Napfény Poszt - Stílus, művészet, társasági élet - Budapest napos oldala


Francia hagymaleves

2014. szeptember 25. - napfényposzt

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 25.
hagymaleves nyito01
         Hogy nem kellene-e jobban haladni?– kezdtek nyugtalankodni körülötte a többiek. A határidő őket is szorította. - Az idő az ember műve. – nagyképűsködött az író, fontosabb munkák előtt nagy pojácává változott, hol az időtlenségen merengett, hol Heisenberg határozatlansági relációján zsörtölődött, hogy a gravitációs erő az van, tudjuk, a geometria pedig a logika és a szépség kombinációja, ez is tiszta beszéd. De hogy nem is a részecske halad hullámmozgásban, hanem a jelenlétének a valószínűsége? Már megbocsát a világ… Egy biztos: nem dolgozott. A felkészülést (így hívta, amit ilyenkor művelt), szakaszokra bontotta: az első szakaszban simán átkávézta a napokat. A másodikban már lelkiismeret-furdalást is érzett, úgy kávézott, és a harmadikban meg nem lehetett a közelében megmaradni, mert ha csak megérintette valaki kívülről a szobája kilincsét ingerülten szólt ki, hogy talán elvárhatná, hogy ha nem is érzik közvetlenül a határidő terhét, mely az ő írói vállát nyomja, akkor se traktálják őt súlytalan ügyekkel, ő itt rejtélyeket old meg, ez nem elhatározás kérdése, ne higgyék, és ezt örülne, ha nemcsak regisztrálnák, hanem, hacsak a maguk módján is, de értékelnék. Ezúttal két napja maradt, délelőtt már a harmadik kávét itta, egyelőre különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Aztán lement, járt egyet az erdőben, visszafelé bevásárolt, és ahogy a szatyrokat egyensúlyozta a bejárat felé, kissé megbotlott, és ijedtében leejtette a hagymákat a folyosó kövére. Lehajolt, hogy fölvegye a csomagot, de útközben rájött, hogy nincs szabad keze, így fölegyenesedett s lábával kezdte terelgetni a hálóban ide-oda őgyelgő labdácskákat az ajtó irányába. Közben azon gondolkodott, hogy írnia kellene, de most főzni fog, és szeretett volna biztosra menni, de a biztos, az olyan kiszámíthatatlan fogalom. Hiába vannak neki favoritjai, tűnődött, egyformára sosem sikerülnek. Ami eddig sokoldalúságnak tűnt, az korlátoltság – állapította meg – csak azért vagyok olyan változatos, mert nem tudok azonos lenni. Ezekből a szerencsétlenekből meg – nézett a lába előtt feszengő hagymákra – így vagy citromtorta lesz vagy francia hagymaleves. És francia hagymaleves lett.

Tovább

Francia burgonya

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 11.
salata nyito01
         - Egy francia burgonyát, legyen szíves. - mondtam a pincérnek, és gyorsan írni kezdtem, egy történetet, egy nőről, aki egyik kezével a telefonján babrált, másik kezével megfogta az étlapot, aztán csak úgy, bezárva fölemelte, és meglengette a levegőben. - Egy salátát! – üvöltötte. – Melyik salátánkra gondolt? - lépett az asztalhoz egy fiatal pincér, elővette a ceruzáját meg a jegyzettömbjét, leírta az asztalszámot, azután rámosolygott a nőre. A nő komoran pillantott föl: – Nem érdekel. – mondta - Salátát, levelekkel és más salátatartozékokkal. – majd a mondat végét sem várva meg, újra a telefonon kezdett matatni. - Sietek. - tette még hozzá szórakozottan, mintha a sofőrjéhez beszélne. A pincér bólintott, aztán… mit is csinált, tűnődtem, mit csinálna egy pincér ennek az én pincéremnek a helyében, nyilván nem örülne. Ne vegyük most a zsenánt, humorérzék nélküli pincéreket, akik csak beleköpnének simán a tányérba, vegyünk egy önérzetest, dühöset inkább, az kimenne az utcára és az első útjába kerülő pitypangot tépné ki tövestül, aztán felszolgálná, abban van levél meg más salátatartozékok is. Kapkodtam. Elhirtelenkedtem szavakat, az ujjaim megcsúsztak a fölső sor betűin,absztrahálz, éúszfregment, micsoda(?), a rohanás, az nekem nem tesz jót, de még ebéd előtt ki akartam találni, hogy egy igazán kedves pincér hogy is, hogy is folytatná ezt a történetet? A pincér lágy, kissé elhízott, torzonborz fiatalember volt, fülében finom, ezüstnek tetsző karika. Várakozott a nő fölött, kis szusszanásokkal vette a levegőt és vakítóan fehér mandzsettáját igazgatta. Megismerte rögtön, ahogy a nő belépett az ajtón, nagyon kedvelte, és ezen az érzésen semmit nem változatott a nő pocsék modora. - Tudja, asszonyom – szólt a pincér – volt egy pillanat rövid, hányattatott életemben, amikor én is író szerettem volna lenni. A nő ismét fölnézett, ezúttal meglepetten, végigjáratta szemét a gyereken, figyelte, ahogyan az a jegyzetfüzetével esetlenkedik, és összeszorult a szíve. – Kisfiam, nincs igazából nagy különbség, maga is én is ugyanabban utazunk … minden fontosat följegyzünk egy papírra.

Ebben a percben megérkezett az én ebédem, melyhez küldtek egy salátát, benne zöld leveleket, kék áfonyaszemeket, paradicsomot és kandírozott diót kevertek össze balzsamecettel meg olívaolajjal, és így gyönyörű volt, mint egy festmény és nem olyan ízű, mint egy festmény, hanem sokkal, sokkal finomabb. 

Tovább