Napfény Poszt - Stílus, művészet, társasági élet - Budapest napos oldala


Zöldségek á la grecque tojással és fűszeres szósszal, tárkonyos csirke, mini pavlovák, gránátalmával

2015. november 10. - napfényposzt

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. november 10.
habcsok granatalmanyito01
         Éreztem az utca sarkán, hogy elönti a nyugati szél a fasort, és végigsöpör a kátyúkon, megállapodik a nagy ruhaáruház kijáratánál, föltornyosítja a leveleket, és a férfi ott állt mellettem és azt mondta nekem, hogy nekiment valakinek a biciklijével, akinek eltört a lába. De nem a biciklikarambol közben tört el, hanem már előtte, és amikor ez az én barátom nekikoccant, a tündöklő, fehér gipszbe mártott boka kékes visszfénnyel ragyogott az utcai megvilágításban. Azt kérdeztem, hogy hogyan történhetett ez, ő pedig azt mesélte, hogy egy középkorú férfi akkora kalapban, mint egy szalmakazal igyekezett lefelé egy lépcsőn, és majdnem az utolsó pillanatban ugrott át a hajó korlátján, amikor az már éppen elszakadt volna a parttól. Az én barátom ekkor fölnézett, és elfintorította az orrát, aztán hátrahőkölt a meglepetéstől, mert egy hajósinas kiöntötte a vödörből a piszkos vizet, tisztát hozott, és nekilátott, hogy kisöpörje a fedélzetet. Az egyik kabinból ekkor kilépett egy nő, megérintette az inas karját, és mondott neki valamit, amit azonban a nagy zajban nem lehetett érteni, és a barátomat kíváncsiság öntötte el, hát ez meg micsoda, gondolta. A hajóskapitány a hajó fölső emeletén járt-kelt, langyos tejet ivott, és kis kókuszos mandulás kekszeket majszolt hozzá, és ahogy a barátom bámulta, a hajóskapitány megállt a bögrével kezében, nagy, finom ívekben feliratokat rajzolt egy lapra, aztán fölmutatta az előbbi nőnek, aki mellette állt most már, hogy rájöjjön a nő, hogy ha megfelelően viselkedne, a hajóskapitányt egykettőre kineveznék tengernagynak, vagy ilyesminek. A hajóskapitány aztán további langyos tejből merített inspirációt és újabb feliratokat mutatott föl a nőnek, akinek ezekre a szavakra elváltozott az arca, úgy villogott azon az arcon a harag, mint az igazgyöngy, és azt lehetett volna gondolni, hogy ütni fog, de nem, elővette a kis piperetükrét, és belenézett, hunyorgott is, a szemüvegét valahol a kabinjában hagyta. Aztán a barátom lendített egyet a biciklijén, és már csak annyi ideje maradt, hogy előrekapja a fejét és olvadozzon a látványtól, így ütötte el a törött lábú nőt. Nagyon restellte magát, és legszívesebben csak megölelte volna ezt a nőt engesztelésül, de aztán nagy meglepetésére a nő mentegetőzött, hogy minden az ő hibája, egyébként sem lett volna szabad lejönnie, ez még egy fekvőgipsz, mutatott a lábára, de valahol almatortát sütöttek, annak az illatát követve tévedt le a partra. A barátom pedig kénytelen volt annyival beérni, hogy meghívja uzsonnára ezt a nőt, és majdnem nem hitt a fülének, amikor amaz a meghívást elfogadta. A szemközti ház földszintjén hétköznapi salátát és csirkét ettek, a zöldségeket éppen hogy átmelegítették, koriandermagvakat szórtak a posírozó lébe és fehérbort öntöttek hozzá, ebben szelídítették meg a karfiolt és a többi zöldséget, hogy ne legyenek olyan katonásan, érdesen nyersek, és a salátát egy olyan szósszal öntötték le, amely mustár és kapribogyó igen egyszerű keveréke. A csirkét tárkonnyal sütötték össze, végül buborékokat, mini pavlovákat adtak fel, kókusszal és vaníliával ízesítetteket, és tetejükre gránátalmát halmoztak, hogy a friss, kissé savanyú íz megtörje a cukorhabot. És a barátom az uzsonna vége felé zavarában sapkákról és viharbiztos szobáról kezdett beszélni, és nagyokat nevetett, így ültek egymás mellett a törött lábú és a biciklista, és a barátom kétségbe esett, de úgy tett, mintha nem esett volna kétségbe; hogy ő teljességgel érthetően intelligens férfi, kenterbe ver itt bárkit, rokonszenves, nyílt egyéniség és így tovább. Persze, jobb volna, ha ezen fölül még egy édes pofa is volna… de nem akarna elkalandozni, mondta, szóval a nő hirtelen fölállt, aztán búcsú nélkül kibicegett az ajtón, és eltűnt a sötétben, és láttam, hogy a barátom már a cipőjét figyeli, láttam, hogy tanácstalan, és azt mondtam neki, hogy én nem értek ehhez az egészhez semmit. Csak annyit esetleg, hogy olyan, mint ha megtöltenék az ágyút az emberrel, aztán következne egy fülsiketítő dörrenés, és az ember hátsó rézsútos mély kartartásban szállna fölfelé, és a ballisztikus görbe csúcspontján kiegyenesedne, és mosolyt szórna, meg csókot dobálna és fejjel lefelé jövet az ember látná, hogy nem jó felé jön, de még mindig mosolyt szórna, és aztán hangtalanul összetörné magát a kerítés mögött a farakáson. S miután később összeforrtak az alkatrészei, már kétszer is meggondolja az ember, hogy mosolyt szórjon meg csókokat. De szerintem, ha nem rémül halálra egy kicsit az ember mind ahányszor beszélnie kell egy ilyesvalakivel, mint ez a nő volt, akkor meg egészen biztos, hogy nem az az illető számára az igazi. És ő mondta, hogy ez meg milyen egy nem európai fogalmazás, és én mondtam, hogy már hogyne lenne az én fogalmazásom európai.

