Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná
2016. április 18.

         A legutóbbi három történetet valaki más írta, vagyis, nem egészen, koprodukciók voltak, egyszerűen csak elengedtem a kezem, és tollba mondódtak, egyik a másik után, én meg beléjük rondítottam itt-ott már, a szerzői jogok miatt is. Igazán jó párt alkotunk ezzel a belső hanggal, inkább úgy mondanám, hogy elkényelmesített. És éppen a múltkori elbeszélésére válaszul kaptam kölcsön most egy történetet, amiről hirtelen nem tudtam, hogy jön ide, de Kármen, aki író, könyvekkel meg minden, és sóvárogva nézi, ahogyan szavak folynak ki az ujjaimból, úgy instruált, hogy hát minden mindenhova jön, nem kell rajta gondolkodni, csak el kell engedni, mint egy könnyű fingot. – Mit? – Egy fingot, könnyű fingot. Engedd el, mint … – Kérlek szépen, valami kis arányérzéket muszáj lesz belevinnünk ebbe a beszélgetésbe. – mondtam neki esengve.
         Hollandi mártást kellett volna kevernem egy fogadásra, százötvenhatan voltak, mindenki megpróbálta lekötni magát valamivel, és Kármen például a pillanat hevében, szép szavaival leírta a megkönnyebbülésére soha be nem következő látomását, egy nagyon helyes science fictiont, ezt tudta egyedül, és ezt tényleg egyedül tudta, mármint, nem tudta más rajta kívül egyáltalán. Álmában már harmadszor kopogtatott egy ajtón, hogy fejezze be az Isten a vacakolást, mert egy látnoki csoport akar megoldásokat, mások meg bebocsátást kértek, a többiek bizonyosságot, és a széllelbélelt záró dolgozatosok, a filmesztéták és a káplárok, a méhkereskedők, a telefonbetyárok és a blézerkabátosok, meg a távolba tekintők, az összes mindenki meg akarta vele beszélni, hogy mi lenne a feladat, mármint, hogy ő mit csináljon. Ez sok gondolkodnivalót adott az Istennek, és ezért, már csak megszokásból is lejött a körhintára, egy menetre, hogy kiszellőztesse a fejét, meg hogy kiáztassa a lábát. Széttárta, kiterjesztette a karját, aztán minden egyes ruhadarabját csak letette maga mellé a padra, és bement a tengerbe megmártózni. Mintha egy kádban pihent volna le, és kipárolgott belőle a szótlanság egy pillanat alatt, aztán visszajött, és olyan mélyen és odaadóan tépett be, hogy egy darabig fél lábon ballanszírozott két, zokniból állított nyirkos frontvonal között, végül lehunyta a szemét, és lábujjhegyen járkált, s hogy mit is akart mondani, mit is: kettő, negyven, harminchat, amíg egyszer már nem sorolta tovább a számokat, hanem csak bemondta, mint a bingónál, hogy tizenhat-tizenhat, kész, passz. Aztán táplálékszerzési kérdést csinált mindenből, mert olyan éhes volt, hogy bármit megevett volna, Kármen azt mondja, márványkuglófot és tejeskávét hozatott.
         Tehát, ahogy mondom, nem hollandi mártást kevertem, hanem egy Michelin-szakács menüjét főztem meg ezúttal, olyat, amilyennel sok embert is meg lehet etetni egyszerre, mármint, külön-külön ettek, csak együtt, ha tetszenek érteni, hogy gondolom. Szépséges menü lett, de nem ez a legfőbb erénye, hanem hogy a tavaszi, friss zöldborsókrémleves, a posírozott tojással lecsurgatott bruschetta és a kivi pavlova ízei ugyanúgy, észrevétlenül és finoman hatnak, mint a gyengéden kimondott szavak.