Napfény Poszt - Stílus, művészet, társasági élet - Budapest napos oldala

Napfény Poszt

Hol legyen a zongora?

2013. február 15. - napfényposzt

Írta: Keresztesi Judit - Nagycsillag rovat - 2013. február 14.
DSC 7491
         A költözés volt a végszó, és aztán szünetre mentem. Nem tudtam, hogy szünetre megyek, azt hittem, hogy jut majd időm az írásra, és ha legalább sejteném az időről, hogy mi az, biztosan életszerűbben gondolkodnék róla. Az elmúlt két hétben – négyben? - a lakást, a régi-új lakást tettük a földdel egyenlővé. Falak omlottak le, ezt az új kezdet metaforájának, a jövőre nézve jó jelnek tekintettük. A kollégium (kolesz) már majdnem átköltözött, most a kép annyiban módosult, hogy a kijárat nem a mosdón át vezet, hanem külön lakrészek alakultak közös vizesblokkal, kvázi a londoni állapotok álltak vissza.

         Az eddigi lakásban az asztal és közvetlen aurája: a konyha volt az enyém, most azonban, hogy itt az étkező a nappalival egybenyílt, tizenhat négyzetméternyi megalkuvás nélküli térnek vagyok várományosa. Tervezgetem a berendezést, ami van, abból fogok dolgozni, közelebbről megnézem, felfogom a darabokat, a zsibvásáron guberált kényelmetlen polgári bútorok, a lerobbant Ikea polcok, az oda nem illő szőnyegek, a kiszakadt dívány, a disszonáns képkeretek eklektikáján tűnődöm. Hogy kerültek ezek ide? Ezek a tárgyak, a mi tárgyaink most veszem észre, funkcionálisak, a polcon tároljuk a könyvet, a kanapén az embert, a szőnyegen közeledünk vagy távolodunk napszaknak megfelelően, mindegyik bútor senkié. A legközönségesebb, értéktelen dolgok abszurd értelmetlensége és ijesztő együttese teszi világossá, hogy itt minekünk nincs kapcsolatunk a tárgyi környezettel. Bejöttek ide ezek a borzalmas neobarokk székek, amik korábban jó ötletnek tűntek, de mindenki inkább a daliás svédekre komponált heverőt választja, ha helyet akar foglalni a szobában. Kalimpáló lábbal tolongunk a kanapékon, a fotelek üresek. 
         Léteznek személyes tárgyaink, enyémek a serpenyők, porcelánok, kancsók, vázák, könyvek, a laptop, a zongora. Itt-ott kiemelkedik a kézműipar egy-egy darabja, egy nemes anyagból készült vagy gondos munkával előállított struktúrafoszlány, amely új felfedezésként ritka lelet a banalitásban. 
         Korábban mindaz, amivel az ember körülvette magát, a formák, anyagok, amelyek között élt, a kulturális fejlődés minden fokán rokonságban voltak vele, őt tükrözték. Most, ami körülvesz, egyben el is válik tőlem, nem én készítettem, nem az én kultúrámban termett, semmi közöm hozzá, a környezetemet legyártja az ipar. Intimizálni a Kikát vagy a Dómuszt, vagy a szocialista realizmust, az azért nem olyan könnyű. Mindent összevetve, a légüres tér láthatóvá tétele a feladatom, a pop-art maga. A meglepetés, ami hirtelen ér, hogy azt hittem, ennél jobban ura vagyok a helyzetnek, és itt a pánik is, hogy vajon azok, akik az új kárpitokon, kilincseken, szegecseken keresztül ide belépnek, megbízhatók-e annyira, hogy belőlük, mint részletekből összerakhassam az én teremet? Carl Reiner kilencven éves volt, mire először összeszedte magát annyira, hogy káromkodni merjen a kamera előtt. Basszameg – azt mondta.
         A probléma megoldásának (szőnyeg alá söprésének) érdekében vettem egy ronda porcelánkészletet. A többiek használhatatlannak mondták, Barbi úgy látta, hogy valamelyik ráfestette a növényhatározót, még szerencse, hogy a csészék oldalára nincs felírva betűvel a növény neve latinul. Én úgy vettem észre viszont, hogy a termék funkció, anyag és technika viszonyai megfelelőek, a szépség, pontosabban a szépség kimutatása az, ami valóban találékonyságot követel. Így a többi, karnyújtásnyira fekvő kacattal együtt rendeztem a porcelánt mutatványba. Kulcsok, rugók, rongyok, szakadt ékszerek kötöttek szövetséget a készlettel, és ezt a mulatságos alkut szerencsére nem illik további komoly kérdésekkel zavarni.
         Azt hiszem, valahogy így kell átélni a technokrata teret. Persze a konyhában könnyen beszélek, ez az én társadalmi innovációs műhelyem. Sütöttem is, magától értetődően. Különösen a levendulaszín macaron szíveket ajánlom kipróbálásra. Bárcsak itt lennétek. 

DSC 7635
A szerintem tűrhető, mások szerint nem nagyon szép Hollóházi készlet.
DSC 7582
Egy blúzomból varrtam pöttyös szíveket, ezek lettek a szalvétagyűrűk alapjai.
DSC 7606Újragondoltam a szaténblúzomat és egy elszakadt nyakláncot. Az előbbiből terítődíszek, a másikból tortatál függők lettek.DSC 7970
asztalon 130214 2
A levendulaszín macaron.
kokusztorta 01Régi kulcsokra, kallódó medálokat ragasztottam. Ezeket varrtam a szalvétagyűrű szívekre. Jól illettek a pink kókusztortához.
Fotó és szöveg:
Keresztesi Judit - Szerzői jog: Minden jog fenntartva: creative commons Magyarország 2.5 by-nc-nd kiegészítéssel.

A bejegyzés trackback címe:

https://napfenyposzt.blog.hu/api/trackback/id/tr25081307

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása