Napfény Poszt - Stílus, művészet, társasági élet - Budapest napos oldala


Kagyló fokhagymás fehérboros szószban, mini diós rétes

2015. október 12. - napfényposzt

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná
2015. október 11.
kagylo nyito01
          Határozott mozdulattal benyitott a kert kapuján. Az udvaron aranyszínű őszi napfény ragyogott, a sugarak lefolytak a bokrok és virágok szárain, a levelek pedig úgy csillogtak a napsütésben, mintha vajjal kenték volna be valamennyit. Végighaladt a terméskövekkel kirajzolt utacskán a kopogás felé, amely valahonnan a ház háta mögül szállt föl. Az út egyenesen vezetett a fák között, aztán egy kunkorral a hátsó veranda felé fordult, ahol az asszony egy karosszékben ült, előtte egy zsámoly, a zsámolyon írógép, az asszony térdeit enyhén szétvetve hevesen ütötte a kis gép billentyűit, aztán kihúzta a papírlapot, ráhelyezte a többire, melyek a karosszék mellé állított ládán rendetlenül tornyosultak, egy porcelán ludat tett a kazal tetejére nehezéknek, s csak ekkor nézett föl. Nagyon szerette, ahogyan ez az asszony ránéz. Látta, hogy látja őt és kedvét leli benne, látja a ruháját, a haját, látja a cipőjét, a gondolatait, olyannak látja, amilyennek mindenkinek láttatni akarta magát. Az asszony most fölnyalábolta a teleírt oldalakat, hogy összerendeződjenek gyengéden a láda falapjához ütötte őket, majd a kéziratot odanyújtotta a nőnek és megkérte, hogy tegye át arra a kerekfedelű asztalkára, amelyen az üvegpoharak csilingelve koccantak össze, valahányszor az utca végéből fölhangzó, hegyomlásra emlékeztető zaj megrázta a verandát. – Ez gyönyörű és titokzatos. – jegyezte meg a nő a dübörgés hallatán. – Ugye? – felelte az asszony – és nekem olyan szerencsém van, hogy ezen a szépséges környéken lakom. – Az Istenért, üljön le, kérem. – szólt rá ekkor a nőre, aki keresett egy széket, elhelyezkedett, és a délután hátralévő részét azzal töltötték, hogy puhán kérdeztek és válaszoltak, életről és halálról… hogy szobafestők jártak itt, mesélte az asszony. Aztán, hogy Marcel Raymond álarcban kereng a költészet körül, meg, hogy elakadt most, egy új problémán töpreng, igen különös dolog ez, ezerszer próbálta elképzelni az egyik szereplőjét kiabálás közben, de nem sikerült. A férfiarc ellenáll neki, szomorúságot sugároz felé, és nem sikerül ezt a szájat képzelőerejének legmegátalkodottabb igyekezetével sem arra kényszeríteni, hogy olyan szavak jöjjenek ki rajta, amelyek bántanának, nem tudja a férfit a gyűlölet fintorával eltorzítani. Az arc leküzdhetetlenül ellenáll képzelőerejének. - Mit tehetek én? – nézett föl a nő. - Nem kell tennie semmit, szívem, csak elmeséltem – mondta az asszony – ha mindenről volna magának is véleménye, soha semminek nem érnénk a végére.
         Kevéssel múlt el hat óra, már csaknem beesteledett. A verandáról nyíló nagyebédlőben vacsorához kezdtek teríteni, asztalból egy volt, tizenkét személyre, kintről látni lehetett, hogy miközben a bentiek szótlanul hordják a tányérok, villák és késféleségek minden fajtáját, valaki csendes lelkesültségtől eltelve igazgatja az asztal közepén álló csokrokat és az asztalkendőkből kis háromszögeket hajtogat. Az asszony fölemelkedett a karosszékből, az ebédlő felé indult, a nő követte, lassan haladtak egymás mellett, az asszony rápillantott: - Ön nem független, de uralkodó – mondta. - Ki fölött? – kérdezte a nő lemondóan. - Kisfiam, önnek egyetlen szavába kerülne, és a Gellért-hegy mindenestül Pestre vándorolna le. A nő bólintott, de nem felelt, csak odalépett az asztalhoz, amelyen az általa keresett fölirat a környező, halvány fényeket magába nyelő, mindent elborító félhomályban alig volt látható. Ekkor valaki egyenként meggyújtotta a nehéz karokon ringó gyertyákat, s a helyiséget kisvártatva meleg, sárga fény világította be. A kagylót öblös tálakban tették asztalra, a héjakat fokhagymás, fehérboros szószban nyitották meg, hozzájuk friss kenyeret adtak. Előételnek olvasztott camembert és zellerszálakat szolgáltak föl, végül puha, vékonyra sodort, rummal és fahéjjal fűszerezett dióval megtöltött apró réteseket kínáltak a feketekávé mellé.

