Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. január 31.

         Eleinte nem mondott senki semmit, én az erkélyen álmodoztam, havazott, postabélyegnyi pelyhekben, csendesen hullott a hó, majd kigyúltak az utcai lámpák, szürke ernyőjük hosszú fényfoltokat vetett az útra, a fényfoltokban pedig, ha egy kicsit előre hajoltam a dombra igyekvők lábnyomait láttam és egy összevissza vonalakat ábrázoló képet, melyet szánkóikkal rajzoltak a hópárnába.  – Hideg van. – szólaltam meg végre, kevés fantáziával. A doktor belülről nyomta az orrát a szúnyoghálóhoz, levegőzött ő is, csak a háló melegebb felén, és hogy a szúnyogháló minek, mi célból húzódott be mögöttem a hóesésben, nem lehet tudni, de mint egy gyóntatórács lebegett ott közöttünk. A doktor a szobából mesélte kifelé, hogy eljött hozzá egy kolléganő valahonnan vidékről. És felnevetett és ellágyult az égből pottyant szerencsétől, és mint helyében minden más férfi, ő is megtiszteltetésnek érezte, hogy egy fiatal nő fog nála aludni, főleg, hogy ő fog neki mindenfélékről mesélni, míg a nő el nem álmosodik, ő meg aztán átmegy a kisebbik szobába, hogy a nyári parádéról itt maradt nyugágyban elszundítson, s összetörje minden porcikáját és minden inát és ízületét elgémberítse reggelig, ami áldozat, a doktor elbeszélése szerint, a legmesszebbmenőkig megéri. Azt mondta, hogy amikor kezet fogott azzal a fiatal nővel nem nézett a szemébe, mert ha a szemébe nézett volna, biztosan elvágódik, elájul, ahogy a doktor fogalmazott. Kérdeztem tőle befelé jövet, hogy megírhatom-e ezt a történetet, mostanában aki hajlandó velem egyáltalán szóba állni, attól mindtől ezt kérdezem, hogy megírhatom-e, amiről nekem beszél, kisfiam, ebből úgyse ismerne rám senki, felelte a doktor keserűen. És akkor, cserébe a történetért megetetjük ezt a fiatal nőt vagy nem etetjük, mi lesz, kérdezte a doktor, hogy mije van magának otthon a hűtőszekrényben, akartam megtudni és mondta ő, hogy kacsazúza. Meg narancs.
      A kacsazúza kezdetben festői, rózsaszín, mini bélszínszeletekre hasonlít, majd tetszenek látni később. A gourmet szendvics kenyérre halmozott, enyhén citromos, karamellizált hagymával és gombával összesütött zúzaragu, érdemes figyelni arra, hogy a megmaradt halmok később az érdeklődés középpontjába kerülnek, és az illetők titokban, állva még beleesznek a serpenyőbe, aztán már nem titkolóznak tovább, hanem nyíltan kitunkolják a maradékot. Fölkapkodják később, és szájukba dobálják egyenként az olvasztott csokoládéba mártott, enyhén megsózott narancsgerezdeket is, melyeket azok egészségessége miatt fumigáltak egész este, és nem is tekintették őket igazi desszertnek; hogy nem volt-e a csokoládé is meg a narancs is jól külön, dünnyögtek, minek kellett őket így összeboronálni, akaratuk ellenére. De a sózott, csokoládés narancsból nem marad közben, nem akarnám ezzel a vacsoravendégekre hárítani az egész felelősséget. 

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. január 24.

         Zelmát telefonon riasztotta, és még aznap este találkára hívta egy belvárosi kávéházba, amelyet ő választott ki. Fél tízre ért oda, és mivel Zelma még nem érkezett meg, kinn várt. Odalépett a nagy ablaküveghez, amely mögött, potyka az akváriumban, ült a férfi, telefonja fölé hajolt, a pincér éppen őt szolgálta ki, aztán egyedül hagyta. Szép, nyugodt arcának vonásai szabályosak és finomak voltak, fölemelte a csészét, iszonyú komolyan ivott és lassan, olybá tűnt, mintha nem is ivott volna, és minden korty után valahogy szebb lett ez az ember, ő pedig kint olyan közel hajolt a kirakathoz, hogy olykor le kellett törölnie a párát a szeme elől. Ekkor Zelma érintette meg a vállát: - Mit csináltál délután? - kérdezte. - Belegabalyodtam egy szóba. - felelte emez, de tekintetét nem vette le a férfiról.  - Pontosabban mindenbe. - javította ki magát szórakozottan -  Általánosságban véve gabalyodtam. - mondta. A kiszűrődő fény puhán szóródott szét arcukon, most már ketten figyelték, ahogyan bent két pincér nekilát egy asztal csinosításának… öt személyre terítettek. A pincérek szótlanul hordták ki a tányérok, villák és késféleségek minden fajtáját, egy nő csendes lelkesültséggel igazgatta a terítő közepén álló csokrot. Hirtelen megkönnyebbülve gondolt arra, hogy nem volna most itt ideje leskelődni, ha nem ír meg mindent időben. Az összes mondatot megadta, amit megadhatott, hosszan bíbelődött velük, a magyar mondatok megzabolázhatatlanok, se egy szerkezet, se egy tisztességes vonatkozó névmás, szavak összehordva... és mégis. Aztán hagyta, hagy pihenjenek. Meg, nem is szívesen küldött már el semmit pénteken, nem szerette a hétfői válaszokat; félt a hétfői válaszoktól, ha ajándékot hoztak is. Most egy pezsgőkoktélt tettek le az egyik vendég elé. A pezsgőbe gyümölcsjégkrémet kanalaztak, ismerte ezt az italt, csokoládéfelfújt járt hozzá, a két tétel együtt olyan gyönyörűen festett, hogy elállt a lélegzete. A sorbet-t fehér pezsgőből és vérnarancsból készítik általában, az íze a borhabéhoz hasonlított, ez itt, úgy nézte, inkább maracujából vagy barackból lehetett.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. január 17.


     Mikor beléptem a kávéház hosszú, keskeny helyiségébe, kissé meglepett a nyüzsgés, négy vagy öt asztalnál is ültek, de napfényhez szokott szemem mindössze homályos csoportokat látott és így nem néztem körül alaposabban, csak odaléptem és letelepedtem az asztalához. Nem köszöntem rá, úgy tettem, mintha minden figyelmemet lefoglalná a kesztyűm, ujjanként lazítottam meg, egy-egy apró húzással, aztán ugyanígy a jobb kezemen is, közben a látásom tisztulni kezdett. Észrevettem, hogy a szemközti asztalnál az ismerős festő és rajzoló egy társasággal ül, barátságosan sanyargatott egy vendéget posztmodern képzeletével, a mellettük lévő asztalnál zongoristák beszélgettek a tangóról. Távolabb a fal mellett pedig egy színész ült egy fiatal nő mellett, akivel gyakran összenevettek.  Az asztalra könyököltem ekkor, rendelnék valamit, ez jutott eszembe, "Közben torta is (szün!) akad a konyhában tejszínes (szün!) Az étlapot, az étlapot, legyen szíves" - dudorásztam - nem tudok olyat, amit kért, szívem - emeltem váratlanul a tekintetem a férfire. Rá is mosolyogtam, nem, mintha ettől bármennyire enyhült volna a szép, vonallá szorított ajkak szigorúsága. - Múltkor megpróbáltam, és akkor is finoman, a sarok körkörös mozgásával a parkettba akartam passzírozni az egészet, bornírt lett, és nem azt mondom, hogy most nem próbáltam meg, mert azt nem lenne helyénvaló ilyen nyíltan a szemébe mondanom, inkább tételezzük föl, hogy nem óvatosan, mert már semmi óvatosság nincs bennem, hanem ellenszegülés nélkül, profán félénkséggel tök mást csináltam, mint amit kért. Elégedett? Egy bisztrómenüt szerettem volna összeállítani, ami után nem gondolkodik az ember még valamin, egy falaton, hogy csalódottságát leplezze, hanem boldog lesz és hazamegy és nem lóg ki a háta egész délután a hűtőszekrényből. Ilyesmit képzeltem el, és úgy láttam, pontosabban az jelent meg előttem, hogy az évnek ebben a szakában egy halmajonézes, friss, zöld szendvicshez jól illene egy magasra emelkedő, rezgő csokoládéfelfújt, és amikor kihúztam a felfújtat a sütőből gyönyörű volt és csakugyan magas, és a szendvics üdezöld alkatrészeit lepuhította, harmóniába rendezte a két-két marék bazsalikomlevélből, tárkonyból és metélőhagymából kevert halkrém, és én láttam, hogy ez így jól van.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. január 10.

         Kitavaszodott, gondoltam. Rosszul mondom. „Mindjárt itt a tavasz”, ezt leírta valaki, valahol, és megtetszett. De, csak nézzek ki az ablakon, mondták, és ki is néztem, és láttam a tükörjeget, talán még a hajamat is megigazítottam benne, de nem érdekelt, én már készen voltam a téllel, és úgy tettek egy darabig, mintha együtt éreznének, de aztán csak a februárt engedték meg. Hogy az még a képzelet határán belül mozog, addig mehetek, az odáig terjedő szakaszon foglaljam el magam bármi szezonálissal nyugodtan. Kérem. Valentin, jó lesz?:
         A nő a sarokban ült egy kisebb, kerek ebédlőasztal mellett, a napjáról számolt be szépen és érzékletesen, volt egy ritmusa a levélnek. Először egy egyszerű szót használt, ezt egy kérdés követte, melyre nem várt választ, aztán megint egy apró, megindító íve keletkezett a történetnek, a nő értett a drámához, ha valamihez értett, az bizony a dráma volt… Aztán kért valamit. Valami marhaságot kért, általában, hogy a másik néhány percig elbűvölten olvassa, s ekkor a meglepetéstől fölnevessen, ritkaságszámba ment, ha nevetett, a nő pedig szerette, ha nevet és ezért nem tartózkodott a túlzásoktól: - A mértékletesség nem jellemző a csodára. – vonta meg a vállát – Éppen ez a lényeg.
Már a desszert következett, egy kis Napóleont hoztak ki, éppen egy falatot, amelyben ostyavékony, ropogós választóvonalak különítették el a körtekrémet az alul tündöklő vaníliától. A zárótallérokra porcukrot égettek, így a falat üde volt és emlékezetes, nem igényelte a folytatást. - Csak egy eszpresszót, legyen szíves. - mondta a nő halkan.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat 
2015. január 4.

    Ma egy szót álmodtam: wienergassen. Wienergassen-blues. Ach, wissen Sie – mindig szerettem volna így kezdeni egy levelet. Álmomban egy különös kalandom volt. Egy nagyon szép nővel széthúztuk az asztalt, leguggolt, kinyitotta az ebédlőszekrényt, és a napsütésben fürdő ebédlőben a kezembe adogatta a tányérokat, és büszkén mondta… csak nézze meg, kegyed, ez sévres-i porcelán, tizenkét személyes készlet! De én nem a tányérokra figyeltem, hanem arra, hogy milyen gyönyörű itt minden, ez járt az eszemben, és egyszer csak vagy a nő mozdulata gyorsult föl vagy az én kezem maradt le, mindenesetre eltévesztettem az ütemet; a soron következő tányér után kaptam, de az az égnek fordított tenyerem elé csúszott, hiába meredeztek utána az ujjaim, és lehullott a konyha kövére, ahol millió darabra tört. Én lenéztem és láttam, hogy az edény apró részletei lassan közeledtek felém, le kellett hunynom a szemem, hogy a törmelék, a visszacsapódó számolatlan porcelánszilánk nehogy kárt tegyen bennem, de egy sem ütött meg, szinte csak végigsimítottak az arcomon. Aztán lehajoltam és egyenként szedegettem föl a földről a cserepeket, amelyek finomak voltak és puhák, és ahogyan egymáshoz érintettem őket, a kezemben összeforrtak. A nő engem nézett, fölemelte mind a két kezét és nevetett és örült annak, hogy így lát engem, hogy rögtön eltalálta, mondta, hogy én  ilyen vagyok, és összeszedtük a tányér darabkáit,  lassan haladtunk, s egyszer csak a kezemben tartottam a tányért egészben, mindössze az anyag volt más, mint korábban, legalábbis így éreztem, ahogyan reszkető ujjaim először tapintottak ezen a rózsaszirom puhaságú szöveten. Aztán elővettem a töltőtollamat. Egy régi, kissé krákogó töltőtoll volt, a dereka celluxszal bebugyolálva, untalan szivárgásban, amitől szinte mindenem tintás lett, de nem bántam, majd azt írtam egy borítékra úgy tessékezve, mint ahogy Bécsben a Café Hawelkaban a pincérnők kérdezik az embertől... Was wollt Ihr haben? ... tegeződni majd csak később... még azt is odaírtam, de, hogy mikor, azt ebből az álomból már nem tudtuk meg. 
     Nem túlságosan tág asszociációban valami, leveles tésztából, az lett volna jó mára, és át is mentem Simon Tündéhez, és elvettem egy receptjét, újabban ezt csinálom. Egy leveles tésztába csomagolt brie sajtot sütöttem, ha valaki fél óra alatt szeretne egy gyönyörű uzsonnát, amely francia finom, akkor legyen szíves, csak vegyen egy kerek brie-t, egy bolti vajas tésztát, szárított áfonyát, diót és barna cukrot, és ebben a sorrendben, ahogyan mutatom, legyen szíves, egymásra helyezni a hozzávalókat, majd megsütni mindezt, és friss kenyérrel feladni.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. december 31.

