Írta: Fischer Tamás - Budapestian rovat
Öltönyös menedzserkedem egy nagyon nagy vállalatnál, szükségét láttam valaminek ami ellazít, így mentem el önkéntesnek a Fővárosi Állatkertbe. Eredetileg a lepkékhez osztottak, de annyi nyugalmat, ami ott volt, nem lehet bírni idegekkel, ezért fogtam, és áthelyeztem magam a paraszt udvarba.
Fischer Tamás - BudapestianItt van egy viszonylagos pezsgés hétvégente, a nyulak menekülnek, az alpaka saját elhatározásból szétnéz a szomszédban, a kecskék megzabálnak mindent, a gyerekek ezt kihasználva beléjük diktálják, ami a kezükbe akad. Nekem az a feladatom, hogy ezt a folyamatot ne akadályozzam, legyen minden úgy, ahogyan lennie kell, csak húzzam ki a kerítés lécei közé beragadt mohó kecskefejeket, és szedjem ki a nejlonzacskós otthonról hozott répát, esetleg kesztyűt az állat szájából, amit az amúgy készséggel, egyben nyelne le. Amikor semmilyen sebészi munka nem akad, támasztom a pajta falát, élvezem a napot és a tömeget figyelem. A szülők néha odajönnek beszélgetni hozzám, ilyenkor, valószínűleg a környezet ihletésére meglepően sokszor terelődik arra a szó, hogy ennénk egy jó báránycombot párolt káposztával.
Elmeséltem ezt a történetet egyszer egy nem vegetáriánus baráti társaságban, nagy huhogás támadt. Hiába bizonygattam, hogy nem Bambi lemészárlásán fantáziálok szakadatlan, hanem én tudom, hogy a vacsora alapanyaga húsvér, élő, édes állat volt, mielőtt részeit valamelyik nagyáruház, hűtőpultba rendezte.
Számos alkalommal veszek húst termelőtől, két éve, amikor a húsvéti bárányt vásároltam, megkértem a gazdát, hogy ezúttal ne a szépen megtisztított, feldarabolt árut adja át, hanem engedje meg, hogy végignézzük, milyen áron kerül az élelmiszer az asztalra. Az előtt sem tartoztam a húst-hússal felfalók táborába, de a vágás napjától számítottan azok közé sorolom magam, akik nagyrabecsüléssel közelítenek egy borjústeakhez. Szombaton reggelre kellett Dinnyésre érnünk, előző nap még izgatottak voltunk, de reggelre már mindenki csak kötelességből készülődött, a ránk váró feladatnak senki nem örült felhőtlenül.
Barbival tizenkét éve dolgozom együtt, ritka, hogy két ilyen pocsék természetű ember, ilyen jól kijöjjön egymással. A munkában jellemzően nem rajongunk túl semmit, példa nélküli eredmények láttán szemünk sem rebben, nyilván szédületes lehet velünk dolgozni. Így csodaszámba megy, ami a héten történt: megterítettünk egy asztalt, főztem egy menüt, lefotóztunk mindent, és amikor végeztünk, nem szóltunk semmit, megtapsoltuk magunkat. Hát, remélem, nem csak mi hisszük, hogy jó lett, amit csináltunk.
Hozzávalók a tésztához:
Hozzávalók