Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2016. február 5.

         Elsőnek a kókuszolajat kevertem a krémbe, majd könnyű mozdulatokkal a mentát és a finom porrá őrölt zöldtea leveleket, és aztán ezt a kezemre kentem, fölhúztam egy cérnakesztyűt, a maradékot pedig egy Reichenbach porcelánba söpörtem, és ekkor véletlenül, mondom véletlenül eszembe jutott egy történet.
         Egy nő csak be akart nézni a szobába egy percre, látni szerette volna, mivel van elfoglalva az az ember, akire folyvást gondol. De a férfi nem ült a helyén, a nő ennek ellenére belépett az ajtón, kihúzta a féltett Steindl asztal fiókját, meglapogatta a papírokat és nyugtatömböket, aztán ujjai megérezték egy kép csipkeszegélyét. A fényképen az ezredes egyenruhát viselt, nem is látszott többnek harmincnál. A nő lehunyta a szemét, és újrahallotta a jancsiszögekkel kivert bakancsok dübörgését a parton, mint valami földindulás olyan volt a hangjuk, a hattyúk riadtan tárták ki szárnyaikat a zajra, hatalmas őrangyaloknak látszottak így a tavon. Otthon az ezredes, akinek olyan emlékezőtehetsége volt, mint a fényképezőgép, a búcsúestéjen a sikereiről beszélt, dísztelen egyenruhát viselt, mint egy teremőr, vagy szállodaportás, és lépten-nyomon megígérte, hogy letöri az orrát a képviselőknek, és szidta a fél házat, és pirannyáknak meg kecskéknek nevezte őket, nem érdekelte most, hogy kik hallhatják meg, amit beszél. Hanem aztán megfeledkezett mindenkiről egy percre, és látogatóit elhagyva megrohamozta a teleszkópot, amely a kis hálószobában volt beállítva, s rámeredt a szomszédos birtok nagyasszonyára, a szépséges, varázserővel bíró képviselőnére, aki a kabátját porolta, nem lehetett tudni, hogy mi okból. Fél méterre tőle boldogtalanul ott várakozott a képviselő, nehezen lélegzett és méltatta a kapcsolatát a feleségével, s eközben remegett, mint a nyárfalevél. Néhány percig fájdalmas csendben álltak egymással szemben, aztán a képviselő lehajolt és megcsókolta a nő kabátjának ujját, aztán fölnézett, és lehetett látni, hogy az asszony tekintete megbűvöli, mint a tigriskígyóé a fehéregeret. A képviselőnének ébenfekete haja volt. Az ezredes hümmögött, és bosszúsan rázta a fejét, mert azt gondolta, hogy mire annyi idős lesz, mint akkor volt, legalább részint megismeri a világmindenség egyetlen valamirevaló rejtélyét, amit mindenki csak nőnek nevez. Aztán visszabaktatott a társasághoz, oda-odavigyorgott a krumplievő Bábosikra, aki háttal neki próbálta elfogyasztani az ételt. Az ezredes az articsókákat egyenként emelte le a tálcáról, a kis leveleket gyengéden fogta ujjai közé és leharapta a végüket, száz aprót harapott, minden falatot előzőleg gondosan fokhagymás majonézbe mártogatott. A tábornok sóhajtozott, odalépett Bábosikhoz, és kievett a tányérjáról egy töltött-sült krumplit, és teli volt a szája miközben a nőkről gondolkodott, hogy Attilát a hunt előbb megszelídíteni, mint egyiket-másikat, és közben kimagasodott a hangja a boldogságtól, mert a töltelék, amelyet Bábosik elől elhalászott szétomlott a nyelvén, és erre az erős-édes szalonnás ízre egy krumplitól egyáltalán nem számított. És amikor már a férfierkölcs, a magasabb bölcselet éles szemüvegén át nézte a nőket, azok testének szépségét is figyelve szabad szemmel, tehát úgyszólván tökéletlen műszerrel, Harmati fényképész jött oda, és kést meg villát tartott az egyik kezében, a másikkal meg törült egyet a száján, aztán levette az ezredest a gépével, amint az a gyönyörű, ánizzsal párolt gyümölcsökre tejszínes kecskesajtos felhőcskéket rendezget.