         Van egy történetem, amelyet kéretlenül közbevetve, mintegy az új év tiszteletére most odaadok. Néhány mondat az egész, így szól: Reggel átvágtunk a műúton és egy ösvényen lépkedtünk tovább a keskeny árok irányában, a fák között látni lehetett az emeletes, hosszú házat, négy sor fa állt előtte, az ösvény ezekhez a fákhoz vezetett. Az év leghidegebb reggele volt, alig találkoztunk emberekkel, csak három, kutyát sétáltató, bebugyolált alak jött szembe és egy párt láttunk föl s le futkározni a közeli domboldalon. Beszélgetve haladtunk, a húgomon keresztülszűrődtek a gondolataim, amelyek így puhák lettek és különösek. Hogy, hány szokatlan esemény volt az évben, vetettem föl, hány lehetetlen (véletlen), megjegyezve, hogy véletlenek nincsenek, vagy alig, (hivatkozom itt a matematikai reményre, ha érdekel ez bárkit is). Négy. Ez a szám jött ki végül. Idén négy képtelenség történt, a szó legjobb értelmében véve, ennek megörültünk, hirtelen meg is öleltük egymást ott, az erdőben. Olvasni fogok jövő évben, mondtam, és magas szinten foglalkozom a pezsgővel. A pezsgő meg Hölderlin, ez a kettő lesz a szakterületem. Aztán fölhívtak ezek, akik most is itt néznek engem és pislognak, mint egy hétfejű sárkány, és isszák a pezsgőt, és nekik, pontosabban közülük az egyiknek mondtam a telefonban, hogy: nem. Csokoládés lesz, nem lesz más. Este hétre. De jöhetnek kilencre... nagyon jó, hogy jönnek,...talán így véget ér ez az év. És úgy tűnik, csakugyan, lassan véget ér. Egy csokoládés sütemény, más szóval egy brownie látható a képeken. A valóságban itt, egy fiatalember az utolsó szeletből leesett morzsákat szedegeti össze ujjbegyével és tömi a szájába, akkurátusan. Finom brownie, nem lisztes, gyors és szép. Vele szeretnék boldog új évet kívánni mindenkinek!

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. december 27.

         Barbi felelt a halért. Vagyis, ő elvállalta, hogy megveszi a pisztrángokat, de akkor már a dátumból adódott szinte kötelező erővel, de mindenesetre nagyon nyitottan, nagyon érthetően és demokratikusan, hogy nem maradt eladó pisztráng a városban. A nagy, kék-sárga áruházban, abban, amelyikben az a rendes halas pult is van volt az utolsó bizodalma, ott várakozott a sorban, mely események és homlokegyenest másról folyó beszélgetések közepette finoman haladt, nem mondom, hogy tetű lassan, akkurátusan inkább. Most a helyiség hátsó bejáratában megjelent egy fehérköpenyes fiatalember, kis ideig ott állt az ajtóban, így összpontosított. E pillanatban a férfi szép volt, mintha elfeledte volna, hogy az utolsó három napban szinte semmit nem aludt és hogy emiatt járni se tud, így sétált végig idegen tekintettel a jeges tálcák és konténerek között, mintha ő is csak vásárló volna, aztán az idegen tekintetet újra a sajátjával cserélte föl, összedörzsölte a kezét, majd azt mondta hangosan: - Hát, nem sok mindenünk maradt. Lassan a húgom következett, intett ennek az embernek és megkérdezte, hogy vajon pisztráng, az lesz-e még, a férfi erre a fejét rázta: - Tulajdonképpen csak ponty van, kisasszony. És homár. - mutatott erre a három darabra. Így kért Barbi ettől az embertől homárokat karácsonyra, én pedig megsütöttem őket, hogy végre nyugodtan befejeződhessen az a nap.
         Nem tudom, mennyi kreditem lehet itt, de szeretném, ha elhinné az olvasó, hogy ez a fokhagymás homár recept a hozzá feladott tésztával minden szóba jöhető érzéknek örömet szerez; a fekete vagy türkizkék tányérokra halmozott, vörös páncélba töltött, fokhagymás, zöldvajas, hófehér homárhús látványa majdnem elviselhetetlenül szép. Erről a chilis, enyhén édes ízről együtt a spagettiével, amelyet paradicsomos, hagymás, vodkával fölforralt szószban forgattam meg és tetejére sajt helyett petrezselymes morzsát szórtam, egyszerűen csak az jutott eszembe, hogy ez már túl sok, nem szabadna ilyesmiben az embernek részesülnie, mert mi lesz, ha holnap is vágyik majd ugyanerre, s úgy találja esetleg, hogy nem tud élni tovább ilyen hatások nélkül, akkor aztán törheti a fejét, hogyan oldja ezt meg. A homár illata másnap is érződött a tűzhely körül, s bár még nem tudtam, mit fogok írni a recept elé, abban majdnem biztos voltam, hogy valami túlzót és kedveset, egyszerűen azért, mert akarom tudatni mindenkivel, hogy ez a rákvacsora az egyik legjobb dolog, ami egy emberrel megtörténhet.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
Fényképezte: Keresztesi Barbara
2014. december 22.

A mézeskalács Keleti pályaudvaron pingvinek várakoznak az Illangó Express indulására. A tervezők: Richárd és Renáta szerint, a kép meseszerűségét erősíti, hogy az Illangó Express pontos.