Tovább

Rebarbaratorta, kókusztejes csípős szószban párolt kagyló

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. június 6.
rebarbara torta nyito01
        - Nem - mondta. Nem vacakolt, csak mondta, hogy nem, és kész. Mert a másik ott állt szemben vele, és azt kiabálta, hogy tttttttt tünés! Erre felelte emez, hogy nem. Ahogy korábban meséltem, végül egy nőt vettek fel. A főnök kedvetlenül ellenőrizte az ulmi templom tornyának kőcsipkéit, melyeket senki, soha, sehonnét nem láthatott, csak ő meg a kőművesek. - Herr Schultz, nézzenek utána, már megbocsát, mi az úristent csinálnak ezek -  kérte, és közben azon tűnődött, hogy vajon a szentlélek horkolna-e, és hogy nő vagy férfi lehetne ez az illető? Ekkor mondta neki Günter, hogy nem sértésnek szánja, de szerinte egy ilyen feladattal egy férfi nem tudna mit kezdeni. Ott van az a rengeteg érzelem. - Milyen igaz - mondta a főnök. - Szóval, valaki, aki tud görögül is, ismeri a katonai titkosírások természetét, következésképpen a véges algebrákhoz is konyít, és szépen érez, hajlékonyan, mint a köd, megérinti, amit senki más nem ér el, az nagyon érdekes lenne. És ha ezt az illetőt egy nagymellű szőkébe rejtenénk el, hát ez volna a legjobb vicc a Földön, nem igaz Günter? - Igaz, Uram, nagyon jó vicc volna, bár, a német humorérzék, finoman fogalmazva, nem jó, de amennyire meg tudom ítélni, a koncept különleges. Egy asszony, mintha csak hallotta volna, hogy ezek ketten miről beszélgetnek, fölemelte e fejét az Einsame Gasse hatos szám alatt, és az arca felragyogott a fejét borító gyapjúkendőben. Később a főnök, Günter, Kócián úr és Vincent elmentek megfürödni, ott meg már mindenkinek sugárzott az arca, Kócián úrnak is, de leginkább Vincentnek, mert küszöbön állt a hét, és ehetett valami finomat. Rebarbara szezon volt, és bár az eper és a rebarbara együtt adták volna magukat, a konyhán az epret valaki elöljáróban fölfalta, s így született az új, önálló rebarbara sütemény, melyet narancs fűszerezett, alul pedig a piskótát mandulakrém zárta le. A desszert elé, könnyű főfogásként egy erős szószban kifőzött kagylót tálaltak föl. A kagylók szépen kinyíltak, és magukba szívták a korianderrel megszórt, kókusztejjel megszelídített levet. Vincent friss, ropogós kenyérrel tunkolta ki a szaftot, és nagyon örült.