Tovább

Gnocchi chorizoval és cukkínivel, mandarintorta

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. november 2.
mandarintorta nyito01
         Elmesélem úgy, ahogyan történt. Az étterem tulajdonosa kiirtotta az éttermet az étteremből, és a belsőt a polgári otthon melegével árasztotta el, és nem készült el teljesen, de megnyitott szombaton. A helyiség lassan megtelt élettel, jelmezekbe öltözött nők és férfiak hajladoztak a szépen berendezett szobában, mely így nemcsak a mennyezetről alácsüngő lámpák fényétől ragyogott, hanem az ide-oda mozgó poharaktól s főleg a négy pár szemüveglencsétől, melyek a puncs körül tolongtak, és érdeklődve figyelték a tálban lebegő jeget. Csöngettek. Az ajtóban egy fiatalember tűnt föl bőrig ázva, ruhájának apró redőiből csurgott a víz, cipője valóban lyukas volt, a sarka pedig félretaposott. Egyik talpáról a másikra állt, mint a kacsa, ballábas cipőjének foszlányai közül előkandikált sötét, csíkos harisnyája. Esős ősznek volt öltözve vagy, ahogy mondta, november elejének, s ez az átkozott kreatúra úgy festett elnyűtt ruhájában, felöltő nélkül, gyűrötten, mint aki vízbefulladt. Az étteremtulajdonos elismerően pillantott a jelmezre, majd az étterem belseje felé intett, a pszichológia tudományok doktora pedig mint egy vízesés haladt át az asztalok között, és barátságosan üdvözölte a vendégeket.
        A szoba sarkába állított asztalt ültük körül, november eleje szemben velem, tőlem jobbra a kalóz, balra a Denevérember. Ilyen szűk helyen elkerülhetetlen, hogy össze ne érjenek a lábak, nem kell sok, hogy a térdek találkozzanak, s úgy maradjanak. A Denevérember nem akart kikezdeni a kalózzal, de azért szóvá tette, hogy az első gyenge térdkoccanás után amaz kissé eltolta székét az asztaltól, s keresztbe vetette a lábát, jelezve, hogy szó sem lehet semmiféle asztal alatti tapogatásról. Egy párt pillantottam meg ekkor, az egyik lámpa fényének záporában álltak, és mintha valamiféle szalontáncba akartak volna kezdeni, de csak a férfi hajolt közelebb, és a szép arany keretben álldogáló nőnek suttogta el, mi minden történt vele aznap, a nő pedig minden mozdulatával a férfi apró ráncait simogatta ki.
       Már hajnalodott,  amikor egy medve és egy nyúl lépett a büféasztalhoz. Bort töltöttek maguknak, a nyúl kitett az asztalra egy nikkelezett órát, úgy tűnt, mintha határidőre akarna mindent megenni, aztán elpanaszolta, hogy nincs étvágya, a hús üli meg a gyomrát, és hogy szed valamiféle probiotikumot, attól meg a háta fáj, nem tudja mi lesz, majd harapdálni kezdte a vajas tésztákat, melyekre finom halmokat emeltem karamellizált hagymából és szardellahúsból, aztán olívabogyóval világítottam ki őket. A medve közben beleevett egy kanállal a gnocchiba, amelyet cukkínivel és chorizoval sütöttem össze, és amikor a falatot lenyelte, elvette az öblös kínáló tálat az asztalról, az ölébe ültette, és befalta mohón az ételt, leette a bundáját a lével, és amikor elfogyott a gnocchi, már érezte, hogy a nyúl szemrehányóan nézi, hogy megint úgy eszik, ahogy egy rendes medve nem eszik, még jó, hogy addigra jóllakott, mert ez a tekintet mindig elvette az étvágyát. A nyúl langyos kávét töltött magának, és udvariasságból elvett néhány gyümölcsöt, de aztán meggondolta magát, és a mandarintorta mellett döntött, kiskanállal gyöngéden fölkopogtatta az égetett cukrot, azután nagyokat merített a kardamomos tésztába tölött mandarinkrémből. 

Tovább

Sültsütőtök-krémleves, forró gombás-brokkolis szendvics és édesburgonyatorta

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. október 25.
edesburgonyatorta nyito01
          A férfi kedvelte a zöldségeket, örömét lelte bennük egyenként is, általában is. Részint a teremtés finomodásának tekintette őket, ilyen értelemben a karfiolt a káposzta egyetemet végzett változatának például, de egyébként sem volt semmi idegen tőle, ami isteni, a női vádlik pláne, ebben a katolikusokkal nem értett egyet. Amivel indirekte koránt sem állította, hogy vele az Úristen mindenben azonosítaná magát. A férfi az áruház zöldségrészlegén bolyongott, ekkor lett figyelmes egy nőre, aki ideje legnagyobb részében pizzafutár volt, másodállásban pedig szobafestő. Nem jól mondom, a nő szabad bölcsészetből szerzett diplomát korábban, aztán lett csak pizzafutár, és másodállásban szobafestő, és most meg itt rótta a köröket a halmokba rendezett almák és krumplik között. Kantáros nadrágot viselt, amelyet festékfoltok borítottak, a középső, nagy kenguruzsebben parafa dugóra szerelt horog lapult, meg egy darab mocskos spárga, egy kutyafog és néhány kulcs, melyek tudomása szerint egy zárba se illettek bele. A női szemöldök kecses íve egy fiatal arcot csempészett a térbe, az orr kemény vonala pedig valami klasszicitást adott, időtlenséget. Duzzadó, kecses időtlenség volt ott jelen, vagyis minden, a gazdagság tehát tényleges, a férfi legalábbis így látta. A nő egy bevásárlókocsit taszigált maga előtt, indulatosan nézte a zöldségeket, utálta őket, úgy beszélt hozzájuk, mint közeli ismerősökhöz, na, ti rohadékok, mormogta. Aztán elvett egy sütőtököt, pofon legyintette, és dünnyögött hozzá, hol van az a szemét padlizsán haverod, kérdezte, közben tekintetét körbejártatta a közeli ládákon, nyilván arra az esetre keresve megoldást, ha a tök hallgat.
         A férfi megfogott egy padlizsánt, és átnyújtotta a gondola felett. A nő elmosolyodott, és a férfi akkor azt mondta, hogy másként fésült hajjal és finom ruhákban a nőnek nagy sikere volna. A nő erre azt válaszolta, hogy őneki ebben a ruhában is akkora sikere van, hogy több már talán kezelhetetlen lenne. Hogy eljönne-e vele a hajójára, kérdezte a férfi aztán, ha lenne hajója, tette hozzá szigorúan, de a nő azt válaszolta, hogy nem is tudja, tulajdonképpen még soha senki nem vitte el hajón, mármint úgy, hogy aztán vissza is akarta volna hozni a partra.
         A férfi ekkor fölajánlotta, hogy összeszedi a nőnek a zöldségeket, amelyekre szüksége van, ha az elmondja, hogy mit tenne velük legszívesebben, és a nő mondta, hogy talán megfőzné azt a sültsütőtök-levest, amelyet, ahogyan a neve is elárulja, sütni kell javarészt, inkább mint főzni, lassan szabad csak összeolvasztani a szalonna, kakukkfű, paprika és hagymák aromáit, s aztán egy gyors mozdulattal krémmé keverni őket a húslevessel. S ha már megkérdezte a férfi, akkor biztosan brokkolit és gombát párolna meg, fokhagymás vajon, és tenne ebből a raguból egy pirított kenyérszeletre, melyet fetasajttal hintene meg, s ehhez bizony meleg, édesköménnyel fűszerezett salátát adna fel. Az édesburgonyából egy tortát sütne le, talán egy citromosat, olyasfajtát, amelyik nem túl édes. S azután mézes vajat tálalna hozzá, és a férfi nem tudta elképzelni, hogy miért nem inkább ezzel foglalkozik a nő a szobafestés helyett. De amaz mondta neki, hogy ő a nő egy új útját mutatja meg, értelemszerűen egy olyat, amelyen csak ő jár, és a férfinek fogalma sem volt arról, hogy a nő mit ért ezen pontosan, de emiatt például nem aggódott egyáltalán.

