon gondolkodtam, amely elmondaná a változást, az én megváltozásomat, amely kérlelhetetlenül ment végbe az idő alatt, míg nem találkoztunk. S ekkor a következő mondatok jutottak eszembe:
         A nő megállított egy taxit, és megadta a sofőrnek a másik nő címét, Kopernikusz utca. Fél tíz volt. Hátraült, magára húzta az ajtót, és amikor a sofőr megjegyezte, hogy esik, a nő anélkül, hogy válaszolt volna, intett a fejével, hogy nem akar beszélgetni. A Kopernikusz utcai ház grandiózus ajtaján belépve fölsietett a másik nő lakásáig a harmadik emeletre, kulcsot vett elő, így érkezett meg a tágas nappaliba, amely ebédlőként is szolgált. Rendetlenség fogadta, minden tele volt süteménymaradékkal, még a tányérok is. A nő végigsétált a lakáson, benézett a szobácskákba, púderdoboz volt a vécépapír-tartóban, egy pár felemás, kockás gyapjúzokni a villanysütőben. Egy idegen, alsónadrágos férfi visszaadta a szabadságát egy ismeretlen kutyának, mely az almáriumban rekedt, aztán elnyomott egy cigarettacsikket. A nő benyitott a dolgozószobába, a másik nő fölnézett, majd ismét az íróasztalára fordította figyelmét. Ott feküdt az új kézirat egy példánya. Az utolsó fejezetnél volt nyitva, a másik nő most azt olvasta el, közben némán mozgott az ajka.
         Az egyik nő, lehet mondani, jól ismerte ezt a másikat, a törvényeit, a nyelvét egyfelől úgy érezte, nagyon jól érti, és, ebben talán még nem volt hiúság. Megállapította, hogy ők ketten meglehetősen különböznek egymástól. Konkrétan: mindenestül. Mint két tojás, úgy különböznek. Saját másságát látta abban is, ahogyan odalépett az asztalhoz és föltette a kérdést, amelyben egyébiránt már benne volt a válasz, hogy – Csillagom, mi a bánat van? Emez egy pillanatig szépen, szigorúan hallgatott, aztán egykedvűen nézett föl: - Még nincs bánat. – mondta. A másik azt gondolta, hogy ezt nem kommentálja, de en passant mégis megjegyezte, hogy az ember ír… érthető. Kialvatlan, nem mosdik, nem eszik, rendben, női erő, matrónák, idő és fájdalom kontinuuma, oké, de hát – mondta - téged izgalomba hoz ez az egész rohadt dráma, ahogy a papírba ömlő erőd… meg egyáltalán a sorok egymásutánja fölajzz, látni a növést betűről, betűre, tudom, hogy a testedből növelted, minden szava ismerős, a győzelem és megalkuvás szeglete, és büszkén simítasz végig a nyomtatott lapokon… Elhallgatott. A másikat mindig meglepte, hogy ez akkor is fogalmaz, ha az önkívületig haragszik. – De a tested. Nézd azt is, mit akar a tested. – fejezte be. - A testem? A testem egy idióta. Láttad már valaha, hogy megy föl egy létrán? – kérdezte emez bosszúsan. Aztán mégis fölállt az asztaltól, és kisomfordált a konyhába, ahol az előbbi férfi már utcai ruhában rendezkedett. Amikor a nők megjelentek, a férfi zavarában magyarázkodni kezdett, hogy jött valakivel, és véletlenül itt aludt, Peternek hívták és tanított valahol, folytonosan mutogatott, puffadt, gömölykés keze volt, az ujjai, akár a kolbászkák, mégis röpködött a keze, mindene nehézkesnek, durvának tetszett – a keze mozgása, a tekintete meg az esze, ezek voltak a kivételek.
         A nappaliban maradtak hárman és beszélgettek, és szoroztak és osztottak, majd átmentek a szemközti fűszereshez, Bartek úrhoz, aki odaadott mindent, amire szükségük volt és sok más olyat is, amire nem, s aztán ott ültek megint a konyhában az asztalnál, és az ernyős lámpa fényében a férfi és a nők valami uzsonnaféle készítéséhez fogtak. A férfi korsószám itta a sört és nevetgélt, és esetlen ujjacskáival darabolta a fokhagymát, meg keverte habosra a cukrot és a vajat, aztán lazacos szendvicset ettek, amelyben a vastag, fehér krémsajtrétegen frissen sült lazachús pihent, és amelynek tetejére egy kelkáposztás-citromos zöldkrémet terítettek. Hozzá apró sárgadinnyefalatokat tekertek füstölt szalonnába, és legvégül egy fehér csokoládéval fűszerezett áfonyás kenyér következett, amelynek tetejét cukros vaníliamázzal vonták be.

Tovább