Napfény Poszt - Stílus, művészet, társasági élet - Budapest napos oldala

Sültsütőtök-krémleves, forró gombás-brokkolis szendvics és édesburgonyatorta

2015. október 26. - napfényposzt

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. október 25.
edesburgonyatorta nyito01
          A férfi kedvelte a zöldségeket, örömét lelte bennük egyenként is, általában is. Részint a teremtés finomodásának tekintette őket, ilyen értelemben a karfiolt a káposzta egyetemet végzett változatának például, de egyébként sem volt semmi idegen tőle, ami isteni, a női vádlik pláne, ebben a katolikusokkal nem értett egyet. Amivel indirekte koránt sem állította, hogy vele az Úristen mindenben azonosítaná magát. A férfi az áruház zöldségrészlegén bolyongott, ekkor lett figyelmes egy nőre, aki ideje legnagyobb részében pizzafutár volt, másodállásban pedig szobafestő. Nem jól mondom, a nő szabad bölcsészetből szerzett diplomát korábban, aztán lett csak pizzafutár, és másodállásban szobafestő, és most meg itt rótta a köröket a halmokba rendezett almák és krumplik között. Kantáros nadrágot viselt, amelyet festékfoltok borítottak, a középső, nagy kenguruzsebben parafa dugóra szerelt horog lapult, meg egy darab mocskos spárga, egy kutyafog és néhány kulcs, melyek tudomása szerint egy zárba se illettek bele. A női szemöldök kecses íve egy fiatal arcot csempészett a térbe, az orr kemény vonala pedig valami klasszicitást adott, időtlenséget. Duzzadó, kecses időtlenség volt ott jelen, vagyis minden, a gazdagság tehát tényleges, a férfi legalábbis így látta. A nő egy bevásárlókocsit taszigált maga előtt, indulatosan nézte a zöldségeket, utálta őket, úgy beszélt hozzájuk, mint közeli ismerősökhöz, na, ti rohadékok, mormogta. Aztán elvett egy sütőtököt, pofon legyintette, és dünnyögött hozzá, hol van az a szemét padlizsán haverod, kérdezte, közben tekintetét körbejártatta a közeli ládákon, nyilván arra az esetre keresve megoldást, ha a tök hallgat.
         A férfi megfogott egy padlizsánt, és átnyújtotta a gondola felett. A nő elmosolyodott, és a férfi akkor azt mondta, hogy másként fésült hajjal és finom ruhákban a nőnek nagy sikere volna. A nő erre azt válaszolta, hogy őneki ebben a ruhában is akkora sikere van, hogy több már talán kezelhetetlen lenne. Hogy eljönne-e vele a hajójára, kérdezte a férfi aztán, ha lenne hajója, tette hozzá szigorúan, de a nő azt válaszolta, hogy nem is tudja, tulajdonképpen még soha senki nem vitte el hajón, mármint úgy, hogy aztán vissza is akarta volna hozni a partra.
         A férfi ekkor fölajánlotta, hogy összeszedi a nőnek a zöldségeket, amelyekre szüksége van, ha az elmondja, hogy mit tenne velük legszívesebben, és a nő mondta, hogy talán megfőzné azt a sültsütőtök-levest, amelyet, ahogyan a neve is elárulja, sütni kell javarészt, inkább mint főzni, lassan szabad csak összeolvasztani a szalonna, kakukkfű, paprika és hagymák aromáit, s aztán egy gyors mozdulattal krémmé keverni őket a húslevessel. S ha már megkérdezte a férfi, akkor biztosan brokkolit és gombát párolna meg, fokhagymás vajon, és tenne ebből a raguból egy pirított kenyérszeletre, melyet fetasajttal hintene meg, s ehhez bizony meleg, édesköménnyel fűszerezett salátát adna fel. Az édesburgonyából egy tortát sütne le, talán egy citromosat, olyasfajtát, amelyik nem túl édes. S azután mézes vajat tálalna hozzá, és a férfi nem tudta elképzelni, hogy miért nem inkább ezzel foglalkozik a nő a szobafestés helyett. De amaz mondta neki, hogy ő a nő egy új útját mutatja meg, értelemszerűen egy olyat, amelyen csak ő jár, és a férfinek fogalma sem volt arról, hogy a nő mit ért ezen pontosan, de emiatt például nem aggódott egyáltalán.

Tovább

Sült körték Brie sajttal, szűzérmék zsályával, normandiai almatorta

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. október 18.
sultkorte brie nyito01
         - Valahol elszámoltuk magunkat. – erre a kijelentésre riadt föl a nő. – Éspedig hol? - színlelt érdeklődést, meggyötörtnek és kissé ostobának érezte magát amint ott ült az asztalnál még mindig álomittasan. A férfi kigombolta a zakóját, a legközelebbi székre telepedett le, aztán a nőre nézett, és úgy kérdezte meg: – Mondja, horkol maga? A nő nem válaszolt rögtön, csak álmosan végigtekintett ennek az embernek a szép kezén, és azt felelte, hogy valószínűleg igen, de sosincs ébren olyankor, és nem tudná megmondani biztosra.
         Egy jól öltözött társaság lépett be az ajtón. Gömbölyű tokokat vonszoltak magukkal, s ahogy igyekeztek az étterem ablakai felé, ezek a tokok folyton egymáshoz meg a vendégek vállához ütődtek. Zenészek lehettek vagy kalaposok, és később, ahogyan az asztaloknál ültek, rendelésbe kezdtek, egymást túlkiabálva kérték az ételeket és mindannyiszor, mikor valami újabbat rendeltek fölmutatták a pénzüket, úgy lehetett hinni, örömüket lelik ebben a mozdulatban. A dékán úr szintén az ablaknál ült, újságot olvasott, és mert a zenészek üvöltöttek, lassan fölemelkedett, aztán sétába kezdett, szörnyen érdekes cikk lehetett az, mert le sem vette tekintetét a lapról. Egy széles mozdulattal egymás alá hajtotta az újság fehér szárnyait, hogy az egyik keze aztán fölszabadulhasson, és így haladt az étterem közepébe, kitapogatta a négy asztallal bentebb lévő szék támláját, és aztán is csak olvasott tovább.
         Az étterem tulajdonosa nagy gonddal pucolgatta a poharakat, a fény felé fordította őket, aztán újra áttörölte mindegyiket, a főúr meg, mint egy hajóskapitány, egyik kezét hátul a derekán pihentetve, álltában igazított egyet a villákon, aztán sorban hozzáért a többi evőeszközhöz a tálalón, és ahogy a tulajdonos átnézett egy poháron, szerelmesen figyelve, amint az üvegen a Napból egyenesen származó finom fénysugár csúszik keresztül, hozzálépett a konyhásfiú. Az alacsony, barna férfi kapkodva szedte a levegőt, hadarva beszélt egy rágcsálóról, hogy alighanem ugyanaz lesz, amelyikről azt hitték már elköltözött, vagy az is lehet, hogy csak megbújt a gazdátlan üzletben mellettük, mindenesetre most az étterem konyhájában válogat a szemét között. És ezzel számtalan egészségügyi szabályt megszeg, tudomásával – tette hozzá kedvetlenül. A tulajdonos minden figyelmét lefoglalta annak csodálata, ahogyan a pohár csordultig telik fénnyel, s hangjában nagy-nagy nyugalommal azt mondta a konyhásfiúnak, hogy rávehetnék a patkányt esetleg, hogy viseljen hajhálót.
         A nő közben egészen fölébredt, a férfit nézte, illetve olykor lopva visszatért bámulására, mert a szemek, amelyek általában jeges visszfényt vetnek, most derűsen tekintettek rá. A férfi magához intette a pincért, angolul beszélt, körtéket rendelt, melyeket mézzel és mustárral locsoltak meg, magházukat forró Brie sajttal töltötték tele, és pisztáciával hintették be a felszínüket. A porcelánkínálók fedelét kis virágkötészeti szobrok díszítették, az előételhez fehérbort szolgáltak föl. Ők elmélyültek a mesében, nem volt igazán súlya a beszélgetésnek, hogy túlontúl telivannak a múlttal, azt mondták. Bennük van a múlt és nehéz helyet találni az úgynevezett újnak, a régi hiányának pontosabban, contradictio in adiecto a régi hiányának több hely kellene, mint magának a réginek kellett volna, körülbelül. A férfi főételnek szűzpecsenyét kért, zsályával, mustáros fűszerezéssel mindkettejüknek, meghallgatták, ahogyan az ingaóra elütötte a hatot, majd a férfi normandiai almatortát hozatott, amelyben forró mandulakrém gőzölgött, és aztán megvárták, ahogyan az ingaóra a hetet is elüti, nem siettek.

Tovább

Kagyló fokhagymás fehérboros szószban, mini diós rétes

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná
2015. október 11.
kagylo nyito01
          Határozott mozdulattal benyitott a kert kapuján. Az udvaron aranyszínű őszi napfény ragyogott, a sugarak lefolytak a bokrok és virágok szárain, a levelek pedig úgy csillogtak a napsütésben, mintha vajjal kenték volna be valamennyit. Végighaladt a terméskövekkel kirajzolt utacskán a kopogás felé, amely valahonnan a ház háta mögül szállt föl. Az út egyenesen vezetett a fák között, aztán egy kunkorral a hátsó veranda felé fordult, ahol az asszony egy karosszékben ült, előtte egy zsámoly, a zsámolyon írógép, az asszony térdeit enyhén szétvetve hevesen ütötte a kis gép billentyűit, aztán kihúzta a papírlapot, ráhelyezte a többire, melyek a karosszék mellé állított ládán rendetlenül tornyosultak, egy porcelán ludat tett a kazal tetejére nehezéknek, s csak ekkor nézett föl. Nagyon szerette, ahogyan ez az asszony ránéz. Látta, hogy látja őt és kedvét leli benne, látja a ruháját, a haját, látja a cipőjét, a gondolatait, olyannak látja, amilyennek mindenkinek láttatni akarta magát. Az asszony most fölnyalábolta a teleírt oldalakat, hogy összerendeződjenek gyengéden a láda falapjához ütötte őket, majd a kéziratot odanyújtotta a nőnek és megkérte, hogy tegye át arra a kerekfedelű asztalkára, amelyen az üvegpoharak csilingelve koccantak össze, valahányszor az utca végéből fölhangzó, hegyomlásra emlékeztető zaj megrázta a verandát. – Ez gyönyörű és titokzatos. – jegyezte meg a nő a dübörgés hallatán. – Ugye? – felelte az asszony – és nekem olyan szerencsém van, hogy ezen a szépséges környéken lakom. – Az Istenért, üljön le, kérem. – szólt rá ekkor a nőre, aki keresett egy széket, elhelyezkedett, és a délután hátralévő részét azzal töltötték, hogy puhán kérdeztek és válaszoltak, életről és halálról… hogy szobafestők jártak itt, mesélte az asszony. Aztán, hogy Marcel Raymond álarcban kereng a költészet körül, meg, hogy elakadt most, egy új problémán töpreng, igen különös dolog ez, ezerszer próbálta elképzelni az egyik szereplőjét kiabálás közben, de nem sikerült. A férfiarc ellenáll neki, szomorúságot sugároz felé, és nem sikerül ezt a szájat képzelőerejének legmegátalkodottabb igyekezetével sem arra kényszeríteni, hogy olyan szavak jöjjenek ki rajta, amelyek bántanának, nem tudja a férfit a gyűlölet fintorával eltorzítani. Az arc leküzdhetetlenül ellenáll képzelőerejének. - Mit tehetek én? – nézett föl a nő. - Nem kell tennie semmit, szívem, csak elmeséltem – mondta az asszony – ha mindenről volna magának is véleménye, soha semminek nem érnénk a végére.
         Kevéssel múlt el hat óra, már csaknem beesteledett. A verandáról nyíló nagyebédlőben vacsorához kezdtek teríteni, asztalból egy volt, tizenkét személyre, kintről látni lehetett, hogy miközben a bentiek szótlanul hordják a tányérok, villák és késféleségek minden fajtáját, valaki csendes lelkesültségtől eltelve igazgatja az asztal közepén álló csokrokat és az asztalkendőkből kis háromszögeket hajtogat. Az asszony fölemelkedett a karosszékből, az ebédlő felé indult, a nő követte, lassan haladtak egymás mellett, az asszony rápillantott: - Ön nem független, de uralkodó – mondta. - Ki fölött? – kérdezte a nő lemondóan. - Kisfiam, önnek egyetlen szavába kerülne, és a Gellért-hegy mindenestül Pestre vándorolna le. A nő bólintott, de nem felelt, csak odalépett az asztalhoz, amelyen az általa keresett fölirat a környező, halvány fényeket magába nyelő, mindent elborító félhomályban alig volt látható. Ekkor valaki egyenként meggyújtotta a nehéz karokon ringó gyertyákat, s a helyiséget kisvártatva meleg, sárga fény világította be. A kagylót öblös tálakban tették asztalra, a héjakat fokhagymás, fehérboros szószban nyitották meg, hozzájuk friss kenyeret adtak. Előételnek olvasztott camembert és zellerszálakat szolgáltak föl, végül puha, vékonyra sodort, rummal és fahéjjal fűszerezett dióval megtöltött apró réteseket kínáltak a feketekávé mellé.

Tovább

Narancsos csirke oregánóval, gyömbérkuglóf

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
gyombereskuglof nyito01
         Lassan ült föl. Lábaival megtámasztotta magát, két keze úgy lógott behajtott térdén, mint két ernyedt uszony… Amikor a párnára nézett, látta, hogy a verejték kirajzolta arcának körvonalait ott, ahol előbb feküdt. Álmában emberek hajladoztak körülötte a sötétben, párok keringtek körbe-körbe, egyik kezük szabadon, a másikkal a táncosuk nyakába kapaszkodtak, arcukat egymás arcához szorították, mintha egymás lélegzetét itták volna. Egy asszony állt a terem ablakában, figyelte, amint odakint egy női ing hull alá a fölső emeletről, aztán a felfelé törő huzat a ruhadarabot egy pillanatra megállította az ablak előtt, a blúz széttárta karját, és az asszony hirtelen mozdulattal előrenyúlt, gallérjánál fogva megragadta az inget és magához szorította, mintha egyes egyedül ebben az ingben lakozna a Szentlélek. Hirtelen valaki berúgta a szoba ajtaját. Az illetőnek volt még ideje célozni, de az asszony egy dobbantással ellökte magát az ablakkerettől, és fejjel előre beúszott a mély éjszakába, aztán le a sárguló orgonabokrok és virágzó dáliák közé, földet érve puha bukfencet vetett, és fölegyenesedett… gyakran felébresztette ez a kép.
         Többé-kevésbé elhatározta, hogy föláll az ágyról. Óvatosan, tapogatózva ment ki a sötétben, a konyhába csak a redőny apró résein át folyt be egy kis bágyadt fény, mely hajszálvékony, sárga vonalakkal vonta be az asztalt. A ház mellett elhajtó autók kerekeinek lágy, dallamos klaffogása hallatszott, a motorok ritmikus surrogása… és a szomszédból megint az a dal, mint a dagály… cry me a freaking river dünnyögte egy férfi érdekes, magas hangon. Állt egy percig a félhomályban, aztán kinyitotta az ablakokat, arcát megpaskolta az őszi levegő. Életében harmadszor fordult elő, hogy nem tudta kiszámítani, mi fog történni vele. A kártyaasztalok jutottak eszébe, melyek mellett fegyelmezetlenül viselkedett általában, nevetgéléssel zavarta a tanítást, az óra alatt evett és fecsegett is állandóan, konkrétan bárkivel, de így éppen ettől az asszonytól tanulta meg, amit álmából riasztva is tudott: jól játszani, és elegánsan nyerni és veszíteni, és nem foglalkoztatta most, mások hogyan szokták, ő így gyászolt. Borsot, gyömbért, narancsot vett elő. A mélyfényű, karamellszín gyömbérkenyeret friss törött feketeborssal és kandírozott gyömbérrel fűszerezte, a csirkecombokhoz oregánót és narancsot adott, és előételként szőlőt és lágy brie sajtot szolgált föl, melyek mellé kandírozott gyömbért és fekete olívabogyót tett az asztalra.

Tovább