Tovább

Kagyló fokhagymás fehérboros szószban, mini diós rétes

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná
2015. október 11.
kagylo nyito01
          Határozott mozdulattal benyitott a kert kapuján. Az udvaron aranyszínű őszi napfény ragyogott, a sugarak lefolytak a bokrok és virágok szárain, a levelek pedig úgy csillogtak a napsütésben, mintha vajjal kenték volna be valamennyit. Végighaladt a terméskövekkel kirajzolt utacskán a kopogás felé, amely valahonnan a ház háta mögül szállt föl. Az út egyenesen vezetett a fák között, aztán egy kunkorral a hátsó veranda felé fordult, ahol az asszony egy karosszékben ült, előtte egy zsámoly, a zsámolyon írógép, az asszony térdeit enyhén szétvetve hevesen ütötte a kis gép billentyűit, aztán kihúzta a papírlapot, ráhelyezte a többire, melyek a karosszék mellé állított ládán rendetlenül tornyosultak, egy porcelán ludat tett a kazal tetejére nehezéknek, s csak ekkor nézett föl. Nagyon szerette, ahogyan ez az asszony ránéz. Látta, hogy látja őt és kedvét leli benne, látja a ruháját, a haját, látja a cipőjét, a gondolatait, olyannak látja, amilyennek mindenkinek láttatni akarta magát. Az asszony most fölnyalábolta a teleírt oldalakat, hogy összerendeződjenek gyengéden a láda falapjához ütötte őket, majd a kéziratot odanyújtotta a nőnek és megkérte, hogy tegye át arra a kerekfedelű asztalkára, amelyen az üvegpoharak csilingelve koccantak össze, valahányszor az utca végéből fölhangzó, hegyomlásra emlékeztető zaj megrázta a verandát. – Ez gyönyörű és titokzatos. – jegyezte meg a nő a dübörgés hallatán. – Ugye? – felelte az asszony – és nekem olyan szerencsém van, hogy ezen a szépséges környéken lakom. – Az Istenért, üljön le, kérem. – szólt rá ekkor a nőre, aki keresett egy széket, elhelyezkedett, és a délután hátralévő részét azzal töltötték, hogy puhán kérdeztek és válaszoltak, életről és halálról… hogy szobafestők jártak itt, mesélte az asszony. Aztán, hogy Marcel Raymond álarcban kereng a költészet körül, meg, hogy elakadt most, egy új problémán töpreng, igen különös dolog ez, ezerszer próbálta elképzelni az egyik szereplőjét kiabálás közben, de nem sikerült. A férfiarc ellenáll neki, szomorúságot sugároz felé, és nem sikerül ezt a szájat képzelőerejének legmegátalkodottabb igyekezetével sem arra kényszeríteni, hogy olyan szavak jöjjenek ki rajta, amelyek bántanának, nem tudja a férfit a gyűlölet fintorával eltorzítani. Az arc leküzdhetetlenül ellenáll képzelőerejének. - Mit tehetek én? – nézett föl a nő. - Nem kell tennie semmit, szívem, csak elmeséltem – mondta az asszony – ha mindenről volna magának is véleménye, soha semminek nem érnénk a végére.
         Kevéssel múlt el hat óra, már csaknem beesteledett. A verandáról nyíló nagyebédlőben vacsorához kezdtek teríteni, asztalból egy volt, tizenkét személyre, kintről látni lehetett, hogy miközben a bentiek szótlanul hordják a tányérok, villák és késféleségek minden fajtáját, valaki csendes lelkesültségtől eltelve igazgatja az asztal közepén álló csokrokat és az asztalkendőkből kis háromszögeket hajtogat. Az asszony fölemelkedett a karosszékből, az ebédlő felé indult, a nő követte, lassan haladtak egymás mellett, az asszony rápillantott: - Ön nem független, de uralkodó – mondta. - Ki fölött? – kérdezte a nő lemondóan. - Kisfiam, önnek egyetlen szavába kerülne, és a Gellért-hegy mindenestül Pestre vándorolna le. A nő bólintott, de nem felelt, csak odalépett az asztalhoz, amelyen az általa keresett fölirat a környező, halvány fényeket magába nyelő, mindent elborító félhomályban alig volt látható. Ekkor valaki egyenként meggyújtotta a nehéz karokon ringó gyertyákat, s a helyiséget kisvártatva meleg, sárga fény világította be. A kagylót öblös tálakban tették asztalra, a héjakat fokhagymás, fehérboros szószban nyitották meg, hozzájuk friss kenyeret adtak. Előételnek olvasztott camembert és zellerszálakat szolgáltak föl, végül puha, vékonyra sodort, rummal és fahéjjal fűszerezett dióval megtöltött apró réteseket kínáltak a feketekávé mellé.

Tovább

Narancsos csirke oregánóval, gyömbérkuglóf

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
gyombereskuglof nyito01
         Lassan ült föl. Lábaival megtámasztotta magát, két keze úgy lógott behajtott térdén, mint két ernyedt uszony… Amikor a párnára nézett, látta, hogy a verejték kirajzolta arcának körvonalait ott, ahol előbb feküdt. Álmában emberek hajladoztak körülötte a sötétben, párok keringtek körbe-körbe, egyik kezük szabadon, a másikkal a táncosuk nyakába kapaszkodtak, arcukat egymás arcához szorították, mintha egymás lélegzetét itták volna. Egy asszony állt a terem ablakában, figyelte, amint odakint egy női ing hull alá a fölső emeletről, aztán a felfelé törő huzat a ruhadarabot egy pillanatra megállította az ablak előtt, a blúz széttárta karját, és az asszony hirtelen mozdulattal előrenyúlt, gallérjánál fogva megragadta az inget és magához szorította, mintha egyes egyedül ebben az ingben lakozna a Szentlélek. Hirtelen valaki berúgta a szoba ajtaját. Az illetőnek volt még ideje célozni, de az asszony egy dobbantással ellökte magát az ablakkerettől, és fejjel előre beúszott a mély éjszakába, aztán le a sárguló orgonabokrok és virágzó dáliák közé, földet érve puha bukfencet vetett, és fölegyenesedett… gyakran felébresztette ez a kép.
         Többé-kevésbé elhatározta, hogy föláll az ágyról. Óvatosan, tapogatózva ment ki a sötétben, a konyhába csak a redőny apró résein át folyt be egy kis bágyadt fény, mely hajszálvékony, sárga vonalakkal vonta be az asztalt. A ház mellett elhajtó autók kerekeinek lágy, dallamos klaffogása hallatszott, a motorok ritmikus surrogása… és a szomszédból megint az a dal, mint a dagály… cry me a freaking river dünnyögte egy férfi érdekes, magas hangon. Állt egy percig a félhomályban, aztán kinyitotta az ablakokat, arcát megpaskolta az őszi levegő. Életében harmadszor fordult elő, hogy nem tudta kiszámítani, mi fog történni vele. A kártyaasztalok jutottak eszébe, melyek mellett fegyelmezetlenül viselkedett általában, nevetgéléssel zavarta a tanítást, az óra alatt evett és fecsegett is állandóan, konkrétan bárkivel, de így éppen ettől az asszonytól tanulta meg, amit álmából riasztva is tudott: jól játszani, és elegánsan nyerni és veszíteni, és nem foglalkoztatta most, mások hogyan szokták, ő így gyászolt. Borsot, gyömbért, narancsot vett elő. A mélyfényű, karamellszín gyömbérkenyeret friss törött feketeborssal és kandírozott gyömbérrel fűszerezte, a csirkecombokhoz oregánót és narancsot adott, és előételként szőlőt és lágy brie sajtot szolgált föl, melyek mellé kandírozott gyömbért és fekete olívabogyót tett az asztalra.

Tovább

Lazacos szendvics kelkáposztás-citromos zöldkrémmel, áfonyás kenyér, füstölt szalonnába tekert sárgadinnye

