Napfény Poszt - Stílus, művészet, társasági élet - Budapest napos oldala


Rózsaszín kacsamellsteak, citromtorta

2015. február 14. - napfényposzt

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. február 14.
citromtorta nyito01
         Éreztem, hogy az időt nem lehet tovább húzni, kiléptem a balkonajtón és kivittem magammal a könyveket, nem sokat csak néhányfélét, olyanokat, mint a Karenina Anna vagy a Sepsiszentgyörgyi Biennálé, és kitámasztottam az ajtót velük, hogy be ne lökődjön véletlenül, ki ne látná, hogy ilyesmire szükség van mindenképpen. Tehát ülök odakint a gyönyörű napsütésben, nagy dérrel dúrral tudok ülni a balkonon, és én láttam, látni véltem pontosabban, amit minden ember lát ilyenkor február közepén, hogy mára egy szívecskés történet volna időszerű.
        Tetszik tudni, hogy nem rajongom a hétköznapiért és az nem kifejezés, a kicsit szeretem és a boldogságot is, ezeket az örökkévalósággal mérik, de a szűket, a zártat, a behatároltat – ki nem állhatom. Hogy valami frisset szeretnék, aktuálisat a szerelemről, erre gondoltam, és meg is lett hamarosan, egy nő volt, szeretett. Nyíltan szeretett, nem titkolózott, hanem így és úgy szeretett, a nő szép volt, bőre finom, mint a szappanbuborék. Kegyesen uralkodott és dicsőn, a negyedik század végén vagy inkább közepén, rózsákkal díszített terített asztalai mellett fogadta látogatóit, és őközöttük volt ez a férfi, aki nem igaz, hogy álldogált a jelenlétében, hanem leült mellé, és én nem tudok erről a férfiről semmit, hogy hogyan csinálta, amit csinált, de valahogy mindent tudott, ami önmagáról vagy más férfiakról tudható. Férfinak lenni kompakt zárt rendszer. A férfi csodálkozott és kérdezett, nem bánva, hogy a kérdés a nem-tudásból (a tudomásul vett nem-tudásból) keletkezik, a férfi tudni akarta ezt a nőt. Boldogság és rémület egyazon szempárban, ilyen volt ez a férfi. Őszült és kedves volt a mosolya, melyet a nő látott legtöbbször, hiányból formált volt ez az ember, aki súlytalan beszélgetéseket folytatott a nővel a borult ég alatt, miközben a nő kissé idegenszerűen ejtett szavaival táplálkozott. Ott ült tehát az asztalnál és a nő szerette, ahogy ott ül, nem bánta, kezét gyöngéden fogta a kezében, puhán forgatta, csak játszott vele és láthatta a férfi, hogy nincs ebben igazán nagy gyakorlata, a nő édes, finom, szétáradó szerelmet érzett, de nem akarta álltatni a tömeget: fogalma sem volt, mit csinál konkrétan. Hogyhogy mit, mit mit(?), méltatlankodott az anyja, nem tudni kell, hanem érezni kell, s e kijelentés csak látszólag volt szerény, és kvadrált a Platónéval, aki a szerelemben a mindenség egyetlen célját az egység elérését látja, de ez a nő nem dőlt be az ilyen félrebeszéléseknek, mert nem voltak igazak, mintha a sebészi munkára, a testben megbúvó apró érrepedések összefoltozására mondaná valaki ugyanezt, hogy azt csak érezni kell, gondolta. Nyilván a negyedik század közepén nem ezt gondolta, de valami hasonló hasonlata lehetett, és abban biztos volt, hogy ez egy hülyeség, a szerelem nagyon is komplex, emberfeletti feladat. - Semmihez nem értek kevésbé, mint a szerelemhez - mondta. - Túl merész vagy – felelte erre az anyja, és szórakozottan elöblített két kanalat. 
       A Valentin-napra szánt menüről még nem is ejtettem szót eddig, nem ezt ették ott a negyedik századi terített asztalok mellett, ebben majdnem bizonyos vagyok. Annyiban függ össze az én történetemmel, hogy nem akartam szívecskéset, tavaly nagyon sok szívecskét találtam ki ebben a szakaszban és mára kifogytam belőlük. Inkább arra gondoltam, hogy a sárga citromkrém a beporcukrozott narancsszín rózsákkal illene az alkalomhoz, szépen is mutatna egy csoportképen; az ilyesmit valahogy el szoktam találni, tessék megnézni, odaajándékozom. Ha valaki ezt a menüt készíti el, s először a fokhagymás kakukkfüves vajban hirtelen kisütött kacsamellet kóstolja meg, amelyhez karamellizált répát gondoltam feladni, majd megfontoltan a desszertre tér rá, akkor valahol itt, a citromtorta elején érdemes vigyáznia, mert előfordulhat, hogy az örömhöz nagyon hasonló érzelem járja át váratlanul. Szóltam időben.

Tovább

Kedves Bajor Gizi! - levelek egy nőhöz, aki a színpadon valóságos életet teremtett

 Írta: Keresztesi Judit

Germán Tibor fül-orr-gégész, egyetemi tanár valahányszor korán ment el hazulról, s nem tudott a feleségével beszélni, üzeneteit ilyen apró versikébe foglalva hagyta Gizi asztalán:

Kilenctől féltízig a Jánosban 
imádom,
Féltíztől-féltizenegyig a Pajorban 
imádom,
féltizenegytől- egyóráig a Poliklinikán 
imádom,
egytől konzíliumokon
imádom,
s ha kocsira szüksége van, telefonálja meg
valamelyik helyre, ahol akkor éppen véletlenül
imádni fogom Magát.

DSC_9139Ebben a posztban eredetileg a Bajor Gizi Színészmúzeumot, mint vasárnapi programot szerettem volna tálalni az olvasónak, de valami félresikeredhetett a konyhában, és mikor az írás végére pontot tettem vissza kellett kullognom ide a bejárathoz, hogy az érkező vendéget figyelmeztessem. Úgy néz ki, hogy a cikk inkább könyvajánló lett. Ha muszáj, még mindig rendelhetünk pizzát. Tessék azért befáradni.

Az előtt jártam a Bajor Gizi színészmúzeumban, hogy januári szünetre ment volna, azt hiszem, nem sokat változtattak a berendezésen azóta, és ha igen, az sem nyugtalanítana engem, mert nem tárlatot akartam vezetni, hanem a villa lakóit láthatóvá tenni, nem kitömött állapotukban, hanem még abból az időből, amikor éltek. 

Tovább