Guys after the game

Írta: Keresztesi Judit - Nagycsillag rovat, Napfény Poszt - 2012. október 12.

         Majdnem napra pontosan öt évvel ez előtt, 2007 október 10-én, szerdán, délután, Rowan Atkinson 1981-es bostoni szereplését néztem meg egy dán feliratos DVD-n. Az egyik jelenetben Atkinson egy udvarias indiai étteremtulajdonost játszik, akihez kilenc, majdnem öntudatlanságig részeg angol futballszurkoló tér be vacsorára. Az angolok tuskók, az indiai kedves, mutatja az étlapot, ez kacsából van uram - mondja - pácolt comb, kókusz szósszal, nagyon finom. Nem, az étel nem kurv@ erős uram, ha engem kérdez, inkább egy jól fűszerezett fogásként írnám le. 

         Azért emlékszem ilyen jól, mert közéleti pályafutásom fél órával később, megkezdődött. Első – és utolsó – aláírásgyűjtésünket szerveztük, kelletlenül lementünk az elefántcsonttoronyból azon a napon az utcára, értem ezt szó szerinti és átvitt értelemben. Abban az időben nem voltam nagy rajongója a városnak, a környéknek meg pláne, csak a legfölső emeleti lakásunkat szerettem, amit a saját képünkre formáltunk. Az egyetlen, amit a külvilág meg köztünk tűrhetőnek, egyben említésre méltónak találtam a fürdőszoba sárga ablaküvege volt, ami azt az illúziót keltette, hogy ide mindig besüt a nap. 

Aztán valami történt - pontosan tudom, hogy mi -, ami miatt idén, mialatt valamikor koratavasszal, az autópályán közeledtünk Budapest felé, és hallgattuk a „Nékem csak Budapest kell” kuplét, és vonyítottuk az „imádom forró szerelemmel strófát”, imádtuk tény szerint, forró szerelemmel, és elérzékenyültünk.

         Hadd mondjak valamit Budapestről. Külső szemlélő számára ez a város túl nagy, átláthatatlan, határai definiálatlanok, mint a kozmoszéi, és a kozmosz végtelen, úgy szeretjük elgondolni. De mint minden óriási tér, a nagyváros is számos kis térből tevődik össze, a kis terek lakói között lesz hálózat végül, a város skálafüggetlen élő szervezete, a térnek ember általi lefoglalásából keletkezik.
Napfény utcai kilátás
         Múlt szerdán megnyertünk egy városnegyed bajnokságot, tizenhat fővárosi lakóhely indult, közülük lett a József Attila-lakótelep a győztes. A helybélieknek kellett szavazniuk magukra, nem én celebráltam a helyi versenyt, hanem Barbi, én csak egy voltam az itteni nyertes kilencszáz közül. Nálunk, a házfalakon nem hagyott nyomot az art deco, vagy a postahivatalon a szecesszió, ami hát, igaz. Óriási a zöld terület persze, májustól novemberig, de télen itt mindig az jut eszembe, hogy Angliában vigyáznom kellett két kutyára, az egyik egy bobtail, dús bundával, a gazda minden évben egyszer elvitte, és tövig vágatta a szőrt, amitől az állat egy megtermett, nyúlánk, levágott farkú patkánnyá változott. Ekkor William megölelte és úgy suttogta a kutya fülébe, hogy Digbi, tudom, hogy ez alatt ott vagy te. 

         Szóval mifelénk biztosan nem az épületek homlokzatán ül a lélek, és ha nem ott, akkor nyilván a lakásokon belül kell keresni a győzelem okát. 

         Október 28-án megünnepeljük a sikert a telepen. Virtuális sportteljesítmény volt, a zárásnak a sportpályán a helye, délután kettőtől, négyig. Meghívtuk a többi városrészt is, én sütök le annyi süteményt, hogy elég legyen. Meleg teát kínálunk még, meg egy kis interaktív utcai művészetet, szokás szerint. És egy vonósnégyest is, ha összejön. Tessék, csak tessék.

Részletek az I ♥ József Attila-lakótelep facebook oldalon olvashatók. 

         A Rowan Atkinson évforduló emlékére pedig, íme a kacsa recept, nem kurv@ erős, inkább közepesen fűszeresnek írnám le. Utána sütőtökös sajttortát adnék fel, ha a helyetekben lennék. 
Kellemes hétvégét mindenkinek! 
Üdvözlettel
Judit