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. szeptember 27.
kelkaposzta peszto nyito01
         Hol is tartottam. Ott, hogy szórványosan és kíméletesen esett, ritkán látunk ennyi vizet külön-külön, a rádió is bemondta, és ha nem mondta volna be, akkor is tudnám, mert a mellékhelyiség plafonjából csordogált a víz a műgonddal odaigazított edényekbe egészen addig, amíg a plafon nem bírta tovább, és elkövette azt a bárdolatlanságot, hogy leszakadt. Az alsó szomszéd, hogy él, neszezéssel jelezte, időnként bekapcsolt egy robotgépet vagy hajszárítót, majd a flex következett, a fémes visongás nem hallatszott hosszan, csak, amíg a férfi megszabadult a virágládákat elengedni nem akaró szegecsektől. A nyitott erkélyajtó mellé állított ágyon írtam, alig néhány méterre a flextől légvonalban, elmélyülten figyeltem, amint az ujjaimon keresztül érzelmek kerülnek a papírra, helyesen szólva az érzelmek a billentyűkre hullottak puhán, ott változtak szavakká. És hogy vajon milyen történetté állhatnának össze ezek a szavak most, azon gondolkodtam, amely elmondaná a változást, az én megváltozásomat, amely kérlelhetetlenül ment végbe az idő alatt, míg nem találkoztunk. S ekkor a következő mondatok jutottak eszembe:
         A nő megállított egy taxit, és megadta a sofőrnek a másik nő címét, Kopernikusz utca. Fél tíz volt. Hátraült, magára húzta az ajtót, és amikor a sofőr megjegyezte, hogy esik, a nő anélkül, hogy válaszolt volna, intett a fejével, hogy nem akar beszélgetni. A Kopernikusz utcai ház grandiózus ajtaján belépve fölsietett a másik nő lakásáig a harmadik emeletre, kulcsot vett elő, így érkezett meg a tágas nappaliba, amely ebédlőként is szolgált. Rendetlenség fogadta, minden tele volt süteménymaradékkal, még a tányérok is. A nő végigsétált a lakáson, benézett a szobácskákba, púderdoboz volt a vécépapír-tartóban, egy pár felemás, kockás gyapjúzokni a villanysütőben. Egy idegen, alsónadrágos férfi visszaadta a szabadságát egy ismeretlen kutyának, mely az almáriumban rekedt, aztán elnyomott egy cigarettacsikket. A nő benyitott a dolgozószobába, a másik nő fölnézett, majd ismét az íróasztalára fordította figyelmét. Ott feküdt az új kézirat egy példánya. Az utolsó fejezetnél volt nyitva, a másik nő most azt olvasta el, közben némán mozgott az ajka.
         Az egyik nő, lehet mondani, jól ismerte ezt a másikat, a törvényeit, a nyelvét egyfelől úgy érezte, nagyon jól érti, és, ebben talán még nem volt hiúság. Megállapította, hogy ők ketten meglehetősen különböznek egymástól. Konkrétan: mindenestül. Mint két tojás, úgy különböznek. Saját másságát látta abban is, ahogyan odalépett az asztalhoz és föltette a kérdést, amelyben egyébiránt már benne volt a válasz, hogy – Csillagom, mi a bánat van? Emez egy pillanatig szépen, szigorúan hallgatott, aztán egykedvűen nézett föl: - Még nincs bánat. – mondta. A másik azt gondolta, hogy ezt nem kommentálja, de en passant mégis megjegyezte, hogy az ember ír… érthető. Kialvatlan, nem mosdik, nem eszik, rendben, női erő, matrónák, idő és fájdalom kontinuuma, oké, de hát – mondta - téged izgalomba hoz ez az egész rohadt dráma, ahogy a papírba ömlő erőd… meg egyáltalán a sorok egymásutánja fölajzz, látni a növést betűről, betűre, tudom, hogy a testedből növelted, minden szava ismerős, a győzelem és megalkuvás szeglete, és büszkén simítasz végig a nyomtatott lapokon… Elhallgatott. A másikat mindig meglepte, hogy ez akkor is fogalmaz, ha az önkívületig haragszik. – De a tested. Nézd azt is, mit akar a tested. – fejezte be. - A testem? A testem egy idióta. Láttad már valaha, hogy megy föl egy létrán? – kérdezte emez bosszúsan. Aztán mégis fölállt az asztaltól, és kisomfordált a konyhába, ahol az előbbi férfi már utcai ruhában rendezkedett. Amikor a nők megjelentek, a férfi zavarában magyarázkodni kezdett, hogy jött valakivel, és véletlenül itt aludt, Peternek hívták és tanított valahol, folytonosan mutogatott, puffadt, gömölykés keze volt, az ujjai, akár a kolbászkák, mégis röpködött a keze, mindene nehézkesnek, durvának tetszett – a keze mozgása, a tekintete meg az esze, ezek voltak a kivételek.
         A nappaliban maradtak hárman és beszélgettek, és szoroztak és osztottak, majd átmentek a szemközti fűszereshez, Bartek úrhoz, aki odaadott mindent, amire szükségük volt és sok más olyat is, amire nem, s aztán ott ültek megint a konyhában az asztalnál, és az ernyős lámpa fényében a férfi és a nők valami uzsonnaféle készítéséhez fogtak. A férfi korsószám itta a sört és nevetgélt, és esetlen ujjacskáival darabolta a fokhagymát, meg keverte habosra a cukrot és a vajat, aztán lazacos szendvicset ettek, amelyben a vastag, fehér krémsajtrétegen frissen sült lazachús pihent, és amelynek tetejére egy kelkáposztás-citromos zöldkrémet terítettek. Hozzá apró sárgadinnyefalatokat tekertek füstölt szalonnába, és legvégül egy fehér csokoládéval fűszerezett áfonyás kenyér következett, amelynek tetejét cukros vaníliamázzal vonták be.

Tovább

Körtés kéksajtos szendvics

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. november 9.
kortes keksajtos nyito02
         Az asztal hosszú volt és aránytalanul keskeny. Angol filmeken látni ilyet. Egyik végében ült a ház asszonya, a másikban az ura, az asztalon gyertyával világítottak, az aranyszegélyű, csontszínű porcelán tányérok mellett kis névjegykártyák jelezték a vacsoravendégek helyét. A kártyák is csontszínűek voltak, s az aranyszegély ugyanolyan enyhe ívben keretezte a kartonlapokat, mint a tányérok szélein körbefutó girland. A meghívó aznap reggel érkezett, a nő nem akarta átvenni, nem akart eljönni, tudni sem akart semmiről, hónapok óta nem járt ilyen helyen, akkor kikapott egy asztalszomszédot, aki annyit értett a humorhoz, mint Iván Karamazov és különösen olyan pillanatokban savanyodott be, ha valaki félbeszakította. Enyhe nyomásra ült most ennél az asztalnál mégis, a többiek erősködtek: te jóságos atyaúristen az égben, ezektől kapsz vacsorameghívást és csak állsz itt. Az igaz, hogy a háziak gondosan tervezték meg a menüt azon a múltkori helyen, hors d’oeuvre, hideg fogas, steak, sajt, gyümölcs, végül háromféle torta és eszpresszó következett, de a nő akkor is érezte, hogy ez most más, és ha itt megjelenik ez lesz: baj.

Alighogy helyet foglaltak a vacsoravendégek, nyikorogva kitárult az ebédlő nehéz tölgyfa ajtaja. Mindenki kíváncsian fordult a hang irányába, a hátul ülők a nyakukat meregették, szerették volna már megpillantani az előétel apró tálcácskáit, de csak két termetes tál közeledett, az egyik az asztal egyik végében, a másik a másikban állapodott meg. – Tessék, tessék – kínálta a háziasszony a nőt, aki balkéz felől, mellette kapott helyet. – Nem hordatjuk körül, csak úgy magyarosan szedjenek, gondoltuk, így jobban fog esni maguknak. A nő hitetlenkedve merített egy kanállal a híg lére eresztett borjúpörköltből, majd továbbadta, most vette észre csak, hogy két másik tál is előkerült időközben, csipetke volt bennük, kénytelen volt abból is kérni egy falatot. A kifinomultabb ízekre előkészült társaság hitetlenkedve bámulta a pörköltet, némelyikük arcszíne zöldre változott, így egyébként szépen harmonizáltak az uborkasalátával, amelyet kis porcióba rendezve, óriási ezüsttálcákról osztottak most a pincérek. – Hm – nyugtázta a történteket egy francia tanár. A tál csigalassúsággal haladt, majd amikor elért mindenkihez, akadozva elindult a beszélgetés is, többnyire arról, hogy a hors d’oeuvre minden bizonnyal kimarad, de, ami a vacsora hátralévő részeit illeti, még nem szabad elveszíteni a reményt. Kisvártatva leszedték a pörköltes-csipetkés terítéket, majd nyílt az ajtó, belépett két pincér, kezükben nehéz, kerek tányérokat egyensúlyoztak. Túrós csusza volt, szalonnával. – Mi a…– gondolta a nő. – Ezt bizonyára szeretik – fuvolázta, ezúttal a ház ura – mi édesen szoktuk enni, de gondoltuk, maguknak így jobban ízlik. Így olyan magyaros. 