        Valamelyik nap voltak bent a britek, nem mind, de akik ott voltak, mondták, hogy mindenhol van mézeskalácsváros, az nem ügy. A húgom azt felelte, hogy az lehet, de olyan, mint itt, nincs mindenhol, és végül, amikor a britek már hosszú ideje keringtek a teremben, az egyiknek el kellett ismernie, hogy az utóbbi évtizedben nem látta ilyen izgatottnak a feleségét, úgyhogy feszülten tessék figyelni, megpróbálom elmondani, hogy mi folyik Mézeskalácsvárosban. Mentem az utcán még hét évvel ezelőtt, és ami akkor eszembe jutott, amiatt történt, hogy százötvenen, mindenhonnan a világból házakat húztak föl mézeskalácsból, és a város megnőtt, ez az egyik idei nevezetessége. Mi leporoltuk a nagy kék freskót és ráépítettük Mézeskalácsvárost az Égboltra, erre a nyári videoszoborra, és amikor a posztmodern tegnap fejjel lefelé sétált a felhőkön a város fölött azt mondta, hogy tartott attól (a posztmodern szeret attól tartani), hogy ez egy giccs, de most úgy gondolja, hogy kortárs művészet, és mi elégedettek voltunk, és hümmögtünk, hogy még jó, hogy volt kéznél egy Mézeskalácsvárosunk és egy Égboltunk pont. Mézeskalácsváros harmadik, egyben legkellemesebb látványossága a közelség.  Nehéz ennek a városnak a közelébe menni, távolról nagyon szép, és ilyenkor aggódik az ember, hogy mi lesz, ha közelről meg elromlik, ha nincs kidolgozva, monoton vagy, ami még előfordulhat, hogy az ember tekintete átsiklik a fontos részletek fölött. Nem akarom a felfedezés örömét elvenni, alább csak néhány közeli fotót mutatok meg, melyeken az a szépérzék, humor és nagyvonalúság tükröződik, amellyel az alkotók megtervezték ezeket az épületeket. Utána még mindig bőven marad látnivaló, ha valaki a helyszínre téved, például a mézeskalács Keleti pályaudvar egyik külső oldalsó ablakán betekintve, a szemközti falon a színes falfestményt tessék szíves megnézni feltétlen.  

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. december 15.

         Háromszáz főre főztem és az utolsó falat is nyomtalanul eltűnt tegnap. Azt hittem, a fogadáson minden vendéggel tudok majd beszélgetni, de nekem, mióta élek (de nem ezért), se időérzékem nincs, szociometriából is lehetnék jobb nyugodtan, és kevésbé kellene hallgatnom a kínaira, aki azt kérdezte nem olyan régen: - hányan vagytok ti? Tízmillióan, plusz, mínusz, mondtam, ő pedig megnyugodott, hogy itt akkor mindenki ismer mindenkit. De tegnap kiderült, hogy én nem ismerek mindenkit, törekedtem az ismerkedésre, de jobban kell törekednem, ezt mondhatjuk. Holnap megmutatom a fogadás képeit, ma csak a Luca napi menüt említem meg, csupa szerencsesütemény volt az asztalon, apró szemű magvak és gyümölcsök és fokhagyma és pezsgő. Az előbbi a gazdagságot hozza, az utóbbi távol tartja a rosszat, a pezsgő pedig, nos a pezsgő az csak pezsgő, a túlzott realitásérzéket gátolja, azt tapasztaltam. A citromkrémes máktortát és rozmaringos sült mandulát már elmondtam korábban, így mára kölcsönkértem egy fokhagymás receptet, egy nagyon fokhagymás csirkéért. Jó lesz ez? Távol tartja a gonoszt. Elkészítéséhez két fej fokhagyma szükséges, egészben érdemes megsütni a gerezdeket, s így a fokhagyma minden erénye a szószba kerül. Amikor betettem a lábam Angliába, és először kis, fehérkés kolbászkákat adtak föl nekem, répás szószban, azt nemhogy nem értettem, hanem egyszerűen csak nem akartam látni ilyet többé a tányéromon. De amikor sokkal később, egy napon megéheztem, még mindig Angliában, és azon gondolkodtam, hogy mit ennék szívesen, egy olyan kolbászkák répás szószban jutottak az eszembe, melyek kissé édesek és finoman fűszerezettek s addigra már gyöngéden is éreztem irántuk. Ennek a csirkének a kinézete ne tévesszen meg senkit, kérem, nincs benne semmi magyaros, de semmi, ezt szeretném elmondani. Bár vezető fűszere a kakukkfű, a francia vonal sem jellemzi, annál egyszerűbb ízű: angol. Fokhagymás, édes, fehérboros angol íze van, a szó legnemesebb értelmében véve.  

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. december 7.

            Vannak ezek az alkalmak, hogy elkezdődik egy szezon. És arra gondoltam, hogy írhatnék valami szezonhoz illőt. Egyik sort a másik után írnám, kedves sorokat, puhákat és kimérteket, nem kell túlzásba vinni. Már régen volt férfi nő történetem, most eszembe jutott egy rövid, egy nanodráma, ahogy ezeket hívják, ebben vagy a nő vagy a férfi, ezt nem tudom biztosra, azt jegyzi le finoman, széles margóval, félfamentes papírra: "Ma egyszer nem tudtam tovább élni maga nélkül." És a dátumot. 
         A férfi nő történeteknek mindig szezonjuk van, de ez itt, most nem illeszkedik a bejegyzés fényképeihez, amit pedig a szerkesztő határozottan és érthetően igényel, ezért tovább tűnődtem, így derült fény arra a, számos más megtörtént eset mellett megtörtént esetre, hogy morzsás lett kissé a Mézeskalácsváros alapköveinek tésztája. És én újragyúrtam ötven adagot az én kezeimmel, s középtávon az jutott eszembe, hogy ha ezzel az írói karrieremmel történne valami, akkor jó látni, hogy egy tésztadagasztói karrier még kinéz a kanyarban, megnyugtatóan. 
        Eközben, az üzemi órák szünetében főztem egy chilivel, fahéjjal és tequilával fűszerezett felnőtt kakaót. Nincs benne cukor. Azért nincs, mert nem szeretem az édes kakaót, nem tudtam, hogy nem szeretem, csak ahogy évek alatt egyre közelebb mentem magamhoz, úgy derültek ki tények, melyeket nevezhetünk igazságnak, az igazságokat, különös figyelemmel az engem érintőkre részemről egyébként szerettem letagadni korábban. Egy barátság vetett ennek a kényelemnek véget, amely egy emberhez fűz, aki jó, nagyon jó a... nagyon jó, maradjunk ennyiben, és ő nyugtatott meg a maga véleményes modorában, hogy ha szar író szeretnék lenni, maradjak csak távol magamtól, tagadjam le, amit érzek, és nem lesz nagy baj. Jó sem lesz semmi, ezt fontos tudni, de baj sem, olyan szép, áhítattal telített semmilyen lesz az élet, és kérdeztem, hogy most mit vár tőlem mégis, mondta, hogy elsőként egy vallomás elég, mondjak valamiről igazat, amiről eddig nem mertem, és én dühös lettem, mert dühös az bármikor tudtam lenni akkoriban, s hirtelen az jutott eszembe, hogy utálom a kakaót, nekem túl édes, most jobb? Ezt ordítottam. Jobb lett, nyilván nem csak ettől. Láttam aztán, hogy a gourmet rétegek jelentős része érez hasonlóan a kakaó iránt, mintegy lélekazonosság áll fenn köztünk, egyszersmind ellentét a kakaójukat cukrosan ivó csoportok között, és itt szeretném elmondani, hogy a tequila, a chili valamint a fahéj kevés mézzel elkeverve, úgy is mint fűszerek, e konfliktust megrendítő könnyedséggel nyugtatják meg. 

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. november 29.

         Elkerülhetetlenül karácsony lesz, beszélgettünk erről itt, akörül az asztal körül, amelyet mindjárt megmutatok. A fiatalember, aki olyan valóban, amilyennek a raccsoló kósza őrgrófokat szeretjük képzelni, csak ő nem raccsol, hanem pösze, rá is segít erre egyébként, az az érzésem, hogy otthon gyakorol: kiszlisszant a paszasz, mondja, hosszú szasszé lesz, mondja, szarszállítászi szakszolgáltatász, mondja, na ugyanő jegyzi meg nekem egy vállvonással, mint aki egy nagyonérdektelen dolgot említ, hogy egyszerűen nem tud elég idő eltelni egy régi karácsonytól egy újig. Meg is lepődöm, hogy nincs ebben a mondatban egy árva "s" hang sehol. Nem tud. - értek egyet. Hogy minden karácsonykor elhiszi az ember, hogy történik valami rendkívüli, ész aszt utálja a huszonötödikében, mondja, hogy ott már körülbelül lehet tudni, hogy nem. Moszt szem. Szoszem. Szásszor szem. Már a mosztnál is értettem, nyugtatom meg. Hogy épít-e idén a mézeskalácsvárosba valamit, egy házat, kérdezem tőle, ez nyilvánvalóan olyan aranyos, mondja, de mit kínlódunk vele ennyit, kérdezi. Mondom neki, leereszkedőn, mintha csak a meleg vizet magyaráznám el, hogy ez olyan, mint mikor Széchenyit megkérdezték, mit kínlódik annyit a Nemzeti Kaszinóval. Vagy Victor Turnert, hogy mit kínlódik a liminalitással vagy Wagnert, példának okáért, hogy… Már a Széchenyisz résznél isz értette, mondja. Akkor itt van egy adag begyúrt tészta, mutatok a pulton heverő csomagra, aztán szép legyen az a ház. (Ezt a terrort nevezem én felnőttnevelésnek.) Köszi, feleli, asszem szátortetősz lesz, mondja.
         Egy mézes süteményt szerettem volna adni ehhez a történethez rendesen fényképezve, ami alapjaiban különböztetné meg ezt a bejegyzést az előző háromtól, ahol egyszerűen csak sötét volt a konyhában. Itt is sötét volt, de most egy szoftboxot használtam, és ez teljesen új megvilágításba helyezte az eseményeket. A recept egy mézes banánkenyéré, kölcsönkaptam egy gyűjteményből, belenyúltam a leírásba persze, mert nem lehet velem bírni, de az alapötlet akkor is nagyszerű: banán, fahéj, szerecsendió, vanília és magvak fűszerezik ezt a kenyeret. A banánkenyér csakugyan kenyér, úgy értem, annyira édes legfeljebb, mint egy bagel (Hegel, ahogy a filozófusok ismerik), és ezért érdemes enyhén sós mézes vajjal megkenni a tetejét.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. november 23.

          Nézzünk akkor egy előételt, melyért huszonnégy dollárt fizetnek New Yorkban - írom le. - Ennyit az irodalomról – gondolom bosszúsan. A harmadik csészét is fenékig ürítem a felvizezett teából, aztán egy sütemény morzsáit kezdem fölszedegetni, közben belebámulok a kanna alján sötétlő tóba. A tea kicseppenő sárga foltokat hagy körben a papírlapokon, amíg a szem ellát, ledisznózott könyvek hányódnak szanaszét. Egy üzenet áll kinyitva előttem, egy kérés vagy micsoda: - Kellene nekem egy történet – írja az illető – mindegy, miről – mondja. – A darab kezdődjön egy kis bajjal, melyet mindjárt bonyolítson egy nagyobb… pregnánsan, szikáran de óvatosan. A baj nőjön meg, sőt adódjanak hozzá további bajok, heverjen minden romokban nyugodtan, a cselekmény egy katasztrófában tetőzzön, aztán minden oldódjon meg úgyszólván egy mondat alatt, melyen én – érti itt az üzenő önmagát – sírósra röhöghetem magam. – Erre mit tudjak én neki válaszolni? – kérdezem ezt magamtól, mástól nemigen tudnám, hajnali három óra van. A huszonnégy dollárt egyébként az articsóka-majonézszósz hors d’oeuvre-ért kérik New Yorkban, jogosan. Az articsóka szíve csodálatos, a védő pihék alatta tündöklő és gyönge, csak a szív és a szív közeli hús, pontosabban a levelek mint kis kanalak végén függő finom milliméterek ehetők belőle. A telezabálás egészen egyszerűen nem jöhet szóba: az articsóka egy társasági előétel, hárommondatonként egy falat. Kevés vízben érdemes megpárolni, együtt a fokhagymával, ahogyan a receptben írom. A párolt fokhagyma azután a majonézbe kerül, a szósz, amely az articsókát kiegészíti a citrommal és reszelt citromhéjjal lesz tökéletes. Adtam föl hozzá egy desszertet, kérem, értse meg mindenki, nem volt más választásom, nincs most érkezésem ennél bonyolultabb édességre, már így sem alszom, ez pedig itt hetven másodperc alatt készült el. Egy csokoládés mikrohullámú desszert, tessék nyugodtan kipróbálni, a maga nemében egészen kitűnő.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. november 15.

