Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. november 2.

         Elmesélem úgy, ahogyan történt. Az étterem tulajdonosa kiirtotta az éttermet az étteremből, és a belsőt a polgári otthon melegével árasztotta el, és nem készült el teljesen, de megnyitott szombaton. A helyiség lassan megtelt élettel, jelmezekbe öltözött nők és férfiak hajladoztak a szépen berendezett szobában, mely így nemcsak a mennyezetről alácsüngő lámpák fényétől ragyogott, hanem az ide-oda mozgó poharaktól s főleg a négy pár szemüveglencsétől, melyek a puncs körül tolongtak, és érdeklődve figyelték a tálban lebegő jeget. Csöngettek. Az ajtóban egy fiatalember tűnt föl bőrig ázva, ruhájának apró redőiből csurgott a víz, cipője valóban lyukas volt, a sarka pedig félretaposott. Egyik talpáról a másikra állt, mint a kacsa, ballábas cipőjének foszlányai közül előkandikált sötét, csíkos harisnyája. Esős ősznek volt öltözve vagy, ahogy mondta, november elejének, s ez az átkozott kreatúra úgy festett elnyűtt ruhájában, felöltő nélkül, gyűrötten, mint aki vízbefulladt. Az étteremtulajdonos elismerően pillantott a jelmezre, majd az étterem belseje felé intett, a pszichológia tudományok doktora pedig mint egy vízesés haladt át az asztalok között, és barátságosan üdvözölte a vendégeket.
        A szoba sarkába állított asztalt ültük körül, november eleje szemben velem, tőlem jobbra a kalóz, balra a Denevérember. Ilyen szűk helyen elkerülhetetlen, hogy össze ne érjenek a lábak, nem kell sok, hogy a térdek találkozzanak, s úgy maradjanak. A Denevérember nem akart kikezdeni a kalózzal, de azért szóvá tette, hogy az első gyenge térdkoccanás után amaz kissé eltolta székét az asztaltól, s keresztbe vetette a lábát, jelezve, hogy szó sem lehet semmiféle asztal alatti tapogatásról. Egy párt pillantottam meg ekkor, az egyik lámpa fényének záporában álltak, és mintha valamiféle szalontáncba akartak volna kezdeni, de csak a férfi hajolt közelebb, és a szép arany keretben álldogáló nőnek suttogta el, mi minden történt vele aznap, a nő pedig minden mozdulatával a férfi apró ráncait simogatta ki.
       Már hajnalodott,  amikor egy medve és egy nyúl lépett a büféasztalhoz. Bort töltöttek maguknak, a nyúl kitett az asztalra egy nikkelezett órát, úgy tűnt, mintha határidőre akarna mindent megenni, aztán elpanaszolta, hogy nincs étvágya, a hús üli meg a gyomrát, és hogy szed valamiféle probiotikumot, attól meg a háta fáj, nem tudja mi lesz, majd harapdálni kezdte a vajas tésztákat, melyekre finom halmokat emeltem karamellizált hagymából és szardellahúsból, aztán olívabogyóval világítottam ki őket. A medve közben beleevett egy kanállal a gnocchiba, amelyet cukkínivel és chorizoval sütöttem össze, és amikor a falatot lenyelte, elvette az öblös kínáló tálat az asztalról, az ölébe ültette, és befalta mohón az ételt, leette a bundáját a lével, és amikor elfogyott a gnocchi, már érezte, hogy a nyúl szemrehányóan nézi, hogy megint úgy eszik, ahogy egy rendes medve nem eszik, még jó, hogy addigra jóllakott, mert ez a tekintet mindig elvette az étvágyát. A nyúl langyos kávét töltött magának, és udvariasságból elvett néhány gyümölcsöt, de aztán meggondolta magát, és a mandarintorta mellett döntött, kiskanállal gyöngéden fölkopogtatta az égetett cukrot, azután nagyokat merített a kardamomos tésztába tölött mandarinkrémből.