Tovább

Kagylóhús és kacsasült, friss korianderes tésztával

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. március 1. 
fesukagylo nyito03
         Délután úgy tűnt, van egy történetem, amelyben valaki fölvezetett másokat egy csigalépcsőn, s mindeközben szép neveken szólította vendégeit. Egy kisebb tömeg gyűlt ott egybe, ismerősök, suttogva beszélgetett mindenki mindenkivel, könyvtárszobákon, titkos ajtókon haladtak keresztül, mígnem egy folyosón találták magukat, s innen már másvalaki egy sötét pince mélyébe kalauzolta a társaságot. Egy férfi erősen fogta egy nő ujjait, lent azután, ahonnan gépzúgás hallatszott, lehunyta mindenki a szemét, egy nő gyöngéden végigsimított egy férfi hátán… majd kinyílt egy ajtó, és mögötte a csillárok és szépen terített asztalok fényében ott állt… egy ember. De, hogy ki volt ez az illető, akinek -  a sötétben álldogálók így figyelték meg - köntöséből csurgott a fény, és hogy ezek a nők és férfiak mi járatban voltak arrafelé, nem lehetett kideríteni, mert az ujjaim hirtelen összevissza kezdtek kalimpálni a billentyűkön, figyelmük elterelődött, és példa nélkül a blogbejegyzések szövevényes történelmében, félbehagyták az elbeszélést.
         Kénytelen vagyok így beérni a valósággal: fésűkagylót ebédeltünk. És kacsát, már megint. Ezt a számtalan egyszerű mozdulatból összeálló receptet egy kínai fiútól tanultam, ő otthonról hozta, és azt ajánlotta, hogy ha nincs kifejezetten ide való Michiu főzőborom, használjak nyugodtan vodkát, így lett ez a gyönyörű előétel készen. A tökéletes falatot úgy érdemes elképzelni, ahogyan a képen is látható: alulra egy réteg gyömbérrel és korianderrel ízesített fokhagymás tészta kerül, rá a kacsasült, s ezt zárja le az édes, ugyancsak gyömbérrel fűszerezett kagylóhús.

Tovább

Kagyló á la hongroise

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. október 16.
kagylohongrois nyito02
         Az ajtóban csípőre tettem a kezem és azt mondtam, hogy nincs egy árva történetem. A bejelentés nem keltett olyan hatást, amilyenre számítottam, leginkább semmilyen hatást nem keltett, így kinyitottam egy üveg fehérbort. A probléma nem oldódott meg, de a kérdés feledésbe merült, s aztán hirtelen eszembe jutott, hogy vasárnap, mialatt ez a kagylóétel főtt, kibámultam a konyha ablakán a szép parkerdőre, amely alattunk elterül. A kertészek egyenként törölték le a leveleket a választások napján, a pázsit is kapott egy helyes szasszont, az úttest tiszta volt, mint a patyolat. Az ausztrálok egyszer írtak egy országimázs reklámot a turistáknak: besamponoztuk a tevéket, kizavartuk a cápákat a medencéből, szóval, hol a francban vagytok. Még abban az évben meghívták Tony Blairt Canberrába, és ő a parlamentben azzal nyitotta beszédét, hogy idefelé a gépen elaludt, csak a reptéren riadt föl, hát én meg, hol a francban vagyok? – az a kérdés jutott eszébe hirtelen. Ez a kagyló annyi idő alatt készült el, míg mindez átfutott az agyamon. Úgy lehetett ez igaz, ha volt hozzá itthon minden, és a hozzávalók darabolva, megtisztítva rendben sorakoztak a konyhapulton, tehát elméletben mindenkit a Földön körülbelül negyedórára választ el ettől az ételtől. Ebben a fogásban semmiféle magyarosidegen nincs, legfeljebb a kagyló, de, ha átlépi valaki ezt a képzeletbeli határvonalat, akkor a másik oldalon úgy látja majd, hogy a szósz majdnem megegyezik a paprikás krumpliéval, kivéve, hogy adtam hozzá fehérbort, citromot, sáfrányt és édesköményt, de a kolbász és a hagymaalap ugyanaz, és ki gondolta, hogy ez az alaplé a kagylóval kiegészítve boldoggá teszi az embert. Senki. Senki nem gondolta. Ez a kagylótál, friss kenyérrel, egy próbát mindenképpen megér.

Tovább