         Egy kolléga nem maradt otthon az ő köhögésével, hanem behozta és átadta nekem, így maradtam otthon én az ő köhögésével. Ez történt. Ez inkább amolyan helyzetjelentést, csak én csinálok belőle drámát, melynek szerencsére népszerű műfaja a komédia. Tehát amikor még nem hallatszott a köhögés, csak utazott velem észrevétlenül, befordultunk együtt a nagyáruház melletti utcába, megálltam a postahivatal ajtaja előtt, és beletüsszentettem a zsebkendőmbe.
– Egészségére. – mondta egy hang. A hang a hátam mögül jött, egy postásból, ő hordja ki hozzánk a leveleket. 
– Alaposan megfáztam. – mondtam. 
– Hát miért nem szól? – kérdezte lelkendezve. Nem feleltem, ő nem zavartatta magát, barátságosan rápaskolt a karomra – Majd beadok magának holnap, apró figyelmességként egy egész tucat zsebkendőt. Van egy jó márka, nagyon klassz beléjük orrot fújni.
– Hát…– mondtam és tüsszentettem még egyet. 
– Látja, így igaz, ahogy mondom. Figyeljen ide. – folytatta – Amikor hazamegy, eresszen egy kis edénybe egy kevéske vizet, s öntse fel jó bőven rummal. Aztán gyönyörűen felfőzi, de előbb természetesen még tesz bele egy pár szegfűszeget meg borsot. Jóízűen igya meg, várjon vagy egy negyedórácskát, míg az ital akceleráción nem megy át, s akkor igyon rá még két deci rozspálinkát, a rozspálinka nagyon jó a mellre. No, akkor menjen be a szobába, már ahogy nézem, éppen este lesz, ott bent elvágódik valahol, szépen elalszik, és mire fölébred, nyoma sem marad a meghűlésnek, ez az a bizonyos Kneipp-kúra, és sokkal többet ér a piruláknál.
          Hogy Kneipp tud-e erről, erre gondoltam hirtelen, és persze mentegetőztem, hogy amilyen állapotban vagyok, ez a kúra végezne velem, egyébként előző nap egy különös sziruptól már igazán sokat javultam. De a postás erősködött, hogy az utókezelés nagyon fontos, próbáljam csak ki ezt is nyugodtan. Aztán kitapogattam a postahivatal kilincsét és akkorát tüsszentettem, hogy a lendülete berepített egyenesen az előcsarnokba. 
      Hazaérve nem forraltam rumot és rozspálinkát sem ittam, ami pedig jó a mellre, helyette körtelikőrt vettem elő, és egy körtés clafoutis recepttel kísérleteztem, kétszer is lesütöttem, igazán kitűnő recept: egy újabb palacsinta. Ahogyan a cseresznyés clafoutis-nak a cseresznyelikőr, a szilvásnak a szilvapálinka illetve a fahéj, ennek a körtésnek a lelke a citromhéj és a körtelikőr. Ez a két fűszer keveredik a vaníliás gyümölcs aromájával és kiad nekünk egy kifinomult őszi ízt. A clafoutis akkor van készen, amikor szépen túldagad a sütőforma peremén, és habtaréjai kipirulnak.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. november 9.

         Az asztal hosszú volt és aránytalanul keskeny. Angol filmeken látni ilyet. Egyik végében ült a ház asszonya, a másikban az ura, az asztalon gyertyával világítottak, az aranyszegélyű, csontszínű porcelán tányérok mellett kis névjegykártyák jelezték a vacsoravendégek helyét. A kártyák is csontszínűek voltak, s az aranyszegély ugyanolyan enyhe ívben keretezte a kartonlapokat, mint a tányérok szélein körbefutó girland. A meghívó aznap reggel érkezett, a nő nem akarta átvenni, nem akart eljönni, tudni sem akart semmiről, hónapok óta nem járt ilyen helyen, akkor kikapott egy asztalszomszédot, aki annyit értett a humorhoz, mint Iván Karamazov és különösen olyan pillanatokban savanyodott be, ha valaki félbeszakította. Enyhe nyomásra ült most ennél az asztalnál mégis, a többiek erősködtek: te jóságos atyaúristen az égben, ezektől kapsz vacsorameghívást és csak állsz itt. Az igaz, hogy a háziak gondosan tervezték meg a menüt azon a múltkori helyen, hors d’oeuvre, hideg fogas, steak, sajt, gyümölcs, végül háromféle torta és eszpresszó következett, de a nő akkor is érezte, hogy ez most más, és ha itt megjelenik ez lesz: baj.

Alighogy helyet foglaltak a vacsoravendégek, nyikorogva kitárult az ebédlő nehéz tölgyfa ajtaja. Mindenki kíváncsian fordult a hang irányába, a hátul ülők a nyakukat meregették, szerették volna már megpillantani az előétel apró tálcácskáit, de csak két termetes tál közeledett, az egyik az asztal egyik végében, a másik a másikban állapodott meg. – Tessék, tessék – kínálta a háziasszony a nőt, aki balkéz felől, mellette kapott helyet. – Nem hordatjuk körül, csak úgy magyarosan szedjenek, gondoltuk, így jobban fog esni maguknak. A nő hitetlenkedve merített egy kanállal a híg lére eresztett borjúpörköltből, majd továbbadta, most vette észre csak, hogy két másik tál is előkerült időközben, csipetke volt bennük, kénytelen volt abból is kérni egy falatot. A kifinomultabb ízekre előkészült társaság hitetlenkedve bámulta a pörköltet, némelyikük arcszíne zöldre változott, így egyébként szépen harmonizáltak az uborkasalátával, amelyet kis porcióba rendezve, óriási ezüsttálcákról osztottak most a pincérek. – Hm – nyugtázta a történteket egy francia tanár. A tál csigalassúsággal haladt, majd amikor elért mindenkihez, akadozva elindult a beszélgetés is, többnyire arról, hogy a hors d’oeuvre minden bizonnyal kimarad, de, ami a vacsora hátralévő részeit illeti, még nem szabad elveszíteni a reményt. Kisvártatva leszedték a pörköltes-csipetkés terítéket, majd nyílt az ajtó, belépett két pincér, kezükben nehéz, kerek tányérokat egyensúlyoztak. Túrós csusza volt, szalonnával. – Mi a…– gondolta a nő. – Ezt bizonyára szeretik – fuvolázta, ezúttal a ház ura – mi édesen szoktuk enni, de gondoltuk, maguknak így jobban ízlik. Így olyan magyaros. 

– C’est ça. – szólalt meg ekkor egy író franciául – Permettez moi, monsieur, de vous passer le plat. – mondta, s átnyújtotta a tálat a mellette ülő magyar tanárnak, anélkül, hogy vett volna belőle. 
– Avec le plus grand plaisir, cher ami. – válaszolta a szomszéd, kivett egy kocka csuszát, a többit továbbadta.
– Je n’aime rien autant que le toureauche tchoussa. – mondta erre a nő, a túrós csusza szót franciásan hangsúlyozva. Ettől aztán mindenki szárnyra kapott és átváltott franciára, volt, aki valóban beszélte ezt a nyelvet, mások azonban csak a Flight of the Conchords Foux du Fafa dalából idéztek, a nő a tanuljunk könnyen gyorsan franciául első leckéjét mondta föl, mert annál tovább még életében nem jutott. A könnyed, értelmetlen idegen beszéd finoman vert auvergne-i csipkét font a túrós csusza tál fölé. A ház ura enyhén vállat vont, úgy döntött, részt vesz ő is a beszélgetésben, majd odafordult a mellette ülő matematikushoz: 
– Sprechen Sie oft französisch unter sich? 
– Mit mond? – nézett a matematikus a nőre. 
– Hogy gyakran beszélünk-e magunk közt franciául? 
A matematikus lenyelt egy villára való túrós csuszát, mert ő ennél a fogásnál nem zavartatta magát, a háziúr felé fordult, és legelbűvölőbb mosolyával jelentette ki: – Nix dájcs.

Lefelé ballagtak a hegyről és azt mondták, hogy megvesznek éhen, de valami jót akarnának enni. A nő mondta, vagyis én mondtam erre, hogy följöhetnek egy körtés szendvicsre, de nem érdekel, le kell fényképeznem, miközben készül, mert el vagyok maradva a bloggal. A társaság érzelmeit ez a bejelentés sehogyan sem érintette, én pedig azt tudom elmondani erről a szendvicsről, hogy fotói sötétben készültek, ezért elnézést kérek, cserébe azonban a fogás hozza egy hors d’oeuvre színvonalát, benne a balzsamecettel meghintett hagymás zöld levelek íze csillapítja le a prosciutto, csirkemell, kéksajt és körte együttes markáns ízeit. 

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. november 1.
                   Tehát elkezdtem írni ezekről a vajszínű tortácskákról, írtam, majd abbahagytam, és közben eltelt egy kis idő: ez történt. A fehér csokiból készített desszert iránt egy hamuszürke állítmány indított fanyalgást, az volt a feladat, hogy a hírt cáfoljam vagy megerősítsem, nem mondhatnám, hogy eleinte jól ment. Önmagában csakugyan nem izgalmas ez a fehér lávatorta, vagy legfeljebb annyira, mint egy Joseph Grand mondat, az meg, tudjuk milyen. Fogalmaztam a dicsérő jelzőket, de figyelmemet valójában a nő kötötte le, akinek tekintete arra a fiókos szekrényre siklott, amelyben kendők és ékszerek sorakoztak. A férfi az ablaknál állt, a spartakiád ünnepi menete haladt el a ház előtt, legyintett, mintha a tenyerével akarna elhessegetni egy gondolatot: - Hová utazik? - kérdezte kedvetlenül. A nő hallgatott, kivett két sálat a fiókból, maga elé emelte őket, mintha fácánokat tartana föl nyakuknál fogva, futó pillantást vetett rájuk, aztán az egyiket visszatette, a másikból csigaformát hajtott, és beszorította a blúzok mellé a bőröndbe. Behúzta a cipzárakat, odalépett az ablakhoz, és könnyű mozdulattal végigsimított a férfi szép, szigorú ajkain. - Jól figyeljen arra, amit most mondok – szólt szelíden – én nem ügyelek semmire, hanem valahogy megcsinálom, ebben van jó, tudom. Aztán a férfi fülébe súgott valamit, s az végre elmosolyodott. Ez az álom kötött le inkább, mint a desszertkritika, pedig földíszítettem a kis torta körül mindent agyonra, de hiába próbáltam meg eldugni a sok porcelán és üvegpohár közé, nem lett szórakoztatóbb. Szeretném utólag beismerni, hogy méltatlan volt az eljárás a desszerttel szemben; később rájöttem, hogy egy kiegészítő ízre van csak szüksége, s attól friss lesz és modern, és hogy mi lehet ez az íz, azt próbáltam elképzelni, ekkor kevertem mellé egy kávéfagylaltot. A forró, enyhén citromos fehér lávatorta együtt a hideg mokka sorbet-vel nagyon is zseniális édességet adott, melynek legnagyobb előnye, hogy ha a kávé sorbet előző nap elkészül, a sütemény csokiolvasztással és sütéssel együtt előáll mindössze huszonöt perc alatt.  Vagyis, Bödőcs Tibor szavaival élve: nincs ennek a desszertnek semmi baja.   

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. október 23.

- Minden ujjad megvan, nem látom okát a késlekedésnek, kezdjél szépen írni. – szólt a kiadó vezetője szórakozottan. A székében ült, finoman ringatta magát előbb balra, majd jobbra dőlt, nem nagyon érdekeltem, csak úgy, beszélt hozzám megszokásból. - Fogalmazz kereken, személyesen, érezzem úgy, mintha nekem találtad volna ki. És ne kend el a végét azt nem szeretem. Legyen fináléja, lyukadj ki valahová és ne úgy, mint múltkor, nem kell bonyolultan, az époszfragment az nem egy szó kisfiam. Még én sem értem, passzíve sem, mindenki ideges lesz az ilyesmitől. Szóval írjál par excellence, de azért normálisan.
– Van egy Genezis történetem. – mondtam. 
– Abban almák vannak, ha nem tévedek. – jegyezte meg. 
– Alma, körte, nem mindegy?
– Írjál inkább körtéset. Körtés recepthez körtés történet jár, amikor egy almás recepted jelenik meg, akkor majd beszélhetsz almákról, szerintem logikus ez így. – mutatott egyik ujjával az ajtó irányába.
A hallban álló zongorán leütöttem egy gé hangot, majd egy ef-et, aztán végigszaladtak az ujjaim a billentyűkön, de csak a fehéreken, a feketéket nem is érintettem. Nagyjából ez volt a gyakorlás az elmúlt hónapban, plusz az otthoni hangszerről letöröltem a port, nem tudom, az számít-e. Körtés történet, körtés történet, hogy mit csináltam főzés közben. Semmit nem csináltam, főzés közben főz az ember, ebben drámára találni nem nagyon lehet. Valahonnan a fülemben ragadt egy dal, úgy emlékszem, azt dúdolgattam, közben nő-férfi történeteket találtam ki a könyvemhez, amelyekben a nő puhán, kevés fordulattal, korszellemre nem ügyelve egyszerűen csak boldoggá teszi a férfit. Egy őszi bisztrómenü főétele volt a körtés-káposztás hasé, ebből küldtem el egyet ajándékba; ebben a körtét friss zsályával összesütött kolbásszal töltöttem meg, a káposztába pedig borókabogyót törtem, és így alakult ki az az íz, ami miatt a kiadó magához rendelt. Ez a hasé nem igazi hasé, nem vajas tésztával készül, hanem gyúrtam hozzá egy olyan foglalatot, amely megsütve ropog. Másodszor is nagy volt a kísértés, de végül nem kevertem a káposztához a tölteléket, amely a körtékben már nem fért el. Így az, ezúttal nem nyomta el az üde, édes-savanyú ízt, amely a körtés-paprikás-zsályás aromát olyan nagyszerűen kiegészíti.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. október 16.

         Az ajtóban csípőre tettem a kezem és azt mondtam, hogy nincs egy árva történetem. A bejelentés nem keltett olyan hatást, amilyenre számítottam, leginkább semmilyen hatást nem keltett, így kinyitottam egy üveg fehérbort. A probléma nem oldódott meg, de a kérdés feledésbe merült, s aztán hirtelen eszembe jutott, hogy vasárnap, mialatt ez a kagylóétel főtt, kibámultam a konyha ablakán a szép parkerdőre, amely alattunk elterül. A kertészek egyenként törölték le a leveleket a választások napján, a pázsit is kapott egy helyes szasszont, az úttest tiszta volt, mint a patyolat. Az ausztrálok egyszer írtak egy országimázs reklámot a turistáknak: besamponoztuk a tevéket, kizavartuk a cápákat a medencéből, szóval, hol a francban vagytok. Még abban az évben meghívták Tony Blairt Canberrába, és ő a parlamentben azzal nyitotta beszédét, hogy idefelé a gépen elaludt, csak a reptéren riadt föl, hát én meg, hol a francban vagyok? – az a kérdés jutott eszébe hirtelen. Ez a kagyló annyi idő alatt készült el, míg mindez átfutott az agyamon. Úgy lehetett ez igaz, ha volt hozzá itthon minden, és a hozzávalók darabolva, megtisztítva rendben sorakoztak a konyhapulton, tehát elméletben mindenkit a Földön körülbelül negyedórára választ el ettől az ételtől. Ebben a fogásban semmiféle magyarosidegen nincs, legfeljebb a kagyló, de, ha átlépi valaki ezt a képzeletbeli határvonalat, akkor a másik oldalon úgy látja majd, hogy a szósz majdnem megegyezik a paprikás krumpliéval, kivéve, hogy adtam hozzá fehérbort, citromot, sáfrányt és édesköményt, de a kolbász és a hagymaalap ugyanaz, és ki gondolta, hogy ez az alaplé a kagylóval kiegészítve boldoggá teszi az embert. Senki. Senki nem gondolta. Ez a kagylótál, friss kenyérrel, egy próbát mindenképpen megér.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. október 9.
         Legtöbbször bólintok, elmosolyodom és valami másra terelem a szót, de most, most a csésze mellé óvatlanul letettem a kiskanalat, és azt feleltem: kétszer. Reggel egy turmixot és később, valami bonyolultabbat. - Jó, de mikor eszel? - kérdezte. - Reggel - ismételtem meg - és koradélután egy menüt, ez amolyan kiszámított… - De mikor eszel? Rámosolyogtam, nem érdekes – mondtam. – Jól vagytok? – kérdeztem. Egy nagyon rövid novella után kezdtem kutatni a gondolataimban ma estére, és eszembe is jutott egy férfi, aki palacsintát sütött reggelire, rárendezett egy marék áfonyát és mézet tett mellé. A nő egy finom mozdulattal átnyúlt a pult fölött, a szoknyája szegélye meglibben. Később, az udvaron a férfi kezeit az ő kis kezeibe fogta és úgy melengette a meggémberedett ujjakat. A férfi a szobában képeslapot rajzolt neki, egy fa és azt hiszem, egy lila madár, talán egy pinty lehetett az elején. A nap végén egymásra néztek és kérdezték, hogy most mi legyen velünk? Üljünk itt hosszan és szóljunk, ha a másiknak valami beragadt a fogai közé és meséljünk történeteket. Így is lett. Nem bánták, ha kétszer hallottak valamit, arra gondoltak, szeretik, ahogyan a másik meséli ezt a történetet. A férfi holtfáradt volt, a nő leült, ölébe vette a lábát és kifűzte a cipőjét, a férfi pedig fölvette azt az apró-mintás ingét, amelyikben a nő olyan szépnek látta.
         Amikor a megbeszélésről hazaértem, már csak azt tudtam tenni, mint amit nagyanyám, ha nem volt a kamrában semmi. - Nincs itthon semmi - mondta - csak egy kis cukkiniszuflé lesz csillagom, meg kacsa, karamellizált répával és körtés csokoládés lávatorta. Nagyanyám tudott menüt komponálni, az ilyen adottság úgy látszik, generációt ugrik, és a nagy orr is, ugyanúgy. Az én szuflém ezúttal nem jött föl olyan szépen, de belül bolti, garantálhatom; könnyű, finom illatú és a szó legnemesebb értelmében zöldséges.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. október 5.

         Augusztusban fölolvastam egy szöveget ebéd után, azt, amelyiket egy nő, különösebb központozás nélkül egy szuszra mondott el még sokkal korábban. Nem olvasok föl ebédeken általában, sőt egyáltalán nem olvasok föl, ha jobban meggondolom, de most elővettem ezt az ezüst könyvet, a Vita Nuova-t, mert friss élmény volt az a részlet, amelyikben arról beszél a nő, hogy Vladimir kimegy a folyosóra, és aztán megint megjelenik az ablakban és meg van öregedve, csorba mosollyal fogja a horgászfelszerelést s így szól… „Mit tegyünk? Gyerünk horgászni… Én veszek magamnak egy papucsot amire anyácska két cicát hímez nekem… 
Az uram felállt (meséli a nő) és azt mondta… Vladimirek akarja hallani a legszebb anekdotát Frau Pollak von Parneggről?... Szóval egy reggel Pollak úr nem jelent meg a reggelinél… és az ebédnél sem így aztán keresték az egész kastélyban és csak késő délután találták meg a hálószobájában ott feküdt holtan az ágya alatt… Frau Pollack von Parnegg összehívta a hálószobába az összes szobalányt felemelte az ágytakarót széles mozdulattal az ágy alatt fekvő halott férjére mutatott és az mondta a szobalányoknak… Hát így takaríttok ti kurvák! Ezt mondta Frau Pollak… de amikor Bécsbe bevonult Hitler akkor kiugrott az ablakon… Vladimirek az a papucs amit majd az anyukája vesz magának legyen szürke és piros meg fekete fonallal hímezze rá a cicákat…"
Szükségem volt egy olyan szabadnapra, amelyiken úgy teszek, mintha én írnék történetet, így lett ez a bejegyzés történet a történetben, ezzel utazom megúszásra. Az igaz azonban, hogy a felolvasás napján egy szép kelbimbós szendvicset ettünk, amelyet hívhatunk pizzának is, ha nagyon szeretnénk, akkor ez egy gyönyörű pizza, amelyen úgy keveredik a kissé kesernyés íz a savanyúval, az éppen csak fokhagymás babkrémé az enyhén mézes gránátalmáéval, hogy nyomot hagy az emlékezetben, nem tehet róla, napokon át vágyakozik utána az ember. Lesütöttem az alaptésztát, erre simítottam egy fehérbab-krémet, s csak ezután került föl a feltét, a sült kelbimbó, az édes kesu és a gránátalma magvak. A húsnélküli szendvicsek közül ennél még nekem nem ízlett jobban egy sem, de talán abszolút értékben is ez a legfinomabb szendvics, amit valaha megkóstoltam.