– C’est ça. – szólalt meg ekkor egy író franciául – Permettez moi, monsieur, de vous passer le plat. – mondta, s átnyújtotta a tálat a mellette ülő magyar tanárnak, anélkül, hogy vett volna belőle. 
– Avec le plus grand plaisir, cher ami. – válaszolta a szomszéd, kivett egy kocka csuszát, a többit továbbadta.
– Je n’aime rien autant que le toureauche tchoussa. – mondta erre a nő, a túrós csusza szót franciásan hangsúlyozva. Ettől aztán mindenki szárnyra kapott és átváltott franciára, volt, aki valóban beszélte ezt a nyelvet, mások azonban csak a Flight of the Conchords Foux du Fafa dalából idéztek, a nő a tanuljunk könnyen gyorsan franciául első leckéjét mondta föl, mert annál tovább még életében nem jutott. A könnyed, értelmetlen idegen beszéd finoman vert auvergne-i csipkét font a túrós csusza tál fölé. A ház ura enyhén vállat vont, úgy döntött, részt vesz ő is a beszélgetésben, majd odafordult a mellette ülő matematikushoz: 
– Sprechen Sie oft französisch unter sich? 
– Mit mond? – nézett a matematikus a nőre. 
– Hogy gyakran beszélünk-e magunk közt franciául? 
A matematikus lenyelt egy villára való túrós csuszát, mert ő ennél a fogásnál nem zavartatta magát, a háziúr felé fordult, és legelbűvölőbb mosolyával jelentette ki: – Nix dájcs.

Lefelé ballagtak a hegyről és azt mondták, hogy megvesznek éhen, de valami jót akarnának enni. A nő mondta, vagyis én mondtam erre, hogy följöhetnek egy körtés szendvicsre, de nem érdekel, le kell fényképeznem, miközben készül, mert el vagyok maradva a bloggal. A társaság érzelmeit ez a bejelentés sehogyan sem érintette, én pedig azt tudom elmondani erről a szendvicsről, hogy fotói sötétben készültek, ezért elnézést kérek, cserébe azonban a fogás hozza egy hors d’oeuvre színvonalát, benne a balzsamecettel meghintett hagymás zöld levelek íze csillapítja le a prosciutto, csirkemell, kéksajt és körte együttes markáns ízeit. 

Tovább

Sós, körtés-káposztás hasé

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. október 23.
kortesoszi nyito02
- Minden ujjad megvan, nem látom okát a késlekedésnek, kezdjél szépen írni. – szólt a kiadó vezetője szórakozottan. A székében ült, finoman ringatta magát előbb balra, majd jobbra dőlt, nem nagyon érdekeltem, csak úgy, beszélt hozzám megszokásból. - Fogalmazz kereken, személyesen, érezzem úgy, mintha nekem találtad volna ki. És ne kend el a végét azt nem szeretem. Legyen fináléja, lyukadj ki valahová és ne úgy, mint múltkor, nem kell bonyolultan, az époszfragment az nem egy szó kisfiam. Még én sem értem, passzíve sem, mindenki ideges lesz az ilyesmitől. Szóval írjál par excellence, de azért normálisan.
– Van egy Genezis történetem. – mondtam. 
– Abban almák vannak, ha nem tévedek. – jegyezte meg. 
– Alma, körte, nem mindegy?
– Írjál inkább körtéset. Körtés recepthez körtés történet jár, amikor egy almás recepted jelenik meg, akkor majd beszélhetsz almákról, szerintem logikus ez így. – mutatott egyik ujjával az ajtó irányába.
A hallban álló zongorán leütöttem egy gé hangot, majd egy ef-et, aztán végigszaladtak az ujjaim a billentyűkön, de csak a fehéreken, a feketéket nem is érintettem. Nagyjából ez volt a gyakorlás az elmúlt hónapban, plusz az otthoni hangszerről letöröltem a port, nem tudom, az számít-e. Körtés történet, körtés történet, hogy mit csináltam főzés közben. Semmit nem csináltam, főzés közben főz az ember, ebben drámára találni nem nagyon lehet. Valahonnan a fülemben ragadt egy dal, úgy emlékszem, azt dúdolgattam, közben nő-férfi történeteket találtam ki a könyvemhez, amelyekben a nő puhán, kevés fordulattal, korszellemre nem ügyelve egyszerűen csak boldoggá teszi a férfit. Egy őszi bisztrómenü főétele volt a körtés-káposztás hasé, ebből küldtem el egyet ajándékba; ebben a körtét friss zsályával összesütött kolbásszal töltöttem meg, a káposztába pedig borókabogyót törtem, és így alakult ki az az íz, ami miatt a kiadó magához rendelt. Ez a hasé nem igazi hasé, nem vajas tésztával készül, hanem gyúrtam hozzá egy olyan foglalatot, amely megsütve ropog. Másodszor is nagy volt a kísértés, de végül nem kevertem a káposztához a tölteléket, amely a körtékben már nem fért el. Így az, ezúttal nem nyomta el az üde, édes-savanyú ízt, amely a körtés-paprikás-zsályás aromát olyan nagyszerűen kiegészíti.

Tovább

Cukkiniszuflé

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. október 9.
cukkiniszufle nyito01         Legtöbbször bólintok, elmosolyodom és valami másra terelem a szót, de most, most a csésze mellé óvatlanul letettem a kiskanalat, és azt feleltem: kétszer. Reggel egy turmixot és később, valami bonyolultabbat. - Jó, de mikor eszel? - kérdezte. - Reggel - ismételtem meg - és koradélután egy menüt, ez amolyan kiszámított… - De mikor eszel? Rámosolyogtam, nem érdekes – mondtam. – Jól vagytok? – kérdeztem. Egy nagyon rövid novella után kezdtem kutatni a gondolataimban ma estére, és eszembe is jutott egy férfi, aki palacsintát sütött reggelire, rárendezett egy marék áfonyát és mézet tett mellé. A nő egy finom mozdulattal átnyúlt a pult fölött, a szoknyája szegélye meglibben. Később, az udvaron a férfi kezeit az ő kis kezeibe fogta és úgy melengette a meggémberedett ujjakat. A férfi a szobában képeslapot rajzolt neki, egy fa és azt hiszem, egy lila madár, talán egy pinty lehetett az elején. A nap végén egymásra néztek és kérdezték, hogy most mi legyen velünk? Üljünk itt hosszan és szóljunk, ha a másiknak valami beragadt a fogai közé és meséljünk történeteket. Így is lett. Nem bánták, ha kétszer hallottak valamit, arra gondoltak, szeretik, ahogyan a másik meséli ezt a történetet. A férfi holtfáradt volt, a nő leült, ölébe vette a lábát és kifűzte a cipőjét, a férfi pedig fölvette azt az apró-mintás ingét, amelyikben a nő olyan szépnek látta.
         Amikor a megbeszélésről hazaértem, már csak azt tudtam tenni, mint amit nagyanyám, ha nem volt a kamrában semmi. - Nincs itthon semmi - mondta - csak egy kis cukkiniszuflé lesz csillagom, meg kacsa, karamellizált répával és körtés csokoládés lávatorta. Nagyanyám tudott menüt komponálni, az ilyen adottság úgy látszik, generációt ugrik, és a nagy orr is, ugyanúgy. Az én szuflém ezúttal nem jött föl olyan szépen, de belül bolti, garantálhatom; könnyű, finom illatú és a szó legnemesebb értelmében zöldséges.

Tovább

Babkrémes, gránátalmás, kelbimbós szendvics

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. október 5.

kelbimbos babkrem nyito03

         Augusztusban fölolvastam egy szöveget ebéd után, azt, amelyiket egy nő, különösebb központozás nélkül egy szuszra mondott el még sokkal korábban. Nem olvasok föl ebédeken általában, sőt egyáltalán nem olvasok föl, ha jobban meggondolom, de most elővettem ezt az ezüst könyvet, a Vita Nuova-t, mert friss élmény volt az a részlet, amelyikben arról beszél a nő, hogy Vladimir kimegy a folyosóra, és aztán megint megjelenik az ablakban és meg van öregedve, csorba mosollyal fogja a horgászfelszerelést s így szól… „Mit tegyünk? Gyerünk horgászni… Én veszek magamnak egy papucsot amire anyácska két cicát hímez nekem… 
Az uram felállt (
meséli a nő) és azt mondta… Vladimirek akarja hallani a legszebb anekdotát Frau Pollak von Parneggről?... Szóval egy reggel Pollak úr nem jelent meg a reggelinél… és az ebédnél sem így aztán keresték az egész kastélyban és csak késő délután találták meg a hálószobájában ott feküdt holtan az ágya alatt… Frau Pollack von Parnegg összehívta a hálószobába az összes szobalányt felemelte az ágytakarót széles mozdulattal az ágy alatt fekvő halott férjére mutatott és az mondta a szobalányoknak… Hát így takaríttok ti kurvák! Ezt mondta Frau Pollak… de amikor Bécsbe bevonult Hitler akkor kiugrott az ablakon… Vladimirek az a papucs amit majd az anyukája vesz magának legyen szürke és piros meg fekete fonallal hímezze rá a cicákat…"
Szükségem volt egy olyan szabadnapra, amelyiken úgy teszek, mintha én írnék történetet, így lett ez a bejegyzés történet a történetben, ezzel utazom megúszásra. Az igaz azonban, hogy a felolvasás napján egy szép kelbimbós szendvicset ettünk, amelyet hívhatunk pizzának is, ha nagyon szeretnénk, akkor ez egy gyönyörű pizza, amelyen úgy keveredik a kissé kesernyés íz a savanyúval, az éppen csak fokhagymás babkrémé az enyhén mézes gránátalmáéval, hogy nyomot hagy az emlékezetben, nem tehet róla, napokon át vágyakozik utána az ember. Lesütöttem az alaptésztát, erre simítottam egy fehérbab-krémet, s csak ezután került föl a feltét, a sült kelbimbó, az édes kesu és a gránátalma magvak. A húsnélküli szendvicsek közül ennél még nekem nem ízlett jobban egy sem, de talán abszolút értékben is ez a legfinomabb szendvics, amit valaha megkóstoltam.

Tovább

Mogyoróvajas keksz

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 29.
mogyorovajas keksz nyito03
         Hátát egy fa törzsének vetve várakozott, nem aggódott és nem is érdeklődött semmi iránt különösebben, csak elütötte az időt, mely akkor hosszúnak tűnt, mint egy ebéd nélküli vasárnap. Egy lányt figyelt, aki James Joyce-t olvasott, az Ifjúkori önarcképet, az egy nehéz olvasmány, és emlékezett rá, hogy amikor tizenhat évesen bevitték a kórházba és még aznap délután a műtőben meghalt, agyba-főbe verték, a talpát is addig ütötték, hogy a kiserkent vér a műtő zöld kövét beborította, fölébredt, visszajött, mondta a műtős fiú, és nem kellett tepsiben kigurítani, ezt is a műtős újságolta így, lelkendezve. Egyszóval újra itt volt, de nem ugyanúgy értette már a dolgokat, mint előtte, hanem másként, minden egyszerűbb lett és fontosabb, de nem jobb vagy rosszabb, hanem teljesen más, mint korábban. Aztán fölkerült, egy emelettel föntebb egy egyágyas szobába, a főorvos mindennap bejött hozzá, ült és csak csodálta egy sámliról, melyet az ággyal srégen szemben állítottak neki a nővérek. Nem igényelte a főorvos a beszélgetést, a beteg még gyerek volt, végső soron, csak mint egy műtárgyat szemlélte, ellenőrizte, hogy a helyén van-e még. Ez a műtárgy James Joyce-t olvasott, az orvos pedig megjegyezte, hogy az egy nehéz könyv, de nem lebeszélésképpen, hanem inkább elégedetten, az orvos büszke volt erre az ő műalkotására, és a szép nyakszirtet nézte, a szokatlan, új vonásokat a gyerekarcon, melyeket a nehéz szavak és mondatok, végül a fiatal író bonyolult szövegeinek megfejtése tett emberivé, ez volt az orvos számára a bizonyítéka annak, hogy a változás, melyet előre sejtett, csakugyan végbement. A főorvos kekszet etetett vele, mindig kekszet, ha innen egyszer kikerül, fogadta meg, többé nem néz rá kemény háztartási kekszre, melynek morzsáit az utolsó időkben már alig tudta leerőltetni a torkán, de persze ránézett később is, nem lehet az ilyesmit olyan egyszerűen előre jelezni. 

         Ez a mostani, mogyoróvajas keksz iskolapéldája annak, ami nem a háztartási keksz, ha lehet valami homlokegyenest ellenkezője a háztartási keksznek, akkor ez az. Ez a keksz kívül csokoládés, omlik és belül egy édes, mogyoróvajból kevert krém tölti ki, meg kell sütni, és nem utólag töltött, hanem kiveszem a sütőből és már rögtön töltött. Ha valaki kedveli önmagát valamennyire, akkor legalább egyszer elkészít egy ilyen kekszet.

Tovább

Francia hagymaleves

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 25.
hagymaleves nyito01
         Hogy nem kellene-e jobban haladni?– kezdtek nyugtalankodni körülötte a többiek. A határidő őket is szorította. - Az idő az ember műve. – nagyképűsködött az író, fontosabb munkák előtt nagy pojácává változott, hol az időtlenségen merengett, hol Heisenberg határozatlansági relációján zsörtölődött, hogy a gravitációs erő az van, tudjuk, a geometria pedig a logika és a szépség kombinációja, ez is tiszta beszéd. De hogy nem is a részecske halad hullámmozgásban, hanem a jelenlétének a valószínűsége? Már megbocsát a világ… Egy biztos: nem dolgozott. A felkészülést (így hívta, amit ilyenkor művelt), szakaszokra bontotta: az első szakaszban simán átkávézta a napokat. A másodikban már lelkiismeret-furdalást is érzett, úgy kávézott, és a harmadikban meg nem lehetett a közelében megmaradni, mert ha csak megérintette valaki kívülről a szobája kilincsét ingerülten szólt ki, hogy talán elvárhatná, hogy ha nem is érzik közvetlenül a határidő terhét, mely az ő írói vállát nyomja, akkor se traktálják őt súlytalan ügyekkel, ő itt rejtélyeket old meg, ez nem elhatározás kérdése, ne higgyék, és ezt örülne, ha nemcsak regisztrálnák, hanem, hacsak a maguk módján is, de értékelnék. Ezúttal két napja maradt, délelőtt már a harmadik kávét itta, egyelőre különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Aztán lement, járt egyet az erdőben, visszafelé bevásárolt, és ahogy a szatyrokat egyensúlyozta a bejárat felé, kissé megbotlott, és ijedtében leejtette a hagymákat a folyosó kövére. Lehajolt, hogy fölvegye a csomagot, de útközben rájött, hogy nincs szabad keze, így fölegyenesedett s lábával kezdte terelgetni a hálóban ide-oda őgyelgő labdácskákat az ajtó irányába. Közben azon gondolkodott, hogy írnia kellene, de most főzni fog, és szeretett volna biztosra menni, de a biztos, az olyan kiszámíthatatlan fogalom. Hiába vannak neki favoritjai, tűnődött, egyformára sosem sikerülnek. Ami eddig sokoldalúságnak tűnt, az korlátoltság – állapította meg – csak azért vagyok olyan változatos, mert nem tudok azonos lenni. Ezekből a szerencsétlenekből meg – nézett a lába előtt feszengő hagymákra – így vagy citromtorta lesz vagy francia hagymaleves. És francia hagymaleves lett.

Tovább

Sütőtökkenyér

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 21.
tokkenyer nyito01
         Ez a bejegyzés arról szól, amiről szólnia kell, a sütőtökkenyérről. Nem csapong, nem beszél mellé, van feladattartása. Nincsen benne némely nő, amolyan beszédes forma, aki csak kérdezés nélkül belép valahová és leül, aztán mond valamit, aminek nincs is aktualitása, de nem csak úgy, félvállról nincs, hanem éjt nappallá téve nincs. Ebben az írásban nem támad huzat hirtelen és az összes asztalon heverő jegyzetlap, mintegy parancsszóra nem ugrál, emelkedik a magasba és nem csúszik a sarokba, mint egy halom őszi falevél. A némely nő aztán nem kezd el kotorászni a szétzilált papírok között és nem talál rá egy régi levélre, amelyben borzasztóan sajnálja, de a sütőtököt a büntetés-végrehajtás mintagazdaságából veszi, nagytételben, ezen, hogy mit sajnál, nem is tudja hirtelen. De szabadkozik, az biztos. Írja, hogy pedig össze is barátkozott a börtönparancsnokkal, annyira, hogy az lejött a fesztiválra, terepszemlére, ahogy mondta, és beszélgettek, az hümmögött és helyeselt szétvetett lábbal, hátrakulcsolt kézzel, és azt mondta, hogy a kriminálandragógia az mesés, kiaknázatlan terület, ott még mindenre lehet lőni. Ilyeneket beszélt a parancsnok, aztán evett, ivott, feketekávét rendelt törökösen, és tenyerét a szívére téve bizonygatta, hogy ezt a kávét neki meginni nem szabad, és kért még egy kávét, aztán kijelentette, ha akadna egy kis sütemény, azt még megenné, mielőtt meghal. De egy szót le nem szabad írni ebből, még akkor sem, ha némely nő megannyi tréfától fosztja meg így az olvasót, mit tudunk tenni. Ezért szorítkozik ez a bejegyzés csakis az ősz fontos intézményére, a sütőtökkenyérre. A kenyér minden hibája kijavult, több fahéj, több só került bele, és ősszel megint itt tündököl az asztalon, megbízhatóan, édesen, remegős, szépen omló textúrával, nem úgy, mint az a nyavalyás kardamomos-körtés, azon valakinek lesz még mit gondolkodnia. A sütőtökkenyér újabb felfogások szerint, baracklekvárral feladva lesz megrendítően finom.

Tovább

Csirkemájas szendvics, kandírozott kesudióval

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 17.
fugesszendvics nyito02
         Fölugrott a doktor ebédelni. Nem is, rosszul mondom. Egy spanyol asszony megállt egy kertben néhány nappal korábban, válla fölött visszanézett, elnevette magát, magabiztos volt és büszke önmagára, meg a fügével megrakott kosárra, amelyet kezében tartott. Sokan voltak a gyümölcstől roskadozó fák között, az asszony közelebb ment az útra kikészített ládákhoz, vigyázott, nehogy másokkal összeütközzön. Hajfürtjei a homlokába lógtak, halántékán izzadságcseppek gördültek le, de nem törölte le őket, a teli kosárból egyenként kiemelte a fügéit és óvatosan tette egyiket a másik után az utolsó üres rekeszbe. Amikor ezzel megvolt, finoman egy-egy címkét hurkolt rájuk és csak azután állította egymásra a ládákat sorban, s mire az utolsót is a helyére emelte lihegett, az arca kipirult. Azután fölegyenesedett, könnyű kézzel megcirógatta a mellette tébláboló kisfiú arcát. – Tudod, nincs a világon másik olyan különleges gyümölcs, mint a füge. – mondta neki.

Később én kis címkéket emeltem le három szem fügéről. A doktor, asztalkendővel a térdén hümmögött, mi van a májon, rémüldözött, meg, hogy kakukkfű kellene bele, nincs ennek karaktere, és a karamellizált hagymakarikák, azok meg hol vannak, be nem állt a szája. Tartott a doktor ettől az ebédtől, nem volt még fügével dolga korábban, és attól, ahogyan a májszeletekre karikázott fügén tündökölt az édes kesudió, kirázta a hideg. Minden meggyőződés nélkül, férfibecsületből harapott egyet a kenyérbe, nem adta föl, még egyet harapott, és csak a harmadik falat lenyelését követően enyhült meg, akkor mondta először, hogy ha lehetne ilyet kapni valahol, sok pénzt adna ki érte.

Tovább

A leves

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 13.
leves nyito01
         Szerdán kijelentettem, hogy nem tudok és nem is akarok rövidebben írni, mire a kiadó elém tette Hemingway egyik mikronovelláját, annak teljes terjedelmében:

"Reginald Boltont nem érdekelte, hogy szerkesztője hosszúnak találja írásait, és "

Rögtön eszembe is jutott egy történet: 
- Nem hívtam föl múlt héten. – szabadkozott. – Írhatott is volna. – felelte a férfi. - Csak azt tudtam volna írni, hogy nem hívom – mondta a nő. - Már megint. Itt van az. Egyetem. – verselte még hozzá, mintegy magyarázatképpen. Nézték egymást, az felhúzta a szemöldökét, emez bocsánatkérően felhúzta a vállait. Imádta ezt a férfit, még akkor is, ha az ragaszkodott az ötvenöt szavas terjedelemhez, szűkszavú volt és kimért és szerette a leveseket, nem mintha ez bármit elvett vagy hozzáadott volna alaptermészetéhez. - Jó, akkor írja meg jövő héten, amit akar, de... – De egy hosszú levéltől többet kapna. – vágott közbe a nő. – Több mit? – érdeklődött a férfi. - Több szót. - Milyen igaz. – mosolyodott el a férfi.

Ma egy levessel tudok szolgálni, amelyet állítólag a férfi evett, mialatt a nővel beszélgetett.

Tovább

Francia burgonya

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 11.
salata nyito01
         - Egy francia burgonyát, legyen szíves. - mondtam a pincérnek, és gyorsan írni kezdtem, egy történetet, egy nőről, aki egyik kezével a telefonján babrált, másik kezével megfogta az étlapot, aztán csak úgy, bezárva fölemelte, és meglengette a levegőben. - Egy salátát! – üvöltötte. – Melyik salátánkra gondolt? - lépett az asztalhoz egy fiatal pincér, elővette a ceruzáját meg a jegyzettömbjét, leírta az asztalszámot, azután rámosolygott a nőre. A nő komoran pillantott föl: – Nem érdekel. – mondta - Salátát, levelekkel és más salátatartozékokkal. – majd a mondat végét sem várva meg, újra a telefonon kezdett matatni. - Sietek. - tette még hozzá szórakozottan, mintha a sofőrjéhez beszélne. A pincér bólintott, aztán… mit is csinált, tűnődtem, mit csinálna egy pincér ennek az én pincéremnek a helyében, nyilván nem örülne. Ne vegyük most a zsenánt, humorérzék nélküli pincéreket, akik csak beleköpnének simán a tányérba, vegyünk egy önérzetest, dühöset inkább, az kimenne az utcára és az első útjába kerülő pitypangot tépné ki tövestül, aztán felszolgálná, abban van levél meg más salátatartozékok is. Kapkodtam. Elhirtelenkedtem szavakat, az ujjaim megcsúsztak a fölső sor betűin,absztrahálz, éúszfregment, micsoda(?), a rohanás, az nekem nem tesz jót, de még ebéd előtt ki akartam találni, hogy egy igazán kedves pincér hogy is, hogy is folytatná ezt a történetet? A pincér lágy, kissé elhízott, torzonborz fiatalember volt, fülében finom, ezüstnek tetsző karika. Várakozott a nő fölött, kis szusszanásokkal vette a levegőt és vakítóan fehér mandzsettáját igazgatta. Megismerte rögtön, ahogy a nő belépett az ajtón, nagyon kedvelte, és ezen az érzésen semmit nem változatott a nő pocsék modora. - Tudja, asszonyom – szólt a pincér – volt egy pillanat rövid, hányattatott életemben, amikor én is író szerettem volna lenni. A nő ismét fölnézett, ezúttal meglepetten, végigjáratta szemét a gyereken, figyelte, ahogyan az a jegyzetfüzetével esetlenkedik, és összeszorult a szíve. – Kisfiam, nincs igazából nagy különbség, maga is én is ugyanabban utazunk … minden fontosat följegyzünk egy papírra.

Ebben a percben megérkezett az én ebédem, melyhez küldtek egy salátát, benne zöld leveleket, kék áfonyaszemeket, paradicsomot és kandírozott diót kevertek össze balzsamecettel meg olívaolajjal, és így gyönyörű volt, mint egy festmény és nem olyan ízű, mint egy festmény, hanem sokkal, sokkal finomabb. 

Tovább

Tésztában sült körte

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 7.
korte nyito04
          Írok még valahová ezen a blogon kívül, (az egyszerűség kedvéért mondjuk, hogy a Kutyák és Lovakba), és múlt héten Pozsonyban tanácskozott egy (az egyébként New York-i illetőségű Kutyák és Lovak szervezte) írókongresszus egy valamiféle irodalmi pallóról, amin az ember átmehet önmaga túloldalára. Sokféleképpen lehet erről a rendezvényről beszélni, például rögtön úgy, hogy van Pozsonyban egy étterem, mellette egy emeletes ház, a két épület falát öntöttvas gallyakkal és virágokkal díszített szecessziós ívek kötik össze. Virágok fonják körül a félholdívben felszökő Kerthelyiség feliratot is a bejárat fölött. Itt minden úgy van, mint hajdan, amikor az éttermet építették, minden bájos, fess, de belül előfordul azért, hogy a törzsvendégek hajnalban vécépumpából isszák a sört és egymás sapkájába hánynak, bár, nincs kizárva hogy ilyenek azokban a régi időkben is megtörténtek, melyeket mi most áhítattal emlegetünk. Egyik éjjel ott üldögéltem a megfordított székemen az első asztalnál, közvetlenül a vaskorlát mellett, és államat a szék támláján nyugtatva, lenyűgözve hallgattam egy beszélgetést. A hallgatózás csak félig volt az én hibám, a férfi és a nő olyan közel ültek le hozzám, hogy a nő karja majdnem az enyémhez ért, és én végig igyekeztem inkább a pincér cipősarkának csikorgására figyelni, aki a vendéglő mélyéről hordta ki a sülteket és kenyeres kosarakat a teraszra. - Tudja, mit imádok magában? – kérdezte a férfi. - Nem. – vágta rá a nő, a férfi erre lehunyta a szemét, és így maradt, egy gondolattal talán tovább is, mint akarta. - Én értem magát. – szólalt meg bátortalanul a férfi újra. Elejétől a végéig értem, játszani tudok magán, mint egy hangszeren, friss ütemek, dallamok jönnek ki a maga száján, az ujjain, és ez tőlem van, maga olyan, mint egy gyönyörű hárfa vagy zongora, amihez én érek jól egyedül, nagyon finoman, etűdöket komponálok, olyanokat amilyeneket még soha nem hallott senki, és játszom, édesen és szomorúan és vidáman és haragosan, és maga meg, ahogy megszólal, érződik az egész térben, mindenfelé. Kiárad az ablakon. A nő fölnézett. - Jövő héten hívom. – mondta, majd fölállt, és kiment a vendéglőből. A jelek szerint ebben a helyiségben a nők számának nem volt szabad megváltozni, mert amint az előző távozott, egy másik tűnt föl az étterem bejáratában. Körülnézett, megakadt a szeme a söntés mögött magasodó tálalószekrényen, melynek tolóüvegébe indákat meg trópusi virágokat marattak, és amely előtt most egy csoport amerikai újságíró tolongott, s ezek az írók ebben a pillanatban felüvöltöttek, ahogy a torkukon kifért. Aztán ez az újabb nő meglátott engem, megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy nem ő érkezett korábban, nem kell itt egyedül várakoznia, meglódította a retiküljét, amely szépen kiszámított ívben közeledett, és az asztal alatt, az egyik lábnak támaszkodva nyugodott meg pontosan. Ez a tekemutatvány a magánszáma, amivel egyébként az idegeimre megy, de ő ezt részemről fellengzősségnek tartja, s mint ilyen nem érdekli. - Kegyed jött a Répák és Krumpliktól? – lépett oda hozzám. – Ja… én. – bólintottam, és fölemeletem a kabátomat a székről, hogy leülhessen. Minden konferencia igazi hozadékáról, a folyosón történtekről beszélgettünk, meg arról, hogy ez az egy étterem van a városban, ahol a füstölt húshoz uborkamártást adnak, és vallásosan lehet bízni a vasárnapban, hogy akkor itt disznó lesz, mellé mustárszósz meg állítólag bukta. Ekkor kihozták a tejszínes krumplilevest, amiben a kakukkfű friss marad és a zöldségeknek is alig esett bántódásuk a főzés közben. Adtak a leves mellé egy tésztában kisütött körtét, melyet középen kivájtak, és cukros-mogyorós-szegfűborsos vajjal töltöttek meg. És úgy is mint a Répák és Krumplik felelős írója, megkerestem ennek a körtének a receptjét, tessék parancsolni. 

Tovább

Szilvás clafoutis

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná
2014. augusztus 30.
szilvaklafuti nyito02
         A szilvás clafoutis titka a mértékletesség, a sok fahéj, sok szilvalikőr nem tesz jót neki, de egy csipet fahéj és egy kanál szilvalikőr az őszi desszertek élmezőnyébe emeli, én így látom. Hogy jár-e hozzá történtet is, és persze, jár, bár eredetileg másra számítottam, egy útleírásra, amiből csak egy amolyan félig szilvás elbeszélés lett, ebben egy szomszédos országban állunk egy fogadáson. Azért vagyunk ott, mert egy porcelángyár megújult, ide voltunk hivatalosak, és ahogy egy elefántcsonttorony a porcelángyárban szokta illedelmesen, a jó hírre langyos, édes pezsgővel koccintottunk és kissé kihűlt töltött káposztával disznóztuk le blúzainkat, ki-ki a magáét természetesen. Ekkor megnyitották a desszertes pultot, és ott sorakoztak ezek a sütemények, lila tortácskák, megkenve margarinkrémmel. - Szilvásak. - mondta az asztal mögött álló szakácsruhás fiatalember. - Szilvaszín ízük van. - állapítottam meg az első falat után, megkértem aztán a férfit, hogy tegyen a megmaradt darabra egy kis tejszínhabot. - Kérem. Most jobb? 

A szilvás clafoutis tulajdonképpen szilva, szilva hátán, fahéjas palacsintatésztában kisütve, meghintve porcukorral. A névétől nem szabad megijedni, a receptből körülbelül tíz perc, míg összeáll a desszert, és negyven perc alatt készre is sül. 

Tovább

Kétszáztizennegyedik nap: Fehér gyertyák az asztalon

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. október 31.
gyertyas asztal nyito01
         Meg vagyok illetődve ilyen ünnepeken, mint amilyen a mai, mert nem tudom, hogy ez a nap jelent nekünk valamit vagy nem, vagy hogy lehet beszélni erről vagy másról nem is illik, vagy csak örülünk, mert nem kell menni dolgozni. Terveztem mindenesetre egy utolsó őszi asztaldíszt, sok gyertyával, az egy közös érdeklődési területünk az ünneppel, és míg a vendégeket vártuk vacsorára – melynek menüjén igazán nem tiszteletlenségből, csak borok és múmiavirslik szerepeltek – részletesen lefényképeztem ezt a színeiben szürkéskék, padlizsánszín, narancs, sárga, zöld, arany, fehér, üveg, rézszín asztalközepet. 

Tovább

Kétszáztizenegyedik nap: Sütőtökös latte

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. október 29.
sutotokos latte nyito02
         Az indiai kávék mutatták be nekem a kávé mint önálló desszert koncepciót. A férjem indiaiakkal dolgozott együtt, röhögök Russel Peters viccein és van egy indiai szakácskönyvem, nem sokat tudok tehát Indiáról. Azért én írok (levelet önnek) most róla mégis, mert annyit azért meg tudok állapítani, hogy a sütőtökös latte hasonlít egy indiai kávéra, izgalmas, aromás, édes, fűszeres, mellette egy tortaszeletnek vagy keksznek nagyon össze kell szednie magát.